Cigányok ideje

A minap az egyik televíziós csatornán újra leadták Kusturica Cigányok ideje című filmjét. Jól tették, egyrészt tényleg szezonja van, másrészt meg sokadszorra is megunhatatlan. Közben három könyvet is lapozgattam egyre nagyobb érdeklődéssel. A magyar kulturális antropológia történetét Kézdi Nagy Géza szerkesztésében, Boglár Lajos és Papp Richárd A tükör két oldala (bevezetés a kulturális antropológiába) című munkáját, valamint José Eugenio Abajo Alcaldétől a Cigány gyerekek az iskolábant. A Nyitott Könyvműhely kiadványaiban a bináris oppozíciókon (kétpólusú ellentétek) tűnődve egyre erősödik bennem a gyanú, hogy ez a viszonylag fiatal, holisztikus „tereptudomány” az, ami talán segít megfejteni azt, ami mostanában leginkább foglalkoztat, jelesül, hogy mi a franc folyik itt és miért. Olvasom: Könnyebb azt hinnünk, hogy a cigányok világa egy minden logikát nélkülöző, a mi világunkból ad hoc (ötletszerűen) építkező, szedett-vedett „lenyomat”, mint aprólékos résztvevő megfigyelést végezni több hónapon át annak érdekében, hogy az a rendszer, amely az adott kultúra sajátossága, a maga működésében táruljon fel előttünk. A kulturális antropológusok ez utóbbira vállalkoznak, amikor beköltöznek azok közé, akiket szeretnének megérteni: vajon mit miért csinálnak.
Minderre hamarosan lehetősége nyílik Michael Kocáb cseh emberi jogi és kisebbségügyi miniszternek is. Történt ugyanis, hogy a miniszter szópárbajba keveredett Ivana Rápkovával, az észak-csehországi Chomutov polgármesterével, mert a város vezetése nemrégiben egy végrehajtó céget bízott meg, hogy behajtsa a közüzemi díjakat a régóta tartozó cigányoktól a szociális támogatások kifizetésekor. Kocáb nehezményezte az eljárást, mire a polgármester asszony egy hétre meghívta a helyi gettó egyik szükséglakásába, hogy onnan okoskodjon. Egy hét persze nem sokra elég, a nyolcvanas években Michael Sinclair Stewart angol szociálantropológus magyar feleségével és gyermekeikkel tizenöt hónapot töltött el egy Heves megyei cigánytelepen, hogy megtudja, kik is azok az oláh cigányok, de Kocáb becsületére legyen mondva, legalább odamegy, és nem Prágából, Brüsszelből, Washingtonból vagy a Rózsadombról rasszistázik. Az ő múltjával egyébként ez a legkevesebb, bár láttunk már olyanokat, akik kifejezetten bátraknak tűntek a nyolcvanas években, aztán eladták a lelküket az ördögnek. Michael Kocáb ugyanis eredetileg zenész, zeneszerző, énekes, a modern cseh zene egyik fontos figurája a hetvenes évek végétől. A prágai konzervatóriumban tanult, ez alatt egy big bandben is játszott többek között Jiri Stivinnel, majd megalapította Prazsky vyber nevű zenekarát (Budapesten is koncerteztek), ami meghatározóvá vált a cseh rockzenében. 1982-es debütáló lemezüket azonnal betiltották, és csak hat évvel később jelenhetett meg, de jót tett a népszerűségüknek. Kocáb 1989-ben átnyergelt a politikára, és azonnal bele is csapott a lecsóba, a Decinska Kotva zenei fesztiválon, élő televíziós adásban közölte, hogy minden nemzetnek olyan kormánya van, amilyet megérdemel (nyilván Széchenyit is olvasott). A Most (Híd) nevű szervezet alapítójaként ’89 novemberében részt vett a komcsi párt és a Civil Fórum közötti tárgyalásokon, tagja lett az új parlamentnek, és makacsul ragaszkodott az oroszok kivonulásához. Később lemondott mandátumáról, de azért Frank Zappa társaságában meglátogatta Havel elnököt a várban, a kilencvenes években pedig újra összehozta a Prázskyt, és egy szólólemezt is készített. Most majd bizonyára új impulzusok érik. Mert az kevés, hogy részegen egész jól elüvöltjük az Ederlezit.