Az amerikai csőd növeli a béke esélyeit

Gyűjtsd a vonalkódokat a trendi ajándékokért, pókerezz, licitálj! Beszéljünk róla!
(Hirdetés az Index.hu-n 2008. október 5-én)

„A szocializmus, a kommunizmus és a kapitalizmus szükségszerűen megbukik, mert azon a helytelen, modernista premisszán alapulnak, amely szerint a racionalizmus és az egoizmus a kultúrát alkotó hagyományokat és szokásokat elpusztíthatja és azok helyébe léphet.”
(Émile Durkheim, Szocializmus és Saint-Simon, 1928)

Kérdés: ön durkheimista vagy indexista?
Nem panaszkodhatnak unalomra azok, akik a fazekukon túlterjeszkedő világra is kíváncsiak. Nem egészen két évtized alatt lehettek tanúi a szovjet uralom alatt álló kommunista tömb öszszeomlásának, valamint napjainkban a globális hatalmi színpad átalakulásának. Vége az amerikai hegemóniának, és végleg beléptünk a többpólusú világ korszakába. Szinte hetek alatt derült ki: nemcsak a száguldó Kína lett megkerülhetetlen nagyhatalom, de a 88 százalékos népszerűségnek örvendő Putyin (Medvegyev) Oroszországa is. Miközben a magas festőállványról csúnyán lezuhant Amerikát egy olyan elnök vezeti, akinek ottani népszerűsége vetekszik Gyurcsány Ferenc hazai rokonszenvindexével.
Az amerikai birodalom és befolyás korábbiaknál nagyobb megroppanását kétség kívül a Wall Street drámai, viharsebességű összeomlásának köszönhetjük, amelynek során eddig szentnek és sérthetetlennek tartott neoliberális dogmák is a történelem szemétdombján kötöttek ki. Akár maga a neoliberalizmus egésze. Ne nyugodjanak békében.
Ha pedig ehhez még hozzávesszük, hogy Jézus Krisztus már néhány évtizeden belül visszatér a földre, akkor elmondhatjuk, az izgalmak még korántsem fejeződtek be. Igaz, hogy az utóbbit a 44 éves Sarah Palin, az amerikai republikánusok alelnökjelöltje állította („még életemben visszajön a Földre Jézus” – biztosított bennünket), de ki kételkedne eme privilegizált isteni kommunikációs csatornában, ha már párttársának, George Bush elnöknek is, mint megosztotta a nyilvánossággal, a Mindenható tanácsolta az iraki háborút?
Ami az amerikai birodalom hanyatlását illeti, annak idején elég sokan kinevették Paul Kennedyt, az akkor még a Yale Egyetemen tanító brit történészt, amikor 1987-ben korszakos munkájában elsőként vette észre: az általa 1500-tól vizsgált birodalmakhoz hasonlóan az amerikai is abba bukik bele, hogy katonailag túlterjeszkedik a rendelkezésére álló erőforrásokon. De hogy a nagyközönségnek a szellem terméke mennyivel kevesebbet ér a kézzelfogható valóságnál, mutatja, hogy Samuel Huntington, Tariq Ali, Gore Vidal, Jean Ziegler, Emmanuel Todd és Chalmers Johnson kötetei együtt nem tettek annyit a kijózanodásért, mint most a Bear Stearns, a Fannie Mae, a Freddie Mac Bank, és persze elsősorban az AIG biztosító államosítása, valamint a 700 milliárd dolláros állami mentőkötél megszavazása.
Megtérések
Hogy néhány nap alatt az Amerika hanyatlásának sokak által nem hitt jóslatából egy szempillantás alatt „arcátlan” diagnosztikai gyakorlat lett, azt mutatja Peer Steinbrück német pénzügyminiszter kijelentése, amely szerint „az Egyesült Államok elveszíti szuperhatalmi státusát a pénzügyi világrendszerben”. Kár, hogy Steinbrück kijelentésével nem várt néhány percet, mert akkor a Hypo Real Estate összeomlása után a transzatlanti demokráciák sorsáról is ejthetett volna néhány szót. Sarkozy francia elnök szerint pedig „csupán” ezeknek lett vége: az önszabályozásnak, a laissez faire gazdaságnak és a mindható piac gondolatának.
