Friderikusz, eddig és ne tovább

Ha könyvet akarunk magunkról készíttetni, amely fénykörbe vonja a fejünket, olyat dolgoztassunk, aki számunkra nem okozhat meglepetést. Legjobb, ha valamely munkatársunkat kérjük föl – akinek már fizettünk, abban lehet a legjobban bízni. Különösen, ha oly szoros együttműködésben dolgoztunk, „mintha nem is munkatársak volnánk, hanem közös háztartásban élnénk”. (Ezt a verbális telitalálatot kérem a Friderikusz, eddig című új könyvem borítójára tenni!) A feladatra legalkalmasabbat, Mihancsik Zsófiát bevezetjük énünk kellemesebb lakrészeibe, fény és árnyék villóddzon a diktafonján, helyet mutatunk neki múltunk bozótjaiban, bokájáról előzékenyen lefejtjük a liánt, ha sok neki a szövevény. Szakavatott kérdései alapján jóleső érzéssel megállapítjuk, hogy az interjúra jobban fölkészült elragadó személyiségünkből, mint valamikor a tudományos szocializmusból. Kávét is főzhetünk neki, ha már énünk titkai lenyűgözték, de a diktafonja maradjon csak bekapcsolva. Minden lényeges, amit a mi személyiségünk jelent, ne legyen neki titok sem az, hogy cukorral, tejjel vagy édesítőszerrel isszuk-e a kávét, sem pedig, hogy miként minősítjük Gyurcsányt és Orbánt. Az apró emberi motívumok megkaristolják az emberek szívét, ahonnét, mivel a legjelentősebb tévés személyiség vagyunk, úgysem törlődtünk ki soha. Vannak médiasztárok (mi ezekhez tartozunk), akiknek szemöldökfelvonásában, apró kis nevetésében, sőt még az orrfúvásában is tartalmas üzenet lehet. És korántsem csak a papír zsebkendőben.
Dől belőlünk ízlés és tapintat. Ezt nemrég újfent megmutattuk a Megasztár zsűritagjaként. Egy Fekete Dávid nevű ifjút, ahogy a többieket, kedvünkre hol lebarmoltuk, hol pedig megemeltük, érezze erőnket. Valaki azon viccelődött, hogy ez a Dávid gyerek hasonlít a zsűri másik tagjára, Fenyő Miklósra, s ekkor mi belemondtuk a kamerába teli szájjal, hadd derüljön több millió néző: „Szóval te vagy a Fenyő Miklós törvénytelen gyereke?” Ha a gyerek lesápad, lehet röhögni finom úri viccünkön. Ha morogna a nem baráti sajtó, várunk a döntőig, s ott előállunk a farbával: autót veszünk a néhány adással korábban jól megalázott Dávid gyereknek. Hadd tanulja a büszkeséget. Még így is jobban járt, mint az a hangmérnök, akinek az ügyetlenségei után én, Friderikusz Sándor, odavágtam: „Tudod, ha kutya lennél, már betanítottalak volna, így, hogy embernek születtél, tehetetlen vagyok.”
Ítél erkölcs és igazságérzet
Címlapfotónk előnyös, tokánk és jellemünk árnyékban. Dzsentroid apánk sikkasztásáról elmondtunk mindent a Blikkben is, meglepetéseket nem okozunk tehát. Olvasóinkat meggyőzzük, hogy apánk temetésére nem fontos kimenni, így ítél bennünk erkölcs és igazságérzet. Legyen neki elég, hogy öreg napjaira titokban gondoskodtunk róla: megbeszéltük egy evangélikus pappal, hogy lássa el őt rendesen, cserébe támogattuk az egyházat. Pénzünk van, és azzal minden megoldható, a pap meg – micsoda balek – nem kért apánk gondozásáért semmit. Jótékonyságunknak külön fejezetet szentelünk könyvünk 355-től a 369. oldaláig, mert nemes cselekedeteink sokaságának reklámfelület kell. Adakozó kedvünket nem tartjuk titokban, nem vagyunk mi bigott lutheránusok.
Amikor Zsófia megkérdi tőlem, „mi lett volna belőled, ha Amerikában születsz?”, én csak enynyit válaszolok neki: „Szerintem ugyanez. E tekintetben nem érzem sorscsapásnak azt, hogy Magyarországon születtem.” Zsófia van olyan aranyos, hogy nem kérdez vissza: „No és milyen tekintetben érzed sorscsapásnak, hogy ebben a zsebkendőnyi országban élsz?” Nem mintha nem tudnék erre is válaszolni, de akkor ki kell kapcsoltatnom vele a diktafont.
