Kétszáz év magány

Kétszáz évvel ezelőtt született Charles Darwin, az evolúcióelmélet megalapozója, aki új fejezetet nyitott a biológiai és tágabban az egész emberi gondolkodás történetében – olvassuk és halljuk mostanában a média legkülönfélébb fórumain. Nézőpont és vérmérséklet kérdése, hogy helyénvalónak, pontatlannak vagy egyenesen elhibázottnak ítéljük-e ezt a minősítést. Vajon milyen értelemben tekinthetjük Darwint a mai, modern evolúcióelmélet atyjának, és vajon munkássága csakugyan fordulatot hozott-e a gondolkodás történetében?
Köztudomású, hogy az anyagi világ evolúciójáról alkotott elképzelések messze megelőzték Darwin korát. A bibliai teremtéstörténettel öszszeegyeztethetetlen materialisztikus teóriák már a XVIII. században ismertek voltak. David Hume, a skót szkeptikus filozófus 1751-ben (megjelenés: 1779) megkérdőjelezte a tervezési argumentum létjogosultságát, vagyis annak az okfejtésnek a helyénvalóságát, amely az élőlények felépítésének célszerűségéből egy értelmes tervező, azaz Isten létezésére következtet. Denis Diderot, Jean-Baptiste Lamarck, Erasmus Darwin (Charles Darwin nagyapja) és mások sokat tettek azért, hogy mire Darwin 1859-es nagy műve, A fajok eredete megjelent, a nyugati társadalmak egy jelentős szegmense megbarátkozott az evolúció gondolatával.
Charles Darwin a XIX. század közepén leírta a természetes szelekció mechanizmusát, és ezzel mechanisztikus magyarázatát adta az evolúció tényének, egyszersmind integrálta kora tudományos ismereteit az anatómiától és az embriológiától kezdve a geológián át a biogeográfiáig. Hume ugyan szétzúzta a teleologikus okoskodás légvárait, és kimutatta, hogy az anyag önszerveződése legalábbis nem kevésbé ésszerűtlen, mint az isteni teremtés mítosza, nem szolgált azonban alternatív magyarázattal az élővilág keletkezésére. Ezért a természetes teológia úgyszólván változatlan formában maradt fenn Darwin idejéig, aki még cambridge-i egyetemi hallgató korában William Paley írásain keresztül ismerkedett meg az élőlények célszerűségének problémájával.
Lamarck, a francia Nemzeti Természetrajzi Múzeum zoológusa az anyagban rejlő, mindig a növekvő komplexitás irányába ható inherens tendenciával és a szerzett tulajdonságok öröklődésével magyarázta az élőlények fejlődését a parányi ázalékállatkáktól az emberig. Népszerűsége sokáig töretlen maradt, sőt a századforduló után úgy tűnt, a lamarcki evolúció végül legyőzi a darwinit. Azonban mégiscsak Darwin lett annak az evolúcióelméletnek az atyja, amely a XX. század nagyobbik részének és napjainknak a biológiáját alapvetően meghatározza. Ennyiben tehát Darwint tekinthetjük a modern evolúcióelmélet megalapozójának.

