Akiket az eszmék világában a sokszínűség zavar, azonnal tegye le a mintegy 110 oldalas kötetet. A felkért szerzők között ugyanis szerepelnek uniós emberek, nyugat-európai és amerikai agytrösztök munkatársai éppen úgy, mint azok, akik a kérdést orosz szemmel vizsgálták. Az eredmény garantáltan senkit nem fog megnyugtatni. Azokat különösen nem, akik ma hadba szeretnének szállni Oroszországgal (a gyors öngyilkosság egyik kevésbé ajánlatos módja), vagy a föld egy hatod részén elterülő országot szankciókkal akarják büntetni (a lassú öngyilkosság szintén nem ajánlott módozata), netán nem akarnak tőle földgázt vásárolni (amelyre a válaszok e kötetből kiolvashatók).
Nehéz lenne EU-ellenesnek nevezni egy olyan kötetet, amelyben az Európai Bizottság energiaügyekért felelős biztosa, Andris Piebalgs fontosnak tartotta kifejteni véleményét, amely természetesen azonos Brüsszelével. A kötet több szerzője is leszögezi, hogy Oroszország a világ legnagyobb földgáztermelője, míg az Európai Unió a világ legnagyobb földgázpiaca. A kettő szomszéd. Ha amerikai politikusok lennénk, majdnem kicsúszna a szánkon a mondat: az Isten is egymásnak teremtette itt a keresletet és kínálatot. Katinka Barysch, a CER igazgatóhelyettese bevezetőjében ehelyett azt a következtetést vonja le: „logikus, hogy az EU és Oroszország között jól fejlett energiakapcsolatnak kell lennie”. Az EU földgázimportjának több mint negyven százaléka származik Oroszországból, és Oroszország földgázexportjának kétharmad része az unió országaiba irányul. Oroszországból jön az uniós olajbehozatal csaknem egyharmada és a szénimport negyede. Az európai cégek a legnagyobb beruházók az orosz energiaszektorban.
A bevezető rátérve az elképzelt EU-s „energiaszolidaritásra”, kiemeli, hogy az egyes uniós országok energiavállalatai örömmel írnak alá kétoldalú szerződéseket Oroszországgal, amely egyre inkább gazdasági nagyhatalom: 2020-ra már a világ ötödik legnagyobb gazdasága lesz. Dmitrij Trenyin, az amerikai Carnegie Intézet moszkvai központjának helyettes igazgatója azt hangsúlyozza: az oroszok igen megbízható szállítók, és még a hidegháború idején se fenyegették a Nyugatot azzal, hogy elzárják a gázcsapot. Az oroszok nem dzsihádisták, írja, hanem üzletemberek azon az alapon is, hogy ami jó a Gazpromnak, az állami földgáz-monopóliumnak, az jó Oroszországnak is. Pawel Swieboda, a CER lengyelországi részlegének igazgatója pedig azt emelte ki, hogy nagyon nehéz egyetlen uniós energiaszabályozó szervet létrehozni, mivel a liberalizált nemzeti piacok között igen nagyok a különbségek. Konsztantin Koszacsev, a duma külügyi bizottságának elnöke felteszi a kérdést, miért jó az uniós polgárokat „a Keletről jövő, kibontakozó demokráciákkal táplálkozó földgázmedve” képével riogatni? Vajon mi lenne, ha Moszkva ugyanígy reagált volna arra, hogy a NATO egymás után veszi fel tagjának az Oroszországgal határos országokat; hogy a balti országokban élő oroszokkal miként bánnak, vagy stratégiai fegyvereket vonultatnak fel az orosz határ mentén? Ehelyett az EU jobban tenné, ha elgondolkodna azon, hogy ma olajszükségletének több mint 80, földgázszükségletének több mint 60 százalékát importálja. Az Európai Bizottság számításai szerint 2030-ra az importfüggőség kőolaj esetében több mint 90, földgáz esetében pedig 80 százalékra emelkedik.
