„Mondjuk ki végre, hogy lincselés jellegű csoportos, társtettesi elkövetés történt, amely országos közfelháborodást váltott ki, megingatva az állampolgárok biztonságérzetét, egyszersmind negatív példát szolgáltatott hasonló cselekmények elkövetéséhez. Az elmúlt két és fél évben havonta, kéthavonta olvashattunk arról, hogy hasonló cselekmények történtek hasonló indíttatásból.”
Részlet az olaszliszkai ítélet indoklásából
Dr. Czibrik Attila bíró
Miért véres a fal?
– Amikor magamhoz tértem, kitápászkodtam a folyosóra, akkor vérezhettem össze. Szédültem, le kellett ülnöm a lépcsőre. Nem tudtam felfogni, ami történt – mondja Bellér Tamás.
Kidekorált autó áll a padkától másfél méterre. A közös képviselő mutatja: mindig így állnak meg, akadályozva az úton elhaladó forgalmat. Így is élnek, senkire nincsenek tekintettel.
A budapesti panelépület szomszédos a Csepel Plázával. Hatvannégyen laknak benne. A közös képviselő kéri, ne írjuk le a nevét. A nyolcadikon találkozunk vele és egy másik hölggyel; az a tervük, hogy együtt megyünk le a hatodikra. Mikor azonban nyüzsgés, zsivaj támad alattunk a lépcsőfordulóban, azt javasolják, inkább várjunk.
– Nem mernek lemenni?
– Nem.
Mi lemegyünk: nagydarab férfi, néhány nyurga fiatalember (egyikük kétágú létrát tart a kezében), egy aszszony, két kisgyerek mellett haladunk el. Nincs bennük semmi félelmetes. A többiek később, liften jönnek utánunk.
Szekrénysor, fotel, kanapé, a terasz függönyét lengeti a szél; a tapétán átütnek a betonelemek illesztékei. Bellér Tamásnál ülünk a hatodikon. A ház képviselőivel beszélgetünk, és Erzsébettel, Bellér Tamás hölgyismerősével, aki itt volt akkor este is.
A lakók, akikkel a lépcsőfordulóban találkoztunk, tavaly költöztek a házba, a hetedikre.
– Rögtön átalakították a lakásukat. Közben beázott miattuk a fürdőszobám, a vécém, az előszobám és a konyhám egy része. Éjjel is betonoztak, járólapokat fektettek. Nem csak nálunk volt zavaró a zaj, az egész házban. Persze nálunk leginkább, hiszen a lépések is lehallatszanak – mutat ép kezével a plafonra Bellér Tamás.
– De az igazi problémák akkor kezdődtek, amikor beköltöztek – veszi át a szót a közös képviselő. – Öttagú család egy kutyával. Próbáltuk nekik elmagyarázni, hogy itt hangszigetelés nincs. Hiába. Amikor otthon voltak, futkározás, kiabálás, bútorok tologatása, zene hallatszott; mikor elmentek, a kutyájuk vonított, amíg haza nem értek.
Az új lakók – a régiek szerint – a folyosón éltek társasági életet. Éjszaka is égették a lépcsőházban a villanyt, ott dobálták el a szemetet. A társasház vezetősége többször felszólította a lakástulajdonost, M. Krisztinát és élettársát a szabályok betartására. Válaszként letépkedték a hirdetéseket a faliújságról. A lakóközösség erre plexi hirdetőtáblát helyezett el a liftben, közérdekű telefonszámokkal és házirenddel. Huszonháromezer forintba került. Másnapra összetörték.
– A takarító emelt díjért dolgozik, olyan koszt csinálnak. Összeköpködnek mindent. Képzelje, amikor csupa köpet a lift…
– Hívtuk a rendőrséget is a zaj miatt, csak harmadszorra jöttek ki. Számtalanszor fölmentem szólni, hogy ne hangoskodjanak – mondja Tamás. Mereven ül, kezét begipszelt lábán nyugtatja.
– Milyen hangnemben szólt rájuk?
– Kértem őket. Gondolhatja, hatvanhárom évesen nem fogok ujjat húzni… De mikor legutóbb szóltam nekik, ez a nagydarab férfi csak annyit felelt, hogy izé… Mondjam?
– Mondja!
– Azt felelte: „Húzz a gecibe!”
– Az esemény előtt néhány nappal – meséli az egyik lakó – hangoskodásra figyeltem föl: a hetedik emeleti férfi azt harsogta a szomszédjának, hogy ha Tamás még egyszer „az ő emeletére” teszi a lábát, agyonüti. A büntetés nem érdekli, volt már börtönben. Azt mondta, az egész ház rasszista, ezért fognak rájuk mindent. Hozzátette, hogy pár perc alatt itt vannak a rokonai, ha akarja.
