Földhöz tapadva

Afganisztán egyre inkább óriási katonai műveleti területhez kezd hasonlítani, ahol állandósult a harci készültség, ahol a felkelők egyre merészebb akciókat hajtanak végre, valamint egyre kevesebb a kapcsolatuk a külvilággal a táboraikba zárkózott nyugati katonáknak és civileknek. Vajon megnyerheti-e ezt a háborút az ígéretei szerint Irak helyett majd Afganisztánra koncentráló megválasztott amerikai elnök, Barack Obama?

A brüsszeli NATO-központ hosszan tartó előkészületek után négy újságírónak szervezett „médiatúrát”. A résztvevők kiválogatásának kritériumait nem sikerült megtudni.
A meghívást a belga közszolgálati televízió, az amerikai Christian Science Monitor, a liberális Dagens Nyheter svéd napilap és a Magyar Nemzet tudósítója kapta egyhetes afganisztáni körútra, amely október 23-án kezdődött.

Nem szeretjük az AMD–65-öt – emelte fel a porból magyar gépkarabélyát a célpont felé kúszó harmincöt év körüli rendőrnövendék. – Jó lenne visszakapni a régi kalasnyikovot! – tette hozzá vágyakozással az arcán. Majd hirtelen elhallgatott, amikor észrevette, hogy a mellette fekvő társai felől kiképzőtisztje, Abdul Hadi ezredes siet felé. Az egykori kiskereskedőből kiképzőparancsnokká vedlett tiszt szigorú arccal lépett hozzánk, nehogy a rendőrtanonc „ellenőrizetlenül” beszélgessen egy újságíróval.
– Talán jobb lenne a fegyvereket gyakrabban tisztogatni! – szólt rá szigorúan a megszeppent férfira.
A kunduzi lőtéren érződik a rosszul felszerelt, szánalmas ügyetlenséggel mozgó rendőrök igyekezete, hogy megtartsák őket a „kötelékben”. Ugyanis csak így számíthatnak a továbbiakban is a havi húszezer forintnak megfelelő fizetésükre, melyből népes családjukat tartják el. Ezért megéri vállalni az őket állandóan fenyegető életveszélyt is.
Pedig tavaly ezeregyszáz afgán rendőrt öltek meg. A rendőrök hátramaradt családját meg kiirtással fenyegetik a tálibok. Többek között az alacsony fizetés miatt is a rendőri korrupció, ahogy általában a korrupció az országban, elképzelhetetlen mértékű.
Igaz, a külföldi újságírócsoportnak nyilatkozó magas rangú amerikai és nyugati tisztek szerint jelentős haladást értek el e téren is. Kérdésemre ők arról is beszámoltak, hogy negyvenkétezer rendőrt akarnak kiképezni az elkövetkező években.
– A rendőröknek a háborúra is fel kell készülniük – nyomatékosította Brad Nelson, az afgán rendőrök kiképzéséért felelős amerikai parancsnok még egy Kabulban tartott sajtótájékoztatón.
Valóban. A háborúra fel kell készülni. Az elnökséget elnyerő Barack Obamának, Amerikának és szövetségeseinek. Köztük Magyarországnak, amely borítékolhatóan több katonát ad, ha az új elnök kér. A kérdés, mennyit. És közülük hány hal majd meg?
Afganisztán lakossága – akár az afgán rendőrök vagy katonák, ha hallótávolságban nincsenek külföldi feljebbvalóik – rosszabbodó biztonsági helyzetről és korrupcióról beszél. A kunduzi lőtéren a célba lövést gyakorló rendőrök sora mellett álló piros trikós amerikai kiképző gyerekeknek kijáró, biztató mosollyal vizsgálja a céltáblákon a golyó ütötte lyukakat. Fején a zajártalom ellen akkora fülvédők, hogy egy disneylandi Miki egérnek is becsületére válnának.
Ő is egyike a „mentoroknak”. Afganisztánban így nevezik a kiképzésben részt vevő helyi rendőrök, katonák és pilóták közvetlen „kapcsolattartóit”. A mentorok gondoskodnak arról is, hogy a gondjaikra bízottak az „optimista” vonalat mondják fel az érdeklődő újságíróknak.
Kétezer-nyolc októberének vége Afganisztánban, a világ egyik legszegényebb országában, ahol 1973 óta a fegyvereké a szó. Ahol nemzedékek nőttek fel úgy, hogy nem ismerték meg a békét. Sorsdöntő időszak ez a jövőre tervezett afganisztáni választás előtt, amelynek kimenetelét az egész világ megérzi majd. Akkor is, ha megtartják a voksolást, akkor is, ha elmarad.
Irakot felváltva az afganisztáni konfliktus lett, mint egyesek állítják, a „civilizációk” közötti összecsapások legfontosabbika.
