Köznapló

Június 12., péntek
Geodétaként és riporterként is sokat jártam az országot. A lehetőségek miatt vállaltam sok nyűgöt, kényelmetlenséget. Hogy pártomra álljon a szerencse, és olyanokat hozzon elém, akiket nem érdekelt, mit diktál a kor, volt bátorságuk szembemenni az árral. Valójában nem ők mentek szembe. Az ár. El akarta őket sodorni.
Alig törődtek vele. Volt egy álmuk, annak éltek. A maguk útját járták rendületlenül. Nem érdekelte őket, hogy gúnyolódik rajtuk a többség. Szemükben a többség a tökfejek kényelmes gyülekezete. Ha rajtuk múlna, egy helyben toporogna a világ.
A kukoricanemesítővel hozott össze először a sors. Gyönyörű vidéken, Kővágóörsön élt, de a táj szépsége mit sem érdekelte. Bibliai szegénység vette körül: kukoricáira költötte minden pénzüket. Felesége naphosszat sírt, de titokban várta, hogy urát a szakma egy nap fölfedezi.
Kukoricáinak fehérjetartalma felülmúlta az összes akkori fajtáét. Ám a magyar mezőgazdaságot akkor, a nyolcvanas években a tonnák, a mennyiség megszállottai vezették. Nem érdekelte őket a szemek minősége.
Írtam róla, megjelenés után engem kerestek a szegedi kutatóintézettől, a tévétől – az öreg nem akarta beengedni őket. Annyiszor rászedték már, oly sok keserűség élt benne, hogy fájdalmát valahogy ki kellett fejeznie. Mikor halt meg, és hová temették, nem tudom.
Egy barátom hozott össze a nyírszőlősi naptárkészítővel. Tüzértiszt volt, adófelügyelőként folytatta, majd főkönyvelő lett. Csillagászati könyveket kezdett olvasni: utána akart járni, honnan tudja a falu szélén legeltető kanász, mikor lesz eső. Nem nyugodott bele, hogy a kanász tudja, ő nem. Elhatározta, kidolgoz egy elméletet, mellyel előre jelezheti, mikor mennyi lesz egy adott évben a csapadék.
Tizenkilenc évébe telt. Mi lett a vége? Akinek szólt, mind hülyének nézte. Egy baj volt csak: jóslatai beváltak. Legjobb lesz, ha megírja az államelnöknek, gondolta. Göncz egy év múlva válaszolt, és a levélben csupán annyi állt, hogy nem ért hozzá. Debrecenben egy professzor figyelmeztette, meg fogja ütni a bokáját. Az Élet és Tudománynál azzal utasították el, hogy egy könyvelő nem érthet ilyesmihez, biztosan kimásolta valahonnan. A nyírszőlősi ember elméletével is nagyjából az lett, ami a kukoricáséval. Semmi.
Kicsit jobban járt náluk a füves esperes Halimbán. 1950-ben került a Bakonyaljára, pár év alatt összegyűjtötte a táj 1400 virágos növényét, köztük 300 gyógynövényt. Folytatásként elolvasott minden hozzáférhető gyógyfüves könyvet, majd egyetemi jegyzetekből tanulmányozni kezdte a betegségeket. Mikor meggyőződött teáinak gyógyhatásáról, úgy döntött, ad belőlük néhány betegnek. Három feltétele volt: orvosi zárójelentés, az illető nem dohányozhat, és pénzt nem fogad el érte. Mégis följelentették. Naná, hogy az orvosok! Kuruzsol, sziszegték. Egy pesti professzor vizsgálta ki az ügyet. A vizsgálatnak az lett a vége, hogy ő is kért a paptól teát. (Gyomorfekélye meg is gyógyult hamarosan.)
