A geszti történet

Akárhonnan nézem a geszti Tisza-kastélyt, minden oldaláról ugyanazt mutatja. A halálos sebeket és az eleganciát. Nem a sebek eleganciáját (mi volna azokon elegáns?), hanem a végtelenségig sebezhető eleganciát. Mint rosszul szabályozható lelki működéseinknél, azt érezzük, amit látunk, és azt látjuk, amit érzünk. Ez a romosan is impozáns kétszázharminchét éves épület úgy áll az időben, mint a történelmi Magyarország kéretlen jelképe. A tető sérült, beázik, a terasz omladozik, a falak salétromosak, a lépcsők elkoptak, a vakolat lemállott. Kilátszik a tégla száz helyen, az oszlopfők sérültek, beleszürkültek a várakozásba, az ablakkeretek legittelésről, értő kezek simításairól, festésről álmodnak. Kívül horpadt, toldott, rozsdás ereszcsatornák. Belül stílusba rontó leválasztások, eltűnt díszek, megmásított feljárók, az ötvenes évek bérházaiból ismerős elképesztő falikutak. (A kastély egy részében általános iskola működik.) Hasraütésszerűen, falon kívül hármasával tekergő csövek, vezetékek, még a kifestett, a szerény lehetőségekhez képest rendbe hozott, „díszteremnek” hívott nagy szalonban is.
A hajdani Magyarország elpusztíthatatlan szépsége, a kifulladt szocializmus ízléshiánya, buherálási kedve és a vidéki Magyarország mérhetetlen szegénysége egyszerre jelenik meg a Tisza-kastély elhanyagoltságában. Kis nyilallás a szívbe: Geszt valamikor az ország közepén volt. Ma: közel van a román határhoz. Hogy periférián vagyunk, úton-útfélen érződik. A legközelebbi étterem huszonöt kilométerre van. Lehetne százra is, nem? (Uniós tagságunk nagyobb dicsőségére.)
Körbesétálván az épületet, felmerült bennem, hogy egyáltalán volt-e itt a rendszerváltozás után két jobboldali kormány, ha Tisza István geszti kastélya így nézhet ki?
Attól tartok, hogy elbutított országunkban egyszer csak olvasunk egy rövidke közleményt, hogy elárverezték a geszti Tisza-kastélyt két forintért, megvette a Wallis Rt. vagy egy nyírségi tésztagyár tulajdonosa, s majd itt kaszinót működtet. Amikor majd értesülünk róla, hogy aki egy forintért megvette (mert a két forintot sokallta, és lealkudta), az vállalta a rendbehozatalt, bárgyún megnyugszunk? Elhisszük, hogy valóban rendbe hozza? S ha fél év múlva, amikor már a tulajdonlapi széljegyzeten megszáradt a tinta, mégis úgy dönt, hogy eldózeroltatja? Akkor majd birkamód bégetünk kicsit, aztán hazamegyünk, s egy pohár bor mellett trianonozunk elalvás előtt?
Mindez csak azért merült fel bennem, mert ebben az országban nemcsak hogy minden megtörténhet, hanem meg is történik. S közös életünk legabszurdabb történéseit valakik mindig megmagyarázzák. Általában az ésszerűségre, a világgazdasági válságra, az ország kilátástalan nehéz helyzetére hivatkoznak. De közben ez az ország még mindig nem elég szegény ahhoz, hogy a rablás befejeződhessék. Mi olyan országban élünk, ahol a szabadrablásnak nem az erkölcs, nem is a demokratikus vívmányok, nem a közösség kontrollja szab határt, nem az ügyészség, nem a rendőrség vet gátat, hanem a ciklus lejárta.
Van, akinek április 22-én ma is az jut eszébe, hogy Lenin ezen a napon született. De egyre többen vagyunk, akiknek ez elsősorban Tisza István születésnapját jelenti. Csak hálásak lehetünk a Tisza család Geszti Emlékköre Egyesületnek, amiért Tisza István születésének évfordulója alkalmából és a Tisza család egyik nevelője, Emődy Dániel emléktáblájának felavatására ünnepséget rendezett. Ennek jegyében zajlott a Tisza-kastély közelében lévő, azzal közel egy idős református templomban az istentisztelet, s hallottunk utána Tisza kiváló monográfusától, Tőkéczki László történésztől előadást, amelyhez többen hozzászóltak.
A rendezvény érdeme, hogy felhívta a figyelmet egy igen jelentős nemzeti értékünkre, amely ebek harmincadján van. A kötetlen beszélgetésben, amely kialakult a geszti, a nagykovácsi és a pesti Tisza-körök, baráti társaságok, s a meghívott vendégek között nemcsak a közelgő évfordulóra felállítandó Tisza-szobor megfelelő helyének kiválasztása került szóba, hanem mindenekelőtt a kastély sorsa. (Az épület jelenleg nem áll műemlékvédelmi felügyelet alatt.)
Két esztendő múlva lesz Tisza István születésének 150. évfordulója. Két év alatt csodákat lehetne művelni a geszti kastéllyal, csak sok pénz kellene hozzá. Szinte érthetetlen, hogy az uniós pénzekből miért nem jut egy ilyen jelentős nemzeti érték felújítására. Persze ahhoz, hogy valaki a Tisza-kastélyt ne csupán érdekes barokk-copf stílusú épületnek lássa, amely legalább félmilliárdos támogatást igényelne, hogy eredeti szépségében, pompájában, belső berendezéssel, korabeli bútorokkal tündökölhessen, hanem elismerje fontos nemzeti értéknek, ahhoz Tisza István alakjáról le kellene hántania a használhatatlan marxista kliséket. Manapság divat Tiszát „ellentmondásos figuraként” jellemezni. Csak hát történelmünkben azokat a személyiségeket nevezik „ellentmondásosnak” – ugyanazok, ugyanazért –, akikről túl sokat hazudoztak az elmúlt évtizedekben – ugyanazok, ugyanazért. Ezért aki a polgári-nemzeti oldalon áll, politikus, közéleti személyiség, jobban teszi, ha kényelmi okokból nem szorítkozik erre a semmitmondó jelzőre, ha Tisza életműve szóba kerül. (Ugyan ki nem ellentmondásos, aki a huszadik században kényszerült politizálni? De Tisza éppen hogy ellentmondásoktól nem torzult, egytömbű személyiségével tűnik közülük ki.)