Civilizációk összecsapása? De milyen civilizáció csap össze milyen civilizációval az égig érő észak-afganisztáni zord hegyek, a Hindukus láncolatának hágóin vagy a dél-afganisztáni rigesztáni sivatag homokjában? A muzulmán civilizáció ütközne meg az országban a felkelők golyóitól, öngyilkos merényleteitől, „improvizált robbanószerkezeteitől” és rakétáitól rettegő „békefenntartó” katonák „nyugati” kultúrkörével? Amely katonaság része a nyolcszáz főt számláló, muzulmán hitét többségében szigorúan gyakorló török kontingens is? A tálib „civilizáció” ütközne Afganisztán legjobbjaival, akik ma egyformán elvetik a tömeggyilkos talibánt és a rájuk fogott puskák ravaszát meghúzó vagy ártatlan falusiakat bombázó amerikaiakat?
Nem terveztük, de afganisztáni riportutunk sorsdöntő változásokkal esett egybe: ekkor vette át az eddig az iraki hadműveleteket irányító amerikai David Petraeus tábornok a CENTCOM, vagyis a teljes Közel-Keletet és Közép-Ázsiát felölelő amerikai központi parancsnokság irányítását, majd azonnal Afganisztánba utazott. Ami mutatja, az amerikaiak már az új elnök hivatalba lépése előtt is mindinkább Afganisztánt tekintik a legsúlyosabb konfliktusnak. Petraeus működési körének szélesítésével egy időben Mart de Kruif személyében új parancsnokot kaptak az afganisztáni NATO-erők dél-afganisztáni egységei is, amelyekben mintegy tizenkilencezer amerikai, brit, kanadai és holland erő harcol a felkelőkkel.
Velük együtt a közép-ázsiai országban jelenleg mintegy ötvenháromezer külföldi katona teljesít szolgálatot az ISAF (Nemzetközi Biztonsági Támogatási Erők) kötelékében. Közülük kétszáznegyven magyar.
Az ISAF-katonák – és ez a legnagyobb különbség az Irakban harcoló, amerikaiak által vezetett „koalíciós” kontingenssel összehasonlítva – ENSZ-mandátummal és a helyi kormány jóváhagyásával tartózkodnak az országban.
Ezenfelül tizenhatezer amerikai katona állomásozik az országban. Őket senki sem hívta Afganisztánba. Ők a Tartós Szabadság hadművelet, vagyis a „terror elleni globális harc keretében” küzdenek.
A felkelők mind nagyobb erőt képviselnek. Az ország déli és keleti negyedének egy része már gyakorlatilag a kezükre jutott. Holott hét évvel ezelőtt, amikor az amerikai–brit és szövetséges erők az országosan gyűlölt, a világ talán legkegyetlenebb rendszerét, a tálibot döntötték meg a helyi Északi Szövetség haduraival szövetkezve, a lakosság részéről országszerte hála és öröm volt a válasz.
Mára mindez a múlté.
Nem utolsósorban a sokadik esküvői ünneplőkre mért légicsapás után. A kialakult, a Nyugatnak meszsze nem kedvező patthelyzetre jellemző, hogy amerikai jóváhagyással megkezdődött egy olyan párbeszéd, amely néhány hónappal ezelőtt elképzelhetetlen lett volna. Hamid Karzai afganisztáni elnök népszerűtlen kormányzata Pakisztánban vagy két héttel ezelőtt leült tárgyalni a tömeggyilkos tálibokkal. A biztonsági helyzet drámai rosszabbodására jellemző, hogy szintén a legutóbbi időkben már felerősödnek olyan hangok, amelyek az afganisztáni alkotmányra hivatkozva akarják elhalasztani a jövőre kitűzött választásokat. Az alkotmány ugyanis megköveteli, hogy a választások megtartásához az ország minden részében olyan körülményeknek kell uralkodniuk, amelyek lehetővé teszik a lakosság akadálytalan részvételét a szavazáson. Ám sok afganisztáni gyanakodik arra, hogy az alkotmányra hivatkozás csak ürügy. A valódi ok, állítják: a kabuli kormányt támogató külföldi hatalmak félnek attól, hogy a nép által erőtlennek és korruptnak tartott védencük dicstelenül veszítené el a választásokat.
Eközben a felkelők „aszimmetrikus” hadviselésének hatékonysága megdöbbentő. A robotrepülőgépekről kilőtt halálpontos rakétáktól kezdve a legkorszerűbb éjszakai távcsövekig a legmodernebb haditechnikát felvonultató nyugati irányítású erőkkel állnak szemben a „szakállások”, akik aknagránátjukat, ha éppen nincs kéznél aknavető, két kő közé helyezik, és indításához kalapáccsal vágnak rájuk. Jellemző: az ország északi részében, az üzbegisztáni határtól nem messze fekvő Kunduz város melletti katonai támaszpontot, mint az ott szolgáló két magyar katona elmondta, ötvennapos ott-tartózkodásuk óta hét rakétatámadás érte.
Látogatásunkkor Lutz Neumann, a Bundeswehr alezredese, a német irányítás alatt álló tábor parancsnoka arra kért bennünket: ha éjjel rakéták csapódnának be a támaszpontra, nyissuk ki szobánk ajtaját, hogy a sátrakban elszállásoltak bemenekülhessenek.
