Nem kis fába vágta a fejszéjét a Magyar Állami Népi Együttes, amikor a Bartók-évben bejelentette: az évforduló kapcsán bemutatott Kincses Felvidéket két újabb rész követi, amelyek során eljutnak oda, hogy a záródarabban Bartók zenéjére fognak táncolni. A Kincses Felvidék még a hagyományos autentikus népzenére épült, Bartók gyűjtéseit követve, most azonban beérett a második rész, a Labirintus, amelyben már csak pár perc erejéig csendül fel a „tiszta forrás”, azt is városi zajok „kíséretében” hallhatjuk. A vállalkozás egyben az együttes sokat hangoztatott egyik új arculatának is a vizsgája: a hagyományos koreográfiák és a táncszínház mellett a magasművészetet is képviselni kívánják, azt vallva, hogy a kultúra különböző történeti rétegei – a hajdanvolt népművészettől a kortársig – egymással természetes, mellérendelt viszonyban élnek.
Sáry Lászlótól elsőként azt kérdezzük, hol kapcsolódik az általa írt közel hetvenperces zene a trilógiából kibontakozó Bartók-képhez. – Talán a ritmikájában érhető tetten Bartók – gondolkozik el, majd bevallja: egész pontosan ő sem tudná megfogalmazni. Ez persze nem azt jelenti, hogy a bartóki eszme ne hatná át az egész kompozíciót: lépten-nyomon érezzük a szellemét, amelytől ma talán egyetlen magyar alkotó sem tudja igazán függetleníteni magát, hiszen a huszadik századi magyar zeneszerzés legnagyobb hatású alakja volt. Sáry László meg is jegyzi: éppen ezért is nagy kihívás a trilógiának a gyűjtésekre épülő nyitó-, illetve a Bartók-zenéjére készülő záródarabot öszszekötő középső részéhez zenét komponálni.
A Labirintus zenéje tulajdonképpen egy táncszvit, amelynek az egyes tételei tételcsoportokba rendeződve egy teljes szimfónia formáját adják ki, a közepén egy lassabb szakasszal, a végén pedig pergősebb, erőteljes hangvételű fináléval. Az egyes tételek nagyon különböző karakterűek, ez segíti a tájékozódást a hangfüggönyökből, ritmikus elemekből felépülő darab során. A Labirintus közepén az említett lassabb szakasznál halljuk az egyetlen autentikus magyar népzenei betétet, egy gyimesi keservest, amelynek hegedűszólóját a háttérből folyamatosan hallatszó városi zaj köti össze hangulatilag az előzménnyel és a folytatással. Ezeket a zajokat Sáry László maga rögzítette Budapesten: ha fülelünk, az utcazenétől kezdve az autók motorjának zúgásáig teljesen megelevenedik a város. A darab során megszólaló gyimesi keserves Sáry Lászlónak különösen kedves. Mint mondja: leginkább az erdélyi népzenét kedveli, ezért nem is volt kérdés, hogy ebből emel be a kompozícióba egy dallamot.
Mivel a darab előadásához a Magyar Állami Népi Együttes nem kért fel külön kórust, a többszólamú, helyenként kánonszerű és egyáltalán nem könnyen előadható énekes részeket hallva adódik a kérdés, hogy sikerült ezt betanítani azoknak a táncosoknak, akiknek többsége – bár jó hallással és énekhanggal rendelkezik – kottát sem tud olvasni. – Sokat segített az általam kifejlesztett módszer, a „Kreatív zenei gyakorlatok” – hangzik a válasz. Az Erkel-, illetve Bartók– Pásztory-díjas zeneszerző kifejti: ennek a módszernek ugyanis az a nagy előnye, hogy nem előfeltétele a magas fokú zenei előképzettség, olyannyira, hogy az sokszor még talán hátrányt is jelenthet azokkal szemben, akik a zenében ugyan járatlanok, cserébe nagyobb nyitottsággal rendelkeznek.
Így volt ez a táncosokkal is, akikkel egyébként a darab két szólóénekese, Herczku Ágnes és Hetényi Milán is sokat foglalkozott. Segítette a kórussá is avanzsált tánckart továbbá az, hogy jórészt úgynevezett „szöveg-zenéket” énekelnek. A darab rendezője, Kovács Gerzson Péter, aki a ritmikus részeket egyenesen telitalálatnak érzi. A Labirintus jelmezeit Szűcs Edit, a zenei effekteket Csodafarkas készítette.
origo.hu
Nemvárt fordulat jön az időjárásban, mutatjuk mire számíthat