Elpanaszolom viszont, hogy a televíziónál feletteseim annak idején a „zsidó brancs”-hoz tartozónak tartottak engem, sőt zsidónak is néztek. Ennek nem ám az az oka, hogy médiaberkekben a tehetség faji attribútumnak számít, ó nem, ilyesmit én, aki az ATV-nél készítettem politikailag híresen elfogulatlan műsoraimat, sosem állítanék. Csak nem fogom kirekesztőnek beállítani a kirekesztés ellen küzdő bajnoktársakat. Annyit azért szögezzünk le, hogy engem, Friderikusz Sándort azért néztek zsidónak, mert annyira tehetséges vagyok. Ahogy egy rádiós kolléganő fogalmazta: „Sanyika, ne viccelj már, te is a felekezethez tartozol.” (157. o.) Ezt aztán mindenki úgy érti, ahogy akarja, bár sajnos, csak egyféleképpen lehet.
Rúgjunk nagyot Fábry Sándorba!
Valamikori gegmenünket, bizonyos Fábry Sándor nevű ötletgazdag munkatársunkat könyvünkben tízoldalanként két szóval megdicsérjük, hogy amikor részletesebben szólunk róla, annál nagyobbat rúghassunk belé. Olvassa csak el magáról, milyen rossz poén volt, amikor úgy indította műsorom ötletbörzéjét: „Na, akkor induljon meg a zsidó–
keresztény párbeszéd.” Erről a beszólásról majd elmondom Zsófiának, hogy nekem az ilyen szalonzsidózástól összeszorult a gyomrom: „az én gyomrom az idő előrehaladtával egyre jobban összeszorult” (155. o.). Az időre tett célzás egyúttal indokolja, hogy gyomorpanaszomat miért titkoltam el oly hosszú ideig a Sanyi elől: mert való igaz, akkor jót nevettem a poénján. Meg aztán az ötleteire is szükségem volt.
Fábry egyébként is bosszant, mert a show szóról ma mindenkinek ő jut az eszébe, nem én. Pedig – szerényen szólva –, nem a Fábry, hanem én voltam az, aki „szenvedélyesen művelem a mesterségemet”, és „a maximalizmusommal sírba kergetem az embereket” (184. o.). S itt most tényleg nem a gázsimra gondoltam. Nem áztatom én különösebben a Fábryt, csak elfogulatlanul megállapítom róla, hogy „politikai felhangjai” a show műfajával teljesen összeegyeztethetetlenek, legalábbis, ahogy ő csinálja. Továbbá, hogy „ötlettelen, sablonos, kiszámítható”. Az emberek elgondolkodhatnak azon, miképpen lehetséges az, hogy nálam Fábry ontotta az ötleteket, az augusztus 20-i tűzijáték pislákoló gyertya volt az ő kaján intellektusához képest, viszont amint megindította saját showderét, ötletei kimúltak, mint a bányacsille elé fogott kényes arabs paripák. Múltbéli énjét dicsérhetem, ettől nagylelkűnek tűnök, pedig nem vagyok az. Elmondom még, hogy „utánozhatatlan volt Fábry humora, fergeteges az asszociációs képessége, nagyon speciális a szókincse, és ez máig nem múlt volna el, ha nem az indulata és a dühe fűtené”. Aztán lesajnálom, amiért „önmaga legrosszabb paródiájává vált”, s lazán megjegyzem, hogy egyszer vidékre menet eltulajdonított a stáb kontójára két egész doboz almalevet (litereset, felbontatlanul). Legvégül tapintatosan megjegyzem róla, hogy „megőrjítette a rengeteg pénz, amit keresett”. Én ugyan sokkal többet keresek, mint Fábry, mérhetetlen gazdagságomat a könyvben nem győzöm hangsúlyozni. A 285. oldalon szerényen megjegyzem, hogy „ha én mostantól egy percet sem dolgoznék, és kilencvenkilenc éves koromig élnék, akkor is Hawaii szigetén lakhatnék egy hatcsillagos szálloda elnöki lakosztályában”. De engem – ellentétben Fábryval – a rengeteg pénz nemesebbé tett. Elsősorban lelkileg, de a bankszámlám kövéredésével a szellemiségem is izmosodott. S ahogy elnézem a borítón a fényképemet, úgy látom, a zsenialitás utánozhatatlan jegyei – a párját ritkító karakter, a tekintetben izzó eredetiség, a vesékbe látás és a szellemesség érzékeny palástolása – már átütnek az arcvonásaimon.
Fábry legyalázása könyvemben nem öncélú. Inkább afféle próba volt, működik-e a politikai forgószínpad. Engem valójában a nagyvadak érdekeltek.