John Gray, a briliáns brit egyetemi tanár szerint „A mostani változás kihatásaiban éppen olyan messzemenő, mint a Szovjetunió bukása – a kormányzás és a gazdaság teljes modellje omlott öszsze.” Majd hozzátette: „Az amerikai globális vezetés időszakának – amely visszanyúlik a II. világháborúhoz – vége.” Miközben valóban megdöbbentő „megtéréseknek” lehetünk tanúi.
Mint a New York Timesban heti két alkalommal jelentkező Thomas L. Friedman, a szabadpiaci fundamentalizmus egyik világszerte ismert „prófétája” saulus–paulusi-bukfencének, amikor lapjának szeptember 22-i kiadásában ezt írta: „Ha a kormány nem segítette volna ki a Fannie Mae-t, a Freddie Macet és az AIG-t, nem mentette volna meg az embereket az Ike hurrikántól, és nem szivattyúzta volna pénzek tonnáit a bankrendszerbe, gazdaságunk már összeomlott volna. Szeretne ön hallani ma egy olyan mondatot, hogy »a kormánytól jöttem, és semmit nem szeretnék önért tenni?«”
Nem, ilyen mondatot ma ezen a világon Pető Ivánon és eszmetársain kívül – akik a magyar társadalommal szembeni, jól megfontolt gyűlöletükön kívül semmi máson nem dolgoznak komolyan – már senki se szeretne hallani (a balliberális sajtóban kéretik ezt a mondatot idézni – lehetőleg ezt is csonkán vagy meghamisítva, ahogyan szokták).
Azok a mondatok viszont, amelyeket a BBC szavazói szerint a világ legbefolyásosabb értelmisége, az amerikai nyelvész-politikai aktivista, Noam Chomsky mondott október 3-án egy interjúban, már nem csak a Pető-vonalnak kínosak: „A globalizmus közgazdászai egyszerűen hazudnak, amikor azt állítják, az elmúlt harminc esztendőben a neoliberális programok hatására nőtt a gazdaság és emelkedtek ki emberek a szegénységből.” „Ez szélhámosság” – mondja. „Az emelkedő növekedési arányok és a szegénységből való kiemelkedés elsősorban Kínának köszönhető. De Kína nem követte a neoliberális szabályokat. Exportorientált politikát követett, ahol az állam irányította a gazdaságot. Az állam által irányított export nem a Washington-konszenzus.”
Chomsky ugyanebben a beszélgetésben emlékeztetett arra is, hogy e becstelen közgazdászok úgy állítják be Dél-Korea látványos növekedését is, mintha az a neoliberális elvek sikere lenne. „Ez még tréfának is rossz. Dél-Koreában a tőke fölötti ellenőrzés olyan szigorú volt, hogy a tőkeexport halálbüntetéssel járt. Mi köze van ennek a neoliberalizmushoz? Állam által irányított gazdaság volt, nagyjából a japán modellt követve.”
Az új világrend vége
A jelenlegi amerikai elnök apja, George H. W. Bush elnök 1990. szeptember 11-én (micsoda dátum!) mondta el az új világrendről szóló beszédét. Azóta nagyon sok víz lefolyt a világ folyóin. A legmegbízhatóbb amerikai és brit közvélemény-kutatók szerint az azóta eltelt 18 évben, de különösen George Bush elnöksége idején az egész világon az Egyesült Államok iránti érzések igen intenzív ellenérzésbe csaptak át, és őt magát a világbékét fenyegető szélsőségesnek tekintik.
Talán nem alaptalanul: az amerikaiak által vezetett és az ENSZ megkerülésével eldöntött iraki invázió óta a közel-keleti országban mintegy 1,2 millió embernek kellett meghalnia feleslegesen. Irak – az emberiség kulturális bölcsője – felbecsülhetetlen értékű muzeális kincseinek nagy része eltűnt, illetve elpusztult. Négymillió iraki vált földönfutóvá. Miután a háború előtt említett okokról kiderült, egytől egyig szemenszedett hazugság (tömegpusztító fegyverek, Szaddám Huszein kapcsolata az al-Kaidával), az inváziót ma már a „demokráciával” és az „emberi jogok” exportjával indokolják visszamenőleg.
