Ezerkilencszáznyolcvannyolc október 12-én a Ludas Matyi vicclap címlapján Brenner György karikatúráján mulathatott a szocializmus építésében megfáradt olvasó. A képen szakállas, megtört veterán üldögél egy elhanyagolt padlástérben. A lapszám címe: Minden meg van bocsátva; a kép felirata pedig: Lassan előbújhat, papa, amnesztiát kaptak az ötvenhatosok! Bár 1988-ban senki nem gondolt rá, végső soron ez a koncepció nyomta rá a bélyegét a rendszerváltás utáni húsz esztendő 1956-képére. Mindmáig magyarázatra szorul, hogy a vélhetően ismeretlen, talán titkosszolgálati forrásból származó, a forradalom megítélésével kapcsolatos koncepció a megbékélésről és összefogásról hogyan tudta hosszú távon befolyásolni a társadalom jelentős részét. 1988–89-ben e megengedő magatartás hatalmas eredménynek tűnt a korábbi merev elutasításhoz képest. Az viszont már kifejezett szégyen, hogy még 2009-ben, az újratemetés huszadik évfordulóján is ott tartunk: a baloldal emblematikus, bár pillanatnyilag mellékvágányra helyezett figurája, Gyurcsány Ferenc internetes naplójában a Kádár János és Nagy Imre közti választás elkerülhetetlenségére hívja fel a figyelmet. Úgy tűnik, párttársaiban és híveiben a „megbékélés” operatív gondolata olyan mélyen gyökeret vert, hogy mind a mai napig azt gondolják, elmaszatolható a felelősség kérdése.
Nagy Imre újratemetése szimbolikus fordulata volt az átalakulásnak, de egyelőre nem áll rendelkezésre a folyamat megértéséhez és a valódi mozgatórugók felismeréséhez szükséges valamennyi dokumentum. A változás egyes állomásai azonban javarészt megismerhetők, mert vagy eleve nyilvános események voltak, vagy kikövetkeztethetők a hozzáférhető dokumentumokból. 1957-től 1988 júliusáig egyértelmű volt a hatalom álláspontja a magyar társadalommal kapcsolatban: 1956-ban fasiszta színezetű ellenforradalom történt, mely a haladó erőkkel szemben a régi világ restaurációjára törekedett. Grósz Károly pártfőtitkár 1988. június 12-én még adminisztratív eszközök igénybevételéről beszélt az ellenzékkel szemben a munkásőrparancsnokok országos értekezletén, s ennek szellemében június 16-án a rendőrség szétverte a 301-es parcellában emlékezők csoportját. Két héttel később azonban, július 4–5-én Grósz Moszkvában tárgyalt. Bár a híradások a korábbiakban megszokott, meglehetősen tartalmatlan, sematikus tájékoztatást adták, nyilvánvaló, hogy a pártfőtitkár Moszkvában kapott eligazítást az 1956-os forradalommal kapcsolatban.
Július 19–30. között Grósz Károly az Egyesült Államokba látogatott. A szabad világ újságírói nem restellték faggatni a pártfőtitkárt 1956 megítélésével kapcsolatban sem. A Népszabadság így tudósított erről: „Érintették kérdések az 1956-os eseményeket és Nagy Imre személyét. Mint Grósz Károly mondta: »Voltak, akiket megtévesztettek a fegyveres harcokban – sajnáljuk tragédiájukat. De mi vértanúknak tekintjük azokat a katonákat, akiket a Köztársaság téren végeztek ki.« Kifejtette: 1956-os magatartásáért Nagy Imrét a magyar kormány nem rehabilitálja, mert megsértette az alkotmány előírásait, a fennálló törvényeket. »Viszont – tette hozzá – harminc év telt el a halálos ítélet végrehajtása után, s kormányunknak az az álláspontja, hogy amennyiben a család ezt kéri, megfelelő körülmények között végső nyugalomra helyezhetik Nagy Imre hamvait.«”
Ez volt az első számottevő, de nem gyökeres változás az 1956-os forradalom után kivégzett mártírokkal kapcsolatban. Aligha kétséges, hogy Grósz nem saját elhatározásából járult hozzá a temetés engedélyezéséhez, hanem Moszkvából kaphatott erre felhatalmazást. Bár 1988 forró nyarán és őszén a belpolitikai események is egyre határozottabb fordulatot vettek – szeptember 3-án független társadalmi szervezetté alakult a Magyar Demokrata Fórum, szeptember 15-én megjelent az Új Márciusi Front felhívása, 16-án megalakult a Recski Szövetség, szeptember 30-án pedig az Elnöki Tanács törvényerejű rendelettel kegyelmet adott az 1956-os elítélteknek –, október 21-én a Budapesti Rendőr-főkapitányság mégis minden rendezvényt betiltott. A júniusi atrocitásokra gondolhattak, amelyek után 317 magyar állampolgár aláírásával tiltakozott a rendőri brutalitás ellen: „Gumibottal ütlegeltek, rugdostak, könnygázszóróval szembefecskendeztek válogatás nélkül nőket, gyermekeket, öregeket, sőt még terhes anyát is.” A hivatalos közlemények mindössze öt előállítottról szóltak, ám a tiltakozás szerint csak az V. kerületi kapitányságra tizenöt személyt szállítottak be. Eközben Párizsban, a Pere-Lachaise temetőben felavatták a nemzetközi adakozásból épült Nagy Imre-emlékművet. A támogatók és adományküldők között ott voltak a világpolitika legismertebb alakjai. Lech Walesa levélben fejezte ki szolidaritását: „A meghívás, hogy tagja legyek a Nagy Imre-emlékmű védnökségének, túl későn érkezett ahhoz, hogy részt vehessek benne. Mégis nagyon köszönöm Önnek a meghívást egy olyan eseményre, amelyet nemes megmozdulásnak tartok. Lengyelország ismeri Nagy Imre alakját. Annak a kérlelhetetlen rendszernek a keze ölte meg őt, amely teljesen kompromittálva van. Biztos vagyok benne, hogy eljön a nap, amikor Nagy Imre emlékművét a hazájában is fel lehet állítani.” 1988 nyarára a kettős beszéd vagy kettős hatalmi helyzet mind nyilvánvalóbbá vált.