Addig szerzett tudásából az esperes 1978-ban könyvet írt Fűben, fában orvosság címmel. Húszezer példányt nyomtak belőle, de tizenkilencezer-kilencszázat még szinte nedvesen bezúztak. A pártbizottság ügybuzgói elől a nyomdászok mentették ki a maradék százat. Az esperes szerencséjét a Szilas téesz hozta el. Üzletet látott a teáiban. Megvette a receptjüket, és árulni kezdte őket.
Akkoriban indultam el Halimbára, de a papnak már csak a halálhírét értem el. Egy harsány asszony nyitotta ki a plébánia kapuját. Vele porciózta évekig a sok teát. Akkor is ezt csinálta. A fészerben sűrűn szállt a füvek pora, mintha egy lovas kocsi húzott volna el trappban. Az asszony nevetett, amikor észrevette, a por csípi a szememet, az orromat, mindenemet. Nem akart üres kézzel elengedni: elmondta, milyen volt „gazdája” egy napja.
Hajnali fél 4-kor kelt. Ivott fél deci gyógypálinkát, majd munkához látott. Ha gyűjteni kellett, a mezőt járta, ha teát keverni és zacskókba adagolni, a fészerben dolgozott egészen 6-ig. Akkor lefeküdt, és másfél órát aludt. Nyolckor reggelizett, utána délig a levelezését intézte: gyógyteákat postázott. Tizenkettőkor ebédelt, majd aludt egy órát. Ha vendége volt, beszélgetett vele. Délután 3-tól fogadta a teakérőket. Öt órakor vacsorázott, később olvasott. Este 8-kor ment aludni. (Nyolcvanöt évesen élte ezt a tempót.)
A kukoricanemesítőt, az esőjóst és a füves papot egyformán a természet vezette, és mert nagyon akarták, föltárta előttük titkait. Isten hozzájárulása is kellett ehhez, hiszen, mint tudjuk, Isten legnagyszerűbb megtestesülése a természet maga.
Van történetükben még valami közös. Engem is meglepett, hogy akik megalázták, kinevették, följelentették őket, szintén hittek valamiben. Ateisták voltak, és védeni akarták a társadalmat tőlük, akik nem a lefektetett kánon szerint gondolkoztak. Hiszen nem léptek velük egyszerre. Márpedig, az ateisták hite szerint, akik nem lépnek egyszerre, nem kaphatnak rétest estére. Ez eddig világos. De miért osztják a rétest ma is ugyanazok?

Június 13., szombat
Igazán nem zavar, hogy a liberális, neoliberális, szocialista lapok szerzői az uniós választások eredményét miként magyarázzák. Hogy figyelmen kívül hagyva a számokat, mosolyt fakasztó zsonglőrködésbe kezdtek. Csak hát a mosolyon túl van ennek egy komolyabb része, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Mire gondolok? Üssék fel a Népszava június 8-i számát! A 7. oldalon a magyarázat.
Három publicista írt a választásról. A szakma gladiátora mind, isten őrizz vitába szállni velük! Grétzy az egyik, az exkormányfő sajtótanácsadója. A vicefőszerkesztő, Dési a másik. Őt arról ismerni, hogy soha nem ad ki dolgozatot a kezéből, melyben legalább egyszer ne említené: amerre jár, mindenütt zsidóznak. Velük árul egy gyékényen a sajnálni való Szász. Nem értesítették, hogy nincs már egyházügyi hivatal, se Miklós Imre. Ez lehet az oka, hogy rugdossa a templomajtót. Szegény.
Az urak írnak, amit írnak. Ám más dolog a mód. A műfaj, a publicisztika számos előd tollán nemesedett, és rosszul tűri, ha az izgékony utódok a kudarcok hatására kültelki hangon gyakorolják. Egyedül Grétzynek van mentsége. Akárcsak a párttársakra, rá is elementáris hatással lehetett Gyurcsány Ferenc stílusa. A „vagyok-én-olyan-fasza-gyerek-mint-bárki” tempó. A sertésinfluenzánál is ragályosabb prolivircsaft.