A következő napokban, állítólag, tökmagot, szotyolát, papírszemetet, csikkeket szórtak fentről Bellér Tamás lakásának teraszára.
Azon az estén, május 15-én Tamás Erzsébettel tévét nézett, mikor ismét kezdődött a rohangálás, kiabálás, dörömbölés. Tamás percről percre feszültebb lett, Erzsébet csitította. Tamás azt mondta, fölmegy. Erzsébet kérte, ne menjen. Azonban a robaj erősödött, s mikor a mennyezetről apró pikkelyekben peregni kezdett a festék, Tamás fölment, és bekopogott.
– Abban a pillanatban kivágódott az ajtó, ott állt az a nő előttem. Addig jutottam, hogy „szeretném megkérni”, de ekkor ököllel, mint a cséphadaró, ütni kezdett, s közben visított. Inkább megdöbbentő volt a helyzet, mint veszélyes; hüledezve visszajöttem a lakásba, és azt mondtam: ezek megőrültek! Felhívtam a fiamat, hogy elmeséljem neki, mi történt.
Néhány szót tudtak csak váltani, mikor Tamás ropogást hallott a bejárati ajtó felől. Aztán üvegcsörömpölést, sikolyt, puffanásokat. És ordítozást: „Hol a férjed? Megölöm!” Tamás lerakta a kagylót, kilépett. Négy férfi állt az előszobában, köztük a fenti lakó: ráncigálták, baseballütőkkel verték Erzsébetet. Tamás elrántotta az asszonyt, így a többi ütést már ő kapta, s közben hallotta az ordítást: „Bántottad a gyerekemet, megöllek!” Próbált közelebb menni a támadókhoz, hogy ne tudják lendületből ütni. Hamar a földre került, lábakat látott, a levegőben röpködő ütőket, szikrázó üvegtörmeléket, és aztán úgy érezte, sűrű, ragacsos folyadékba merül. Mikor magához tért, nem látott senkit. Kievickélt a folyosóra, a lépcsőre ült. Próbálta kitörölni szeméből a vért. Emberek álltak körülötte. Kétségbeesetten mondta nekik, hogy nem lát, és megint elájult.
– A földön feküdt, ütötték, rúgták – idézi föl Erzsébet –, sikoltoztam, azt hittem, megölnek mindkettőnket. Aztán amikor már nem mozdult, elmentek. Egy zsebkendővel próbáltam a vérzést elállítani. Ragadt a vértől minden. Tamást a kockás vasalóplédemre fektettem, az is csurom vér lett, három napig áztattam…
A támadást megelőző percekben lárma hallatszott az utcáról. A lakók kitódultak az erkélyekre: négy asszony visítozott odalent, egy kisgyermekre mutogatva: „Bántották, bántották!” Hirtelen autók kanyarodtak az utcába, és fékeztek a ház előtt. Kiugráltak a férfiak, köztük a fenti lakó. Baseballütőket kaptak elő, berohantak a házba.
Attól számítva, hogy Bellér Tamás bekopogtatott a fenti lakóhoz, körülbelül tíz perc múlva érkeztek a támadók. Attól számítva, hogy a segélyhívások befutottak a rendőrséghez, huszonöt perc múlva érkeztek a rendőrök. Addigra a támadók elmentek. A háztól a rendőrség épülete gyalog is csupán öt perc.
Akit csak megláttak a házban a tettesek, ráordítottak: tűnjön el, mert megölik. A földszinti fodrászszalonban dolgozó hölgy épp akkor nézett ki a zajra, mikor a hetedik emeleti lakó előtte haladt el. A férfi rádörrent, hogy húzza be a fejét, különben végez vele.
Több szemtanú szerint a mentő érkezésekor az asszonyok még az utcán jajveszékeltek. Beszálltak a mentőautóba is, mondván, rosszul vannak, el kell látni őket. Percekbe telt, mire a mentősök megszabadultak tőlük. Miközben Tamást levitték, néhány pillanatra magához tért. Hallotta, amint az egyik betegszállító mondja a másiknak: „Na, ennek annyi.” Szólni akart, hogy él, de nem jött ki hang a torkán.
Erzsébet azt állítja, ki is rabolták őket. A pénz a folyosón álló asztalon volt, borítékban, befizetésre váró csekkekkel együtt.
– Amikor szóltam a rendőröknek, azt kérdezték, miért nem jeleztem ezt rögtön.
– Miért nem?!