Afganisztánban töltött egy hetünk alatt három gyilkos merényletet hajtottak végre tőlünk néhány száz méteres távolságban, aminek tízen estek áldozatul, közöttük két német civil és két amerikai katona. A többi merényletről nem szólva, amelyek egyikében, Baglan támaszpont közelében, egy magyar katona is megsérült.
Ezek után nem túlzás azt mondani, hogy Afganisztánban a külföldiek állandó életveszélyben élnek. Nem mintha a helyiek biztonságban volnának.
Kabul ostromlott főváros képét mutatja. Lépten-nyomon ellenőrző pontok, nyaktörő magasságú szögesdrót kerítések. Az utakon fegyveresek tömegei, páncélozott járművek, tetejükön katonák, akik a géppisztolyt lövésre készen a járókelőkre tartják. Golyóálló mellényben, rohamsisakban közlekedünk a páncélozott landroverekben. A dzsipekben az első ülések háttámláján két elektronikus készülék lóg. Feladatuk, hogy az úton elhelyezett improvizált robbantószerkezetek „mobiltelefon-kapcsolatát” zavarják. A két készülék, mondja a dzsipet vezető katona, az egész autónál is többe kerül.
Mellette ülő társa egy perc szünetet sem tartva diktálja az irányító központnak az előttünk, mellettünk haladó vagy a velünk szembejövő járművek rendszámát, leírást adva mozgásukról. Támadás esetén legalább ezek az adatok nyújtanak támpontot. Hermetikusan el vagyunk zárva „a való világtól”.
– Az ötvenháromezer katonát magában foglaló ISAF műveleteit az afgán kormánnyal együtt hajtja végre, feladata az afgán kormánynak nyújtandó segítség – magyarázza az amerikai Gordon B. Davis ezredes, a COMISAF, azaz a Belbiztonsági Támogatási Erők stratégiai tanácsadó csoportjának főnöke Kabulban –, stratégiailag pedig együttműködünk a Tartós Szabadság hadművelet keretében az országban lévő erőkkel, valamint az ENSZ Afganisztáni Segítségnyújtási Missziójával, az UNAMA-val.
A mondatok kincstári magabiztosságot tükröznek. Szó se róla, ottjártunkkor rokonszenves amerikai, brit és német parancsnokokkal találkoztunk, kemény katonákkal, akik magától értetődően igyekeznek a helyzet jó és reményre okot adó oldalait kidomborítani. Az Afganisztánban állomásozó erők parancsnokainak egyfajta hivatalos optimizmusából azonban egy-egy direkt kérdésnél felvillan a helyzet megoldhatatlanságának képe is: „Döntő katonai győzelemre nincs esély” – mondta a kanadai Richard V. Blanchette dandártábornok, az ISAF szóvivője az ISAF főhadiszállásán tartott kimerítő, háromnegyed órás sajtótájékoztatóján.
Valóban nincs.
Ezt lépten-nyomon megtapasztaljuk, így az északon fekvő Mazari-Sarif katonai támaszpontra repülésünk során is. A katonai gépen szintén teljes hadfelszerelésben ülünk. A gép a Hindukus hegyvonulatához tapadva repül, de folyamatosan csalétekrakétákat lő ki azért, hogy ha a gépet rakétatámadás érné, a hőkereső a csalira tapadjon.
A pilóták nem afganisztániak. Ezen nincs mit csodálkozni: az országban csak negyvennyolc helyi pilóta van, beleértve a repülőgépeket és a helikoptereket vezető pilótákat is. Nem is fiatalok. Átlagéletkoruk majdnem negyvenöt év. Mindegyikük az egykori Szovjetunióban végzett, így többségük csak oroszul beszél. És orosz gépeken repülnek. Nos, az amerikaiak tökéletesen megbíznak bennük.
Az új pilótanövendékek toborzása viszont nem egyszerű feladat.
– Afganisztánban csupán minden harmadik férfi tud írni-olvasni – mondja James M. Brandon ezredes, az amerikai légierő tanácsadó csoportjának helyettes parancsnoka. A nőknél az arány még roszszabb, teszi hozzá.
A repülést az ország mostoha természeti körülményei is megnehezítik. Ezt az ország északkeleti részében lévő támaszpont repülőterén is tapasztalhattuk. Kiderült, nem tudunk visszarepülni Mazari-Sarifon át Kabulba, mert a gép a hirtelen rosszra fordult idő miatt nem tud leszállni. Ezt nehéz megérteni a polgári repülőterek kényelméhez szokott utazónak a robotpilótás irányítás korában. Csakhogy Afganisztánban csupán két gigantikus amerikai támaszponton, Bagramban és Kabulban van reptéri irányítótorony, illetve radarberendezés. Máshol a gépek „szemre” szállnak le.
Márpedig a landoláshoz a repülőgépeknek ezerötszáz, a helikoptereknek nyolcszáz méteres tiszta látási viszonyokra van szükségük. Az is megtörténhet tehát, hogy a támaszpontot napokig nem lehet elhagyni.
Folytatás a jövő héten