Azok – és tapsoncaik –, akik Abu Graibet, Guantánamót és a bérkínzást művelték vagy művelik. Azok, akik ma harmincezer iraki foglyot őriznek, azaz többet, mint amennyit a felakasztott iraki diktátor. Azok, akik Carter amerikai elnök szerint az apartheidrendszert fenntartó Izraelt finanszírozzák és látják el ultramodern fegyverekkel. Azok, akik nem beszélnek arról, hogy Darfúr – amelyet az ENSZ csak nem akar népirtásnak elismerni – babazsúr az amerikaiak késztetésére etióp csapatokkal megszállt Szomáliához képest. Akik India kasmíri rémuralma helyett Tibetről beszélnek. Akik tudatosan hallgatnak arról, hogy az emberi jogok Szaúd-Arábiában nem léteznek, de Egyiptomban vagy Jordániában se igen.
Azok, akik nem hajlandók bírálni az öböl menti országok vagy a szénhidrogénekben ugyancsak dúskáló közép-ázsiai országok diktatúráit, miközben az Amerikával rivalizáló Oroszországban egy erélyesebb, de a magyarországinál jóval szelídebb rendőri akció miatt hónapokig mutogatnak ujjal az ottani zsarnokság újabb bizonyítékaira. Márpedig azok, akik elvetik a kettős mércét – a tisztességtelen emberek alapeszközét –, azoknak nehéz megmagyarázni, hogy az Egyesült Államok és leghűbb szövetségesei a polgári lakosság irtásával akarják a demokráciát exportálni Iraktól Afganisztánon át a másfél millió kazettás bombával megszórt Libanonig.
De ennek vége. Az a tény, hogy az amerikai törvényhozás 700 milliárd dollárral adósította el amerikaiak nemzedékeit, miközben havi tízmilliárd dollárba kerülő háborút folytat Afganisztánban, Paul Kennedy birodalmi túlterjeszkedése minden ismérvének megfelel. Ami nem várt haszonnal jár a világra és így Magyarországra nézve is.
Felderengett ugyanis a háború vagy újabb háborúk elkerülésének kézzel tapintható lehetősége. És hogy még a neokonzervatívok hazai követőinek szemében is kifogástalan forrásból idézzünk, álljon itt az izraeli Haarec című napilap október 5-i számából Irán megtámadásának latolgatásáról írt cikkből vett idézet: „Vajon mi történt húsvét és újév között? Az amerikai kormány egyértelművé tette Izraelnek, hogy ellenzi Irán megtámadását. Annak az eshetősége, hogy az Egyesült Államok saját maga megtámadná Iránt, elhanyagolható, tekintettel a súlyos gazdasági válságra és arra, hogy az amerikai katonaság belebonyolódott az iraki, afganisztáni és pakisztáni térségbe. Állami pénzekre van ezért szükség a Wall Street megmentésére, nem pedig arra, hogy Irán natanzi urániumdúsító berendezését rombolják le.”
Jó hír nemcsak a világnak, de Amerika népének is, amely – roppant érdekes módon ezt se kürtölték szét a médiumok – a legújabb felmérések 75 százaléka szerint Iránnak joga van uránt dúsítani. Amerikára a Wall Street összeomlása kijózanítóan hat majd. Mint ahogyan néhány napja a kongresszus a legnagyobb csöndben törvényben tette lehetővé, hogy amerikai asztronauták a Szojuz űrhajón béreljenek helyet, ugyanis az amerikai nyilvánosság nagy megdöbbenésére a NASA 2010-ben öt évre bezárja űrutazási programját, és attól kezdve csak a Moszkva melletti Csillagvárosból indulhatnak amerikai asztronauták a Nemzetközi Űrállomásra.
Amely ráutaltság – a többi egymásrautaltság mellett – csillapítani fogja a kedélyeket, netán a végtelenségig is lelassíthatja az „iráni rakéták” ellen létrehozandó kelet-közép-európai rakétapajzs lengyel és cseh elemeinek felépítését. De az európai országok vezetői is – amelyeket az amerikai válság magával ragadott – hasonlóképpen belátják, nem érdemes kívülről rájuk oktrojált, képzelt veszélyek miatt beláthatatlan következményekkel járó háborúkba sodródniuk.