Ez azért is így van, mert Európában a földgáztermelés csökken. Ezt már Andris Piebalgs energiaügyekért felelős uniós biztos írja, míg Vaclav Bartuska, a Cseh Köztársaság energiabiztonsági utazó nagykövete arra emlékeztet, hazáján kívül az unió új tagállamai csak beszélnek, de egyike sem tett konkrét lépést, hogy csökkentse függőségét az orosz energiaimporttól. Csehországban nem szolidaritásról papoltak, hanem nekifogtak egy Németország felé vezető olajvezeték kiépítésébe. A németek pedig segítettek. Nem azért, mert szolidárisak akartak lenni, hanem azért „mert látták határozottságunkat, hogy valamit véghez akarunk vinni, és a költségeket pedig álljuk.”
Oroszország – és ezt már Tatyjana Mitrova, az Orosz Tudományos Akadémia Energiakutató Intézeténél működő Nemzetközi Energia Marketing Központ igazgatója írja – 2005 és 2015 között 25 százalékkal növeli földgázkivitelét, és továbbra is a világ legnagyobb földgázexportőre marad. Közben kiépíti földgázvezetékeit Kína és Dél-Korea felé. Az Európai Unió pedig Közép-Ázsiából, a Közel-Keletről, Észak-Afrikából próbál földgázt szerezni, valamint cseppfolyós gázt. Csakhogy az alternatív források Irántól Türkmenisztánon és Algérián keresztül Nigériáig politikailag általában igen kockázatos országok, ahol labilis a gazdasági rendszer. Mitrova még kijelenti, Oroszország se nem lesz képes, se nem lesz hajlandó fedezni a teljes európai földgázszükségletet. Azt is leszögezi, hogy az oroszokkal kötött újabb, hosszú távú európai megállapodások azt mutatják, az üzleti élet pozitívan gondolkodik az orosz földgázszállítások megbízhatóságáról és kereskedelmi értelméről.
Pavel Baev, az oslói Nemzetközi Békekutató Intézet kutató tanára arra figyelmeztet, hogy Oroszországnak is új stratégiája alakul ki, nevezetesen piacait diverzifikálni kívánja, és elsősorban Kína, valamint a csendes-óceáni térség felé fordul. Roland Götz, a rendkívül befolyásos berlini Tudomány és Politika Alapítvány kutatója pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy míg Brüsszel a tervezett Nabucco földgázvezetéket prioritásként jelölte meg energiaforrásai diverzifikációs stratégiájában, a vezetéket nem az Európai Bizottság és nem is a tagországok építenék, hanem magáncégek, amelyeknek erős kételyeik vannak a három és fél ezer kilométeres vezeték kereskedelmi hasznáról akkor, amikor a földgázt betáplálók között számba vehető országok esetében (Azerbajdzsán, Türkmenisztán és netán Irán) csak Azerbajdzsánra lehet számítani megbízható szállítóként. De még ha a Nabuccót meg is építenék, annak nem lenne döntő hatása az EU diverzifikációs stratégiájára. 31 milliárd köbméteres teljesítményével Európa importszükségletének csak 6,8 százalékát fedezné. Márpedig ez az igény 2020-ra 400 és 500 milliárd köbméter közötti értékre nő. Götz szerint tehát Európa energiapolitikáját nem szabadna kereskedelmileg kétes „politikai” csővezetékre alapoznia, hanem meg kell győznie a Gazpromot, hogy az európai földvezetékei és az európai gázpiac számára biztonságos.
A kötet tanulsága kijózanító. Az EU energiapolitikája zászlajára talán nem a diverzifikációt kellene írnia, hanem a „minél több földgázt lekötni hosszú távon” mottót. Átvitt értelemben légkalapáccsal kellene a fejekbe verni, politikai pózolással vagy azzal, hogy egyes országok kötelező tranzitutakat egyértelmű zsarolási céllal követelnek, éppen az ellenkezőjét lehet elérni, mint ami a szándék. Ha néhány éven belül Európa egyes országaiban akadozni fog az energiaellátás, a politikusok páratlanul csúnya reakcióra számíthatnak a választók részéről. Peking pedig mosolyogva fogadja a plusz földgázt.
origo.hu
A brüsszeli Magyar Ház előtt támadták meg a HírTV riporterét a szélsőbaloldali tüntetők, a rendőrök mentették ki