„Ön antiszemita?”
Némelyek azt hiszik, hogy amikor A szólás szabadságában párhuzamos interjút készítettem Gyurcsány Ferenccel és Orbán Viktorral, nem voltam körültekintő. Pedig az voltam, mert a becsületbe gázoló kérdést, „Ön antiszemita?”, gondosan nem a hivatalban lévő miniszterelnöknek, hanem az elődjének tettem fel. Nem is értem, Rudi Zoltán tévéelnöknek miért nem kellettem. De legalább elkezdhettem az ATV-nél tárgyilagosságáról elhíresült műsoromat. Sem a pénz, sem a technikai feltételek nem hiányoztak, szabad kezet kaptam a jobboldal sűrű legyalázásában. A stúdióba meghívott történészek annyi töltött cukrot vehettek a bonbonierből, ahányszor kimondták egyenes adásban Orbán Viktorra, hogy „bukott miniszterelnök”. Volt néhány édesszájú vendégem, mi tagadás. Csak a rosszindulatú konzervatívok terjesztették rólam, hogy a Friderikusz most gyakorlatilag nézhetetlen, mert szerintük politikai előítéletekkel terhelt kérdéseim agresszivitása tekintetében Orosz József színvonalára süllyedtem. Mindez merő rágalom. Hogy mennyire tárgyilagos vagyok, annak illusztrálására idézek könyvemnek Gyurcsányról, Orbánról című fejezetéből. A 339. oldalon leszögezem, hogy „Gyurcsány szerintem a legtehetségesebb politikus a mai magyar mezőnyben, de amennyire az európai politikát ismerem, ott is jócskán megállja a helyét”. Mivel a nézők nem tudhatják, mennyire ismerem az európai politikát, nagy kockázatom ezzel a kijelentéssel nincs. Korrektúrában olvasva a mondat kissé laposnak tűnt, ezért még hozzáírtam: „Korszerű politikusnak tartom.” Gyurcsány Ferenc igenis korszerű, mert kötéltáncos mutatványra készül egy olyan cérnaszálon, amelynek egyik vége Lendvai Ildikó retiküljére, a másik pedig Veres János kabátgombjára van erősítve. S mégsem fél. Naponta edz a lakosság kötélidegein. Mibe kerül nekem, ha az ő „makulátlan demokrataságáról” értekezem? Semmibe. Viszont ha ennek az ellenkezőjéről nyilatkoznék, az nagyon sokba kerülne nekem. Szegény Feri, most úgyis hátul kullog a népszerűségi listán, hát beállok őt fényezni kicsit. Elég gazdag vagyok ahhoz, hogy azt a benyomást keltsem, mindezt nem pénzért teszem. Nem szégyellek leírni Gyurcsányról néhány visszafogott szuperlatívuszt. Ilyeneket: „kivételesen tehetséges politikus”, „kiváló interjúalany”, „sohasem a hatalom megkérdőjelezhetetlenségét képviseli”, „velejéig demokrata”, „makulátlan demokrata”, „páratlanul viszonyul az ellenfeleihez”. (Bízom benne, senkinek nem jut eszébe, hogy Orbánnak azt üzente, fogja be a száját.) Érzem, valakik majd újra előhozakodnak a 2006-os úgynevezett rendőri brutalitásokkal, de nekik meg azt üzenem könyvem 341. oldalán: „Lehet vitatkozni azon, hogy arányos vagy aránytalan volt-e a rendőrségi megtorlás 2006. október 23-án.” Talán nem lehet egy megtorláson vitatkozni? Még az ’56 utánin is lehet. Hogy megtorlás volt-e, vagy csak egy baráti akasztási próba szovjet felügyelettel, kétszázhuszonkilencszer. Az ötvenedik évforduló alkalmából gumilövedékkel ünnepélyesen megvakítottak is kifejthetik a véleményüket a rendőri föllépés arányosságáról, végül is nem a nyelvüket lőtték el. Néhány kollégám – köztük az Index nem is jobboldali újságírója – képes volt könyvet írni a „rendőri túlkapásokról”. Engem az ilyen téma sosem hozott tűzbe. Mi vagyok én, talán vérbeli újságíró, hogy ráharapjak ilyesmire?