Az elmélet és bajnokai

Darwin jól ismerte az evolúció – korabeli szóhasználattal élve: a fajok transzmutációja – korábbi elméleteit, de teóriája jelentősen különbözött elődei elképzeléseitől. Darwin sem zárta ki a szerzett tulajdonságok öröklődését, de úgy látta, hogy az élőlények lassú átalakulásáért és az új fajok megjelenéséért elsősorban a természetes szelekció a felelős. Egy faj nem más, mint egymástól többé-kevésbé különböző egyedek összessége. A természetes szelekció ezen a variabilitáson dolgozik. Maga a változékonyság nem környezeti hatások eredménye, hanem az öröklődés pontatlanságából eredő adottság. Az öröklődés mechanizmusáról természetesen vajmi keveset tudott, annál jobban ismerte azonban e változatosság tényét. A természetes szelekció a mesterséges szelekció metaforája: ahogyan a tenyésztő kiválasztja az alomból a céljainak leginkább megfelelő egyedeket, s csak ezeket szaporítja, úgy válogatja ki a természet is a különböző egyedek közül azokat, amelyek a leginkább megfelelnek az élet által támasztott követelményeknek. Darwin előszeretettel alkalmazta ezt a metaforikus, antropomorfizáló nyelvezetet, de emlékeztetett arra, hogy mindez lefordítható tökéletesen mechanisztikus folyamatokra. Egy faj azon egyedei, amelyek valamilyen velük született – morfológiai, viselkedésbeli – tulajdonságuk folytán képesek növelni túlélési esélyeiket azon fajtársaikkal szemben, amelyek e tulajdonság híján vannak, nagyobb számban tudnak hozzájárulni a következő nemzedék létrehozásához. A kedvező tulajdonság a következő nemzedékben már nagyobb arányban lesz jelen, míg végül az előnytelenebb fenotípusú egyedek el is tűnhetnek. Számos generációt követően a populációk jelentős átalakuláson mennek át, geológiai időléptékben mérve pedig e kicsiny változások felhalmozódása új fajok megjelenéséhez vezet.
Darwin elmélete nem vált azonnal széles körben elfogadottá, annak ellenére, hogy az idősödő természettudós óriási hírnévre tett szert, minden létező tudományos elismerést megkapott, és kijárt neki a sírhely a Westminster-apátságban. Nem csak tudományos körökben volt igen népszerű, már életében valóságos turistalátványossággá vált. Kenti házában egymásnak adták a kilincset a világ vezető tudósai, az egyszerű utazók és az amatőr természetbúvárok. Darwin tehát sohasem volt magányos, mindig nagy volt körülötte a sürgés-forgás. Más kérdés, hogy az utókor gyakran volt hűtlen a szelleméhez – s nemcsak akkor, amikor a természetes szelekció árfolyama történetesen alacsonyan állt a tudományos elméletek piacán, akkor is, amikor épp magasan jegyezték.
A darwinizmus első követői és bajnokai, például Thomas H. Huxley és Alfred R. Wallace sem értettek egyet mindenben Darwinnal. Wallace, aki Darwinnal egy időben jött rá a természetes szelekció elvére, de viszonyuk ennek ellenére mindvégig szívélyes és lovagias maradt, készségesen elismerte, hogy egyedül Darwin neve méltó arra, hogy az új elmélet a nevét viselje. Magát azonban darwinistábbnak tartotta Darwinnál. Vele ellentétben Wallace ragaszkodott ahhoz, hogy az élőlények minden tekintetben tökéletesen alkalmazkodtak környezetükhöz – a szelekció ugyanis nem végez félmunkát. Ez a hozzáállás – amely paradox módon a Paley-féle természetes teológia perfekcionizmusával mutat rokonságot – jellemző napjaink neodarwinistáira is.
Már említettük, hogy a XIX. és a XX. század fordulóján a lamarckizmus éppen reneszánszát élte. Rövidesen azonban újabb rivális bukkant fel a tudományos színtéren: a genetika. Az öröklődés törvényei előbb kezdtek tisztázódni, mint annak pontos, molekuláris mechanizmusa, ennek megfelelően az első genetikusok elsősorban nagy léptékű, minőségi típusú mutációkkal foglalatoskodtak. Szinte magától adódott a következtetés, hogy az új változatok nem is lassú kiválogatódás eredményeként jönnek létre, hanem egyik pillanatról a másikra, mutációk révén alakulnak ki. Csak később, a harmincas és a negyvenes években sikerült tető alá hozni az úgynevezett neodarwini szintézist, amely sikerrel foglalta egységes elméleti keretbe a darwini evolúcióelméletet és a genetikát. Ezzel az evolúcióbiológia új lendületet vett, és megkezdődött az a sikertörténet, amelynek napjainkban is tanúi lehetünk. Az uralkodó paradigmák azonban ritkán kerülik el a dogmatizálódás veszélyét, s nem volt ez másképp a neodarwini szintézissel sem. Darwin maga egyáltalán nem volt dogmatikus: annak ellenére, hogy nyilvánvalóvá tette a prioritásokat, a természetes szelekció mellett elismerte a szerzett tulajdonságok öröklődésének és az egyedfejlődésnek a jelentőségét, nyitott maradt a csoportszelekció gondolatára, és nem ragaszkodott ahhoz, hogy az élő természetben található minden egyes élőlény minden egyes jellege optimálisan alkalmazkodott a környezetéhez. Az ortodox neodarwinisták szemében mindez anatéma. Csak napjainkban figyelhető meg némi engedékenység az evolúcióbiológusok részéről a neodarwini sémába nehezen beilleszthető tudományágak iránt, mint amilyen a fejlődésbiológia is.