Miután még az eredeti amerikai neokonok, de hazai klónjaik sem vádolták eddig Berlusconit, Merkelt és Sarkozyt azzal, hogy a Kreml ügynökei, idézzük a francia elnök – az EU soros elnöke – szavait arról, hogy mi várható: „Amit Európa Oroszországnak akar elmondani, az az, hogy Oroszországgal közös jövőt kívánunk kiépíteni, partneri viszonyt… és egy olyan közös gazdasági térséget, amely egyesítené Oroszországot Európával.” Amely kijelentést Merkel kancellárnál máris tettek követtek, és Medvegyev orosz elnökkel Szentpétervárott megkötötték azt az újabb energiaüzletet, amely mindkettőnek érdeke.
Helyes irány, amelynek a reálpolitikus, békeszerető és mérsékelt jobboldaliak örülhetnek. Érdekes, hogy őket nevezték sikerrel 18 éven át szélsőségeseknek, holott kiderült, szinte nem volt eszmei csata, amely terén az idő nem őket igazolta volna. 1992-ben a Pesti Hírlapban indult Szingapúr-vita arról szólt, hogy Magyarországnak jobb lenne először a gazdaságát erősítenie keménykezű vezetés alatt ahelyett, hogy nyugati típusú demokráciát teremtenénk meg pillanatok alatt. Ugyanezek a „szélsőségesek” azt állították, a kapitalizmusnak nem alapfeltétele a demokrácia. (Erről talán kérdezzük meg a diktatúrák állami alapjainak kezelőit, akik többszörös Paulson-tervet tudnának most finanszírozni.)
E „szélsőségesek” azt ajánlották, hogy az állam maradjon erős. E „szélsőségesek” azt ajánlották, hogy az erős állam tartsa a kezében az állami vagyon jelentős részét. E „szélsőségesek” azt állították, hogy az állam sokszor jó gazda, mint ezt a francia TGV és a brit magánvonatok ellenpéldája, de az is bizonyítja, hogy az Európai Unió rájött: csak az állam építheti ki legnagyobb projektjét, a Galileo helymeghatározó műholdas rendszert. E „szélsőségesek” azt állították, az iraki háború katasztrófa, és hogy Magyarország egyetlen vállalkozói megrendelést nem kap érte Amerikától, „hálából” és „cserébe” a részvételért.
Ugyanezek a „szélsőségesek” ma azt állítják, hogy egy teljes mértékben egymásra utalt világban a neoliberális rendszert kell kidobni az ablakon, nem pedig az országok közötti normális kapcsolatokat, amelyeket ápolni kell. Amerikával, Kínával és Oroszországgal. De nem háborúzni.
Azok a neobuzgók, akik ma a Duna–Tisza közéről akarják egyik kezükkel felszabadítani Tibetet, másik kezükkel az abházokat és a dél-oszétokat önrendelkezésüktől megfosztani, harmadikkal Darfúrt rendbe tenni, negyedikkel a kubai foglyokat kiszabadítani, ötödikkel Medvegyevet gazpromostól legyűrni, miközben sietve diverzifikálnának nem létező plusz energiaforrásokkal, Sívától kell karokat kölcsönözniük, amennyiben – ha már Indiánál tartunk – nem akarják az ott az emberi ürülék kezelésére korlátozott 200 millió érinthetetlent is menet közben emancipálni.
Magyarország most egy olyan korszak elé érkezett, amely ismét hatalmas lehetőséget nyújt neki. Dogmáival együtt széthull az a világ, amely megfosztotta mindenétől, ami a szó minden értelmében drága volt neki. És fel kell tenni a kérdést, megérte-e az, hogy 18 év „demokrácia” után – vért, könnyet, nemzeti vagyont, sőt emberbőrt is vesztve – most ott tartunk, amint az MTA Szociológiai Intézetének szeptember első felében nyilvánosságra hozott adataiból kiderült, hogy a megkérdezettek 75 százaléka szerint a „pártvitákat kizáró, erőskezű kormányzásra lenne szükség”?
Az ördög ügyvédjének válasza: igen, megérte: 18 évvel ezelőtt a 75 százalék még demokráciát akart volna.
Consummatum est.