Mintha nem is újságíró írta volna
Elég nekem az, ha Gyurcsányt dicsérhetem és Orbánt szidhatom elfogulatlanul. A Fidesz elnökéről kanyarítottam egy történetet, amely szerint a stúdióban Gyurcsány neve hallatára „extatikus állapotba került”, „elkezdett gyöngyözni a veríték az orra alatt meg a homlokán”, sőt „a szeme fehérje is vörösbe borult” (344. o.). Nagylelkűen elintéztem neki, hogy mielőtt rosszul lenne, adjanak reklámot a tévében, és így szóltam hozzá: „Elnök úr, szerintem nyugodjon meg, igyon egy pohár vizet!” Mihancsik remek partner volt ennek a velejéig hiteles történetnek a megformálásában, képes volt a túlérzékeny asszonyiság vibráló idegességével közbevágni: „Nem bírtam tovább hallgatni azt a rettenetes beszélgetést!” Nem árt, ha tudja az olvasó, ahol Orbán Viktor elkezd verítéket gyöngyözni, ott a zsenge idegrendszerű, kifinomultságuk miatt oly sérülékeny riporternők, mint amilyen a Mihancsik Zsófia is, egyszerűen szemük eltakarják, repülősóért kiáltanak, és kifutnak a mosdóba a vértolulás okán. Ez történt ott a stúdióban, Mihancsik szavait idézem könyvemből: „Én már korábban olyan ideges lettem, hogy kimentem a technikai helyiségből…” Lásd, olvasó, mi zajlik a stúdió kuliszszái mögött! Hogy miközben Orbán Viktor véreres szemekkel verítékezett, mi a Mihancsikkal egymást támogattuk kirekesztve. Rámutattam a Fidesz elnökének mérhetetlen erőszakosságára is. Idéztem tőle azt a legrettenetesebb mondatot, amely mindennél jobban bizonyítja, hogy ezt az embert gyilkos hatalomvágy fűti, a médiát eltaposná, mint egy svábbogarat. Miközben ráérősen fogalmaztam kérdésnek álcázott, őt mélységesen elítélő véleményemet, tudják, mit mondott nekem ott a stúdióban? Ezt: „Szeretném végigmondani a mondatot.” Így mondta. Hörögni akarta, de elleplezte normál artikulációval. Hétköznapi halksággal mondta, hogy „szeretném”. Talán még mosolygott is elvetemülten. Képes volt feltételes módot használni a nézők lekenyerezésére, mint hogyha ő bármikor is feltételhez kötné azt, hogy mit akar! Két ekkora újságírónak, mint én meg a Mihancsik, a képünkbe vágta, hogy mit szeretne: végigmondani a mondatot! Nem tudom, érzik-e Orbán Viktor féktelen agresszivitását a „mond” szó megismétléséből. A „szeretném végigmondani a mondatot” valójában azt jelentette, hogy őt nem érdekli az én értékes véleményem, önző módon ő kíván beszélni, talán még választásokat is akar nyerni. Ilyen ez az ember, csak dúlni tud. Szét. Az országot. Ahol én egyáltalán nem érzem sorscsapásnak az életemet, annak ellenére sem, hogy Hawaii, nem akarom ismételgetni magam.
A hátam borsózik attól, hogy a közvélemény-kutatók szerint ez az ember ma Magyarország legnépszerűbb politikusa! Mindent megteszek, hogy a megtévesztett milliók a fejükre csapva kijózanodjanak, megbocsássák miniszterelnökünknek az őszödi beszédet, és a lábát csókolgassák, amiért az IMF-nek eladósította az országot. Bátran kimondom az ellenzék vezéréről: „Egy megtépázott, jobb sorsra érdemes országot dúl szét megállíthatatlanul a Fidesz és személy szerint Orbán Viktor.” (345. o.) Ez annyira jó mondat, mintha nem is újságíró írta volna. Egy ilyen mondattal akár Gyurcsány Ferenc parlamenti évértékelő beszédje is elkezdődhetne.
Gyurcsány „da”, Orbán „nyet”
Leírtam én merészen Lánczi Andrásról is, hogy „legalábbis a végzettsége szerint filozófus”, mert egyébként ki tudja, hogy micsoda is ő, hát vannak könyvei, kétségtelen, elég sok, szegény diákoknak kötelező szakirodalom, tudnék még róla írni, de nem Láncziról szól a könyvem, szerencsére. Ki kell osztani a jobboldalt, ez a lényeg. Nekem, Friderikusz Sándornak ez a küldetésem. Gyurcsány „da”, Orbán „nyet”. Ilyen egyszerű az én világnézetem. Filozófia végzettség nélkül! Orbánról meg kinyilvánítom, hogy „ha időben felhagyott volna a politizálással, legkésőbb a 2006-os választások után, ha szobor nem is, de legalább egy talapzat maradt volna utána”.
Orbán Viktor mint talapzat. Ez a mi álmunk a Mihancsikkal meg a Gyurcsány Ferivel.
A makulátlan demokratával.