– Mert eszembe sem jutott azzal foglalkozni, megvan-e pénz. Kaptam én is az arcomra, fejemre, karomra, lábamra, hasamra. A páromat elvitte a mentő, azt sem tudtam, él-e. A lakás össze volt törve, az üvegajtók beverve, vastagon állt az előszobában az üvegtörmelék. Éjjel kettőkor vittek be kihallgatni. A kihallgatás után a gyerekeim elvittek magukhoz. Vasárnap este jöttem vissza. Hétfőn pünkösd volt. Kedden reggel be akartam fizetni a csekkeket, s csak akkor láttam, hogy nincs meg a pénz; azt hittem, elájulok… Százhuszonhatezer forint, ez nekünk nagyon sok. Nem tudom, honnan fogjuk előteremteni.
A vékony, kistermetű, hatvanadik évében járó aszszonyt rosszindulatú daganattal kezelik, kemoterápiára jár. Azt mondja, a rendőrök napokig „küldözgették”, s mindenütt „kiderült”, nem hozzájuk tartozik az ügy.
– Kétezer forintot telefonáltam el emiatt. Még a X. kerületbe is elküldtek. Amikor végre megtudtam, hogy Lakatos százados az illetékes, másfél hétig kerestem, mire adott időpontot. Kezelés után mentem oda, negyven percet kellett várnom. Elmondtam, hogy kiraboltak, mire ő is megkérdezte, miért csak most jut eszembe.
A lakók már kezdetben elhatározták, hogy a sajtóhoz fordulnak segítségért. Több napilapnál is próbálkoztak, de elutasították őket. Végül a Hír Televízió kiment a helyszínre.
Tamás fejét nyolc öltéssel varrták össze, visszavarrták leszakadt fülét is, de a zúzódásokkal borított test többi részét csak két nap múlva röntgenezték meg: akkor vették észre, hogy a bokája szilánkosra tört. Azonnal megoperálták, azóta fekvőgipszben van. Tamás azt állítja: amikor megtudták, hogy a Hír Tv készül hozzá riportot készíteni, haza akarták küldeni a kórházból. S egészen addig – bár már egy hét eltelt – a rendőrség sem hallgatta ki.
Körülbelül negyven tanú állítja a házban, hogy hallotta a támadók „megöllek, meggyilkollak” kiáltásait, valamint az egész lakóközösségre vonatkozó fenyegetéseket. Ám e tanúk meghallgatása nem történt meg.
A Budapesti Rendőr-főkapitányság (BRFK) a Hír Tv kérésére a következő közleményt adta ki: „A Budapesti Rendőr-főkapitányság XXI. Kerületi Rendőrkapitánysága súlyos testi sértés bűntettének kísérlete elkövetésének megalapozott gyanúja miatt folytat eljárást B. Cs. és R. L. 24 éves férfiak ellen. A jelenleg rendelkezésre álló adatok szerint a gyanúsítottak 2009. május 15-én 18 óra 30 és 18 óra 50 perc közötti időben előzetes szóváltást követően a Budapest XXI., Rákóczi Ferenc úton lévő egyik lakás ajtaját betörték és az ott tartózkodókat baseballütővel bántalmazták, melynek következtében az egyik sértett súlyos sérüléseket szenvedett.”
Mikor a ház egyik lakója megkérdezett egy nyomozótisztet, miért nincsenek előzetes letartóztatásban az elkövetők, azt a választ kapta, tele van a fogda. Alig egy hét múlva a lakók rémülten vették észre, hogy a támadók vezetője, M. Krisztina élettársa visszatért a házba. Többször telefonáltak a rendőröknek, mire járőrt küldtek. Éjszaka volt, negyed tizenkettő. A levegő vibrált a feszültségtől, senki sem mert kilépni a folyosóra. Végül hat rendőr érkezett, fölcsengettek a lakásba kaputelefonon. Aztán felmentek. Kis idő múltán távoztak, és az érdeklődő lakóknak ezt a felvilágosítást adták: „A lakásban körözött személyt nem találtunk.”
Felhívtuk Lakatos századost, aki egy másik tiszthez irányított bennünket, aki viszont nem vette fel a telefont sem aznap, sem másnap. Végül sikerült beszélnünk egy rendőrtiszttel – Haris Krisztina századossal –, aki bátorított: küldjük el e-mailen a kérdéseinket. Íme:
„– A BRFK közleménye szerint két férfit gyanúsítanak súlyos testi sértés »kísérletével«. A súlyos testi sértés ugyanakkor kétségkívül »megvalósult«, és számos tanú állítja, hogy négyen voltak a támadók. Hogy lehet ez? Hol a másik két tettes?