Veszélyes tanok

Hogy Darwin vagy Lamarck elmélete volt-e radikálisabb a maga korában, azt ma már nehéz eldönteni. Tény, hogy az evolucionizmus kezdettől fogva felforgató tannak számított. Cambridge és Oxford klasszikus és teológiai műveltségű professzorai szent borzadállyal figyelték a XIX. század húszas éveitől kezdve, ahogyan a francia evolucionizmust importáló reformer és radikális kötődésű tudósok új generációja zavartalanul terjeszti veszélyes tanait az anglikán egyháztól független, újonnan alapított londoni egyetemen. S ami ennél is rosszabb: a forradalom szélén egyensúlyozó, chartista tüntetésekkel és véres utcai jelenetekkel mind gyakrabban szembesülő Anglia munkástömegei filléres brosúrákban ismerkedhettek a lamarckizmus vulgarizált változataival. Az egyedi élőlények erőfeszítéseinek előremutató tendenciáit és optimista jövőképet hirdető ideológiának nagy vonzereje volt a radikális baloldalon a XIX. és a XX. században egyaránt.
Ehhez képest Darwin elmélete konzervatívnak tetszhet, hiszen a biológiai determináltság elméletében kitüntetett szerepet játszott. Mindazonáltal a környezet – elsősorban a fajtársak – által felállított kihívásoknak való megfelelés, a legrátermettebb túlélése, sikere a progresszivitásnak is teret engedett. Az eleve adott, áthághatatlan (természeti, társadalmi) korlátoknak és az egyéni érvényesülés lehetőségének ez a kombinációja a viktoriánus polgárság értékrendjétől a legkevésbé sem volt idegen.
A darwini elmélet azonban jóval radikálisabb következményeket is magában rejt, amelyek miatt sokak ma is „veszélyes ideaként” tartják számon. A lamarcki típusú evolúcióelméletből nem hiányzott mindenestül a transzcendencia és a célirányosság. A darwini evolúció azonban nem rendelkezik kitüntetett iránnyal, nincsenek előre adott lépcsőfokok, amelyeket a szerves fejlődésnek szükségszerűen be kell járnia. Az élet folyama vég nélkül hömpölyög a véletlen és a természet vak erői által kijelölt kusza mederben.
Természetesen a darwinizmus és a vallás között nem feszül kibékíthetetlen ellentét. Az evolúcióelmélet győzelme nem írható le a vallás sötét erői és a tudomány világossága közötti összecsapás eredményeként. Először is azért, mert az elmúlt kétszáz év számos példát szolgáltatott arra, hogy a hit és a tudományos elkötelezettség – s az olykor kimagasló tudományos teljesítmény – nagyon is összeegyeztethetők egymással. Másrészt azért, mert maga ez a győzelem is kérdéses.
Ezzel elérkeztünk az utolsó kérdésünkhöz. Megváltoztatta-e az emberi gondolkodást Darwin evolúcióelmélete? A tudományos gondolkodást bizonyosan. A biológia berkein belül közhely, hogy ebben a tudományban semminek nincs értelme, ha nem az evolúció fényében tekintjük. Ám ez a konszenzus is csak meglepően későn, a XX. század közepére alakult ki, és – mint láttuk – együtt járt az eredeti darwini pluralizmus beszűkülésével. Ám a laikusok körében ennél is különösebb a helyzet.