Tőkéczki László szerint Tisza István életműve „tanulságos történelmileg, politikailag, egyházilag, de főleg etikailag”. Fontos következtetés ez, hiszen Tisza református, szolgáló ethosza számos megnyilvánulását jellemezte. Herczeg Ferenc írja Tisza István, az ember című tanulmányában, hogy az 1918-as „októberi forradalom hajtóereje a Tisza elleni gyűlölet volt. Hogyne! Hiszen Tisza akkor is, ha hallgat, ha meg sem mozdul, akkor is maga az ellenforradalom. (…) Az erőtlen törtetőket felbőszíti az ő irgalmatlan ereje.” Tisza többször is beszélt arról ismerőseinek, hogy őt meg fogják ölni. A közvetlen életveszély megérzéséhez képest még azt is nemtelennek tartotta, hogy háborúellenessége legalább a tízes évek második felében nyilvánvalóvá váljon, mivel, mint tudjuk, miniszterelnökként a Habsburgok iránti aligha mellőzhető lojalitás miatt, a birodalmi érdekek elismerésével végül érvelései és legjobb meggyőződése ellenére a háborúba lépés mellett kellett döntenie. Iszonyú gyűlöletet keltett ellene a korabeli sajtó, már a század első évtizedében. A geszti Tisza-kastélyban kiállítva látható egy Schmarn nevű élclap, amely egyik karikatúráján már 1906-ban patkányként ábrázolta Tisza Istvánt. Íróasztalán van egy fénykép, amelyről nehéz levenni a szemünket. Tisza rendkívül szép férfi volt, s tegyük hozzá, varázsát alighanem az adta, hogy külső adottságait valójában egy belülről sugárzó erő dominálta. Ez is ott van azon a fényképen: a tartásban, a nyugalomban, az érzékeny-okos tekintetben. Személyiségének erejére, politikai éleslátására, intellektuális fölényére a kortársi visszaemlékezések gyakran utalnak. Egyik kedvenc idézetem Sigmund Freudtól való, bár rajtunk, magyarokon jócskán elveri a port: „Nem tudok mit kezdeni e tanulatlan nép vadságával és éretlenségével. Sosem voltam az ancien régime feltétlen híve, de kétséges számomra, hogy a politikai bölcsesség jelének tekinthető-e, ha a sok gróf közül a legokosabbikat [Tisza Istvánt] meggyilkolják, a legbutábbikat pedig megteszik miniszterelnöknek.” Baloldaliak, nyugalom! Freud nem Bajnait sejtette meg, hanem Károlyi Mihályra utalt.
Herczeg Ferenc szerint Tiszát „a Nemzeti Tanács által szított gyűlölet tűzövként lobogta körül”, és sokan javasolták neki, hogy meneküljön Budapestről. Tisza ennyit mondott az írónak: „Te nem vagy gyáva, miért akarod, hogy én az legyek?”
Gyáva nem lett, csak halott. A felesége szeme láttára lőtték le, közvetlen közelről, saját otthonában.
Az osztrákok a kétszázadik születési évforduló előtt két évvel, 2004-ben elkezdték a Mozart-év megemlékezéseinek, programjainak szervezését. Meg is látszott ez az ünnepi esztendőben Bécsen is, Salzburgon is. Jó, tudom, a zene egyfajta kulturális eszperantó. Mégis megkérdezem: ahhoz képest, hogy két esztendő múlva Tisza István születésének 150. évfordulójára emlékezünk, történik-e egyáltalán valami ebben az országban a meggyilkolt miniszterelnök emlékének ébren tartására? Például a geszti kastélyban és környékén? Elvileg nem kellene, hogy építészeti elfekvőt jelentsen az, ha egy eszmeileg is nagy értékű ingatlan állami tulajdonból önkormányzatiba kerül. A hazai gyakorlatban azonban a teljesen elszegényített önkormányzatok nem tudnak megbirkózni azokkal a feladatokkal, amelyekkel már az állam sem tudott. Vajon miért nem születnek tervek, elképzelések arról, hogy miként lehetne egy felújítás nyomán hasznossá tenni, működtetni a geszti Tisza-kastélyt olyan formában, amely méltó funkciót ad az épületnek? Ha van Habsburg-intézetünk, miért nem lehet egy Tisza Istvánról elnevezett, könyvtárral kombinált kutatóközpontunk? Miért nincsen a kastély funkciójának megtalálásáról, az épület hasznosításáról a sajtóban társadalmi vita? Miért kell nekünk egyfolytában rosszarcú sztárjaink altesti ügyeivel, Bajnai Gordon válságkezelő hablatyával vagy a frakcióját vesztett Dávid Ibolya „igazi ellenzékiségével”, állítólagos konzervativizmusával foglalkoznunk?
Talán csak nem azért, mert egy lebutított állapotban már észre sem vesszük, amint a Hajógyári-sziget serény befektetői elérnek Gesztre, hogy megvegyék Tisza kastélyát, s ott is kaszinó legyen?