– Mind a sértettek, mind a ház lakói állítják, hogy az egyik támadó azóta is ott él a házban. Hogyan lehetséges ez? Miért nincs előzetes letartóztatásban?
– A lakók azt állítják, hogy a rendőrök a riasztás után huszonöt perccel értek a helyszínre, mikor a támadók már elmentek. Miért?
– A tanúk előzetesen is, a cselekmény közben is halálos fenyegetéseket hallottak. Az ütések a fejet érték, a férfit addig verték, míg mozgott. Miért nem emberölési kísérlet miatt folytatnak nyomozást?
– A ház lakói szerint még nem hallgatták ki őket. Miért?
– A sértettet csak egy hét elteltével hallgatták ki. Miért?”
A BRFK sajtóosztálya egyik kérdésre sem tudott kielégítő magyarázatot adni. Közölték, eddig két gyanúsított kihallgatása történt meg, további személyek felkutatása folyamatban van – ami nyilvánvaló képtelenség, hiszen pontosan tudják, hogy az egyik elkövető háborítatlanul él a házban. A rendőrség szerint „a bűncselekmény elkövetésével gyanúsítottak előzetes letartóztatásának feltételei nem álltak fenn”. Ugyanakkor a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 129. §-a szerint az előzetes letartóztatás elrendelhető, ha a gyanúsított „szabadlábon hagyása esetén, különösen a tanúk befolyásolásával vagy megfélemlítésével […] megnehezítené vagy veszélyeztetné a bizonyítást, illetve megalapozottan feltehető, hogy a megkísérelt vagy előkészített bűncselekményt véghezvinné, vagy szabadságvesztéssel büntetendő újabb bűncselekményt követne el”. Az elkövető tanúk tucatjai szerint halálosan megfenyegette a ház lakóit – és egy korábbi fenyegetését már beváltotta, amikor megtámadta Bellér Tamást.
A BRFK a rendőrök késedelmes érkezését azzal magyarázza, hogy „a területileg illetékes rendőrkapitányság munkatársai egyéb szolgálati kötelezettségeik elvégzése után tudtak csak a helyszínen megjelenni”. A bűncselekmény minősítésével kapcsolatban azt állítják, hogy az „a szakértői vélemény és nyomozati cselekmények eredményétől függően még módosulhat”. (Több mint egy hónap eltelt a bűncselekmény óta.) Leginkább az utolsó kérdésünkre adott válaszuk volt meglepő: „Az egyik sértett az ütések következtében súlyos sérüléseket szenvedett, ezért a cselekmény napján nem volt kihallgatható állapotban” – holott nem azt kérdeztük, hogy miért nem hallgatták ki Bellér Tamást aznap, hanem hogy miért nem hallgatták meg egy egész hétig.
Miután a lépcsőházban találkoztunk, a hetedik emeleti család elment otthonról – hiába csöngettünk náluk. A Hír Tv készített interjút néhány hete M. Krisztinával, azonban ennek megjelenését a hölgy ügyvédje, Szendrői Lajos letiltotta. A nyilatkozat azt az állítást tartalmazta, hogy Bellér Tamás megtámadta őket.
– Többet nem szeretnénk közölni – feleli kérdésemre az ügyvéd. – A hatodik emeleti lakó az ügyfelem szerint felment a lakásukba, s ott konfliktus alakult ki.
– Megsérült valaki abban a konfliktusban?
– Nem mondhatok többet.
Az ügyvéd jelzi: szerinte a jelenlegi feszült etnikai helyzetben nagyon óvatosnak kell lenni. Sok apró nézeteltérés gyűlik össze, míg egy sajnálatos összetűzés bekövetkezik. A ház lakói részéről több toleranciára lett volna szükség; az ügyvéd úgy látja, Krisztina és családja igyekezett betartani az együttélés szabályait.
– Az például szabályos, hogy a kutya vonít egyfolytában a lakásban?
– Ezt a problémát azóta megszüntettük. Nézze, a családban két gyermek van, a kutyatartás sok esetben terápiás jelentőségű, hiszen a gondoskodási ösztönt ébreszti fel. Némi megértéssel el lehet viselni egymást egy társasházban. Azonban az atrocitásokat megelőző viták hevében megesett, hogy ügyfelemet lecigányozták.
Azt a felvetést, hogy az „atrocitások” során a hatodik emeleti lakót kis híján megölték, Szendrői Lajos nem kommentálta. Viszont közölte, hogy Bellér Tamás ellen büntetőfeljelentést tettek.
