Véres kezek

A vádak szerint Franciaország is szerepet játszott az afrikai államban 1994-ben lezajlott népirtásban. Párizs mindent tagad, a vizsgálatot végző bizottság azonban bizonyítottnak látja, hogy a franciák politikai, katonai, diplomáciai és logisztikai segítséget nyújtottak a nyolcszázezer embert lemészároló hutu milíciáknak, sőt maguk is részt vettek a vérengzésben.
Valószínűleg sokkal többen hallottak a ruandai mészárlást szinte dokumentarista pontossággal bemutató Hotel Ruanda című filmről, mint korábban magáról a genocídiumról. S talán sokan emlékeznek a csalódott tekintetű tuszikra, akikben tudatosult: az országba érkezett francia békefenntartók nem rendet tenni jöttek, hanem csupán kimenekíteni a külföldieket a veszélyes övezetből. A nyolcszázezer emberéletet követelő vérengzés idején – annyi más genocídiumhoz hasonlóan – a túlélők, a jogvédő szervezetek, a szemtanúk tétlenséggel, tehetetlenséggel vádolták a nemzetközi közösséget és a nagyhatalmakat, ám ma már tudjuk, hiába. A világhírű film főhőse, a hoteljában valóban tuszik tömegeit megmentő Paul Rusesabagina a bemutatót követően Budapesten járt, érdeklődésünkre akkoriban így emlékezett a történtekre: „El sem tudom mondani, mennyire csalódottak voltunk. Még mielőtt elkezdődött volna a genocídium, a lázadók meggyilkolták az elnököt, leszámoltak az ellenzékkel és a mérsékelt hutukkal is, ami önmagában elég lehetett volna arra, hogy a nemzetközi erők beavatkozzanak. Csak ezek után következett a majdnem egymillió ember lemészárlása. Ma pedig azt látjuk, hogy aki együttműködik a törvényszékkel, vagy látszólag megbánást tanúsít, az a múltjától függetlenül a nemzetközi testület védelme alá kerül. Én viszont még emlékszem, ahogyan a kiszolgáltatott emberek segítségért könyörögtek, de a nagyvilág egyszerűen behunyta a szemét” (Szomszéd gyilkosok. Magyar Nemzet, 2005. október 1.).
Kigaliban azonban immár nemcsak egyszerűen tétlenséggel, hanem a népirtásban való aktív részvétellel vádolják a térségben máig számottevő befolyással bíró Franciaországot. Az ügyben eljáró bizottság túlélők, szemtanúk, tudósítók visszaemlékezéseire alapozva ötszáz oldalas dokumentumot állított össze, amelyben harminchárom francia politikust és katonát személyesen is felelősnek nevez meg, közöttük François Mitterrand néhai elnököt, Edouard Balladur egykori kormányfőt. Mint írják, Párizs tudott a népirtás előkészületeiről, sőt kiképzéssel, felszerelés biztosításával és politikai támogatás révén aktívan segítette is a hutu milicistákat. A vizsgálati anyag szerzői ráadásul állítják: egyes esetekben a francia katonák maguk is részeseivé váltak a vérengzésnek. A politikai hibákat részben Párizs is elismeri, de mást nem, legutóbb Bernard Kouchner külügyminiszter utasított vissza minden olyan vádat, miszerint vér tapadna a francia politikusok vagy békefenntartók kezéhez. A térségben különben már az 1994-ben bekövetkezett népirtás előtt is harcok dúltak, 1990-ben ugyanis az egykor külföldre menekült tuszik Uganda felől támadásokat intéztek Ruanda ellen, s rengeteg civilt meggyilkoltak. A fővárost, Kigalit végül a francia beavatkozás miatt nem tudták elfoglalni, de az ország egy részét így is uralmuk alá hajtották. A felemás békekötést követően az akkori elnök, Juvénal Habyarimana repülőgépét lelőtték, az erőszak pedig szinte szünet nélkül folytatódott.
A kisebbségben lévő tuszikat egyébként egykor a belga gyarmatosítók nevezték ki vezető pozíciókba, ám idővel a támogatott vezetők szembefordultak uraikkal, s a népcsoport egyre hangosabban követelte a függetlenséget. Brüsszel ekkor a hutuk felé próbált közeledni, akik új erőre kapva már 1959-ben hajtóvadászatba kezdtek a tuszik ellen. Utóbbiak a közeli országokban, Ugandában, Kongóban, Burundiban, Tanzániában leltek ideiglenes menedékre egészen a kilencvenes évek elejéig.
Párizs és Kigali viszonya az utóbbi években vált különösen hűvössé, mivel a két ország rendre egymást vádolja a felelősség tekintetében. Ruanda sérelmezi, hogy a franciák semmilyen vizsgálatban sem hajlandók részt venni, míg utóbbiak hangoztatják: a mészárláskor a francia haderő a civil lakosságot védelmezte.
Ez utóbbiról azonban már koránt sincs mindenki meggyőződve.