Evolucionizmus versus kreacionizmus

Az Egyesült Államokban évtizedek óta mérik az evolúció elfogadottságát a lakosság körében. 2008 májusában a megkérdezettek 14 százaléka állította azt, hogy az emberi faj isteni közreműködés nélkül, evolúciós folyamat eredményeként jött létre. 44 százalék szerint Isten az embert készre teremtette, pont olyannak, amilyen ma is. További 36 százalék pedig úgy vélte, hogy az ember evolúciója isteni vezérlettel ment végbe.
Amerikában egyébként is nagy hagyománya van az evolúció tagadásának: 1925-től 1970-ig több államban is törvény tiltotta az emberi evolúció oktatását az állami fenntartású iskolákban. Könnyű lenne mindezt a fundamentalista kisegyházak népszerűségének és egyes államok szellemi elmaradottságának a számlájára írni. Az evolúcióellenes törvények valójában a demokrata és republikánus képviselők közös erőfeszítéseként jöttek létre. A nők jogaiért és az alkoholtilalom bevezetéséért egyaránt síkraszálló reformerek könnyedén magukévá tudták tenni az evolúciós elméletet kikezdő retorikát. A baloldali értékek iránt fogékony progresszivisták helyesen mérték fel, hogy a riasztóan népszerű szociáldarwinista felfogás mintegy felmentette a kapitalizmus nyerteseit a lecsúszottakkal való szolidaritásvállalás kötelezettsége alól. Nem véletlen, hogy az antievolucionista mozgalom végül is az első világháború után kapott lábra. A német háborús propagandairodalom hemzsegett a militáns szociáldarwinista hivatkozásoktól, így könnyen gyökeret vert a gondolat, hogy a darwinizmus a világtörténelem legvéresebb háborújának adott igazolást. Szó sincs tehát arról, hogy a korai antidarwinista intézkedések pusztán a bibliai literalizmus és vallási bornírtság megnyilvánulásai lettek volna, noha az ellenoldal előszeretettel jellemezte ekként vitapartnereit.
Később azonban – mintegy önbeteljesítő jóslatként – egyre inkább ez lett a helyzet. Az 1960-es évektől kezdve az evolúcióellenes törvények sorra estek áldozatul az első alkotmánykiegészítésnek, amely szigorúan véve az államvallás bevezetésének tilalmát és a vallásgyakorlás szabadságát mondja ki. A kreacionista tanok iskolai oktatását célzó erőfeszítések azonban nem haltak el, csak átalakultak, és az ügyet egyre inkább a fundamentalista kisegyházak, újjászületett keresztény csoportok és szimpatizánsaik karolták fel. A szólásszabadságra, az evolúcióelmélet hiányosságaira és a kreacionizmus (újabban „értelmes tervezettség”, az eredeti, némileg mást jelentő angol műszó: „intelligent design”, amelynek rövidítése ID) tudományos érdemeire hivatkozva újra és újra megpróbálják elérni, hogy tanaik helyet kapjanak a közoktatásban. Ám mind a mai napig adósak maradtak annak magyarázatával, hogy mennyiben tudományos az az elmélet, amely kimerül a rivális elmélet kritizálásában, és amely jószerivel sem kutatási programot, sem tudományos eredményeket nem tud felmutatni.
Magyarországon a kreacionizmus mind ez idáig nem vert gyökeret. Egy-egy elszigetelt szimpatizáns persze mindig akad, és magyarul is elérhetők az ID érvkészletét többnyire kritikátlanul importáló cikkek és honlapok is. Ráadásul a kreacionizmust nem mindig kíséri nyilatkozatháború és zajos tárgyalótermi csaták. Nemrégiben a brit kormányt is meglepte, hogy mintegy kilencven iskolában használnak kreacionista segédanyagokat.
Ezerkilencszázötvenkilencben, Darwin születésének százötvenedik évfordulóján Hermann J. Muller Nobel-díjas amerikai genetikus egy beszédében ekképp fakadt ki: „Száz év Darwin nélkül épp elég volt!” Kétszáz év pedig talán sok is.