Dési más eset. Derekasan küzd, mindent megtesz, hogy elérje a műfaj magasát. Néha már csak egy arasz hiányzik, ám ilyenkor csöng a telefon, menni kell, várják az ATV nézői, várják a Klubrádió hallgatói. Dési cikázási kényszerben szenved, s hiába a szép gázsi, mondatainak csontozata a kapkodás miatt gyönge marad.
Szászról nincs mit mondani. Eltévedt az időben. Vásárhelyi Miklós írt a Szabad Népbe hasonló dolgokat – sokkal nagyobb tehetséggel. (Ezt az összehasonlítást Szász kedvéért tettem.)
Ennyit akartam írni, egy sorral se többet, amikor eszembe jutott egy dokumentumfilm. Abban hallottam valamit, és rögtön följegyeztem: „Hét év alatt két szabadnapom volt. 1937-től 1943-ig hordtam a tejet, mert Szegeden várták, és én csalódást nem okozhattam.”
Kemény vonású, egyenes tekintetű ember szavai ezek. Akinek nem kenyere a beszéd. Mégis ott van benne, ami a Népszavá-s szerzők írásaiból rettentően hiányzik. A szöveg fedezete. Hogy amit leírnak, a mögött ott álljon az ember. A szolgálatát komolyan ellátó ember. Egyre megy, hogy melyik oldalon.

Június 15., hétfő
Diákéveim barátja egyszer olyasmit írt a katolikus lapban – azt hitte, üt egyet vele –, hogy én tulajdonképpen az ideális életmódot keresem. Nem hagy békét azóta: ugyan tudta-e, hogy a legfontosabbat mondta ki? Mert mi mást keresne az ember, mint az élet helyes módját? Ha megtalálta, mindent megtalált.
Közgazdászok és politológusok magyarázzák mostanában, mi az oka, hogy Ázsia lassan megelőzi a Nyugatot. Van a könyveikben minden: gazdasági mutatók, növekvő migráció és rengeteg szám, csak a lényegről nem esik szó.
Arról, hogy a Nyugat filozófusai és gondolkodói nem adnak segítséget, hogyan kéne élni. Sápadt, magányos szobatudósok. A termelési módról értekezik az egyik, a halálról a másik, a konkrét létezésről a harmadik. Lényük idegen számunkra, és miért volna más? Nem hozzánk szólnak – egymáshoz.
Az ázsiai filozófus a földön jár. Hol mezítláb, hol bivalyháton, de sosem rugaszkodik el a valóságtól. Érthető szavakon szól, tanácsait egyformán értheti koldus és király. Azt sugallják, ne minták szerint élj, ne más útját kövesd, keresd a magadét! Ne nyüzsögj, tanuld meg, mennyi az e l é g, ne kösd magad „világnézetek” rabigájába.
Legnagyobb gazdagság, ha van időd arra, hogy fölmenj a hegyre, vagy megállj a vízparton. A csend ráébreszthet arra, hogy az élet célja nem a „küzdés maga”, hanem a boldogság, melyet leginkább az egyszerű, köznapi élet örömei hozhatnak el.
Mit mond ezzel szemben az amerikai Carnegie? Ha gazdag akarsz lenni, feleannyi idő alatt végezz el kétszer annyi munkát. A Nyugat receptje ez. Nyomában kórházak épültek, és színre lépett Bécsben Herr Freud. Ő a lélek nyomorúságát a szexusból vezette le. Rosszul. S azóta azt is tudni, hogy a pszichoanalízis mindenhatósága tévedés.
Az amerikai módszer bezzeg maradt. Annyi különbséggel, hogy ma már nem kétszer annyi munkáról szólnak a Carnegie-félék. Három-négyszer annyit dolgozz, ha vinni akarod valamire, harsogják. (Vízpartról, hegyről egyetlen szót nem ejtenek.) A pénztárhoz mennek, és felveszik a vastag honoráriumot – ugyanazért a hazugságért.