Grósz Károly 1988. november 3-án Ausztriába látogatott. Október 5-én a bécsi magyar nagykövetség épületébe meghívták az ausztriai magyarok képviselőit. Az itteni beszélgetés már erőteljes elmozdulást jelentett a júliusi állásponthoz képest. Ugyanakkor az is világosan látszott, hogy nem született végső döntés 1956 megítélésével kapcsolatban, és a pártfőtitkár nyilatkozata szerint jelentős változás e tekintetben nem is várható. Nagy Imre újratemetésének kérdése viszont eddigre már eldöntött volt. A Bécsi Napló emigráns újság szerint Grósz bejelentette, hogy a negyvenéves korszak végéhez értünk. Az 1956-os tragikus eseményekkel kapcsolatban feltette a kérdést: „Be kell vallani a múltat, de melyik múltat?” Óvott a szubjektív, érzelmi alapon történő megítéléstől, és javasolta, hogy hagyatkozzunk a szakemberek kivizsgálásaira, amelyek éppen folyamatban vannak. Az ő értékelésük mérvadó, a párt azonban nem vállalja 1956 átértékelését. Hamarosan sorra kerül a halottak eltemetése, amennyiben ezt kérik a hozzátartozók. Ha nem, „úgy mi gondoskodunk arról, hogy a halottak megkapják a nekik kijáró tisztességet” – nyilatkozta az MSZMP utolsó teljhatalmú ura.
Grósz 1988 novemberében ismét hazudott, hiszen már régóta tudta, hogy a kivégzett mártírok családtagjai ragaszkodnak az újratemetéshez. Júliusban, kanadai látogatása előtt megkapta Szilágyi Júlia levelét: „Édesapámat 30 évvel ezelőtt végezték ki. Mi, a családjának tagjai még most sem tudjuk, hogy hol van elföldelve. Mikor három évvel ezelőtt azzal a kéréssel fordultunk a Magyar Szocialista Munkáspárt központi bizottságához, hogy egy tisztes temetésre adják viszsza nekünk Édesapám földi maradványait, visszautasították a kérésünket, mondván, hogy sírjának helye ismeretlen. A mi véleményünk szerint ez a válasz éppúgy nem felel meg a valóságnak, mint annak idején az a közlemény, amelyik apám kivégzésének a dátumát hamisan adta meg. Úgy érezzük: családunk számára elérkezett az ideje annak, hogy alapvető emberi jogunkat gyakorolhassuk, és erősen reméljük, hogy ön mint Magyarország új miniszterelnöke hatékonyan segíteni fog ebben.” Amikor 1988. július 29-én Szilágyi Júlia Torontóban, a Grósz Károly tiszteletére adott ebéden felállt, és megismételte a Toronto Sun hasábjain is nyilvánosságra hozott kérését, a pártfőtitkár ezt válaszolta: „A kérés teljesítésének nincs semmi akadálya.”
De kié volt eközben a tényleges hatalom, ki volt valódi döntéshelyzetben? A társadalmi erjedés időszakában még monolit pártstruktúra irányította az országot, és az MSZMP fegyveres testülete, a munkásőrség látszólag a legkisebb jelét sem adta annak, hogy hajlandó lenne átértékelni a történelmet. Még az 1989 végi megszüntetésük előtt is új meg új tagok emelték fel ökölbe szorított kezüket: „Esküszöm, hogy a proletár internacionalizmushoz, a nemzetközi munkásosztály vörös zászlajához mindig hű leszek. Fegyverrel, munkával, felvilágosító szóval mindig népem, szocialista hazám fejlődését és felvirágzását szolgálom.” Az 1989. június 15-i kormányülés azonban még csak a munkásőrség ellenőrzéséről rendelkezett, a szervezet létezése ugyanis egyre több tiltakozásra és parlamenti vitára is okot adott.
Maguk a munkásőrök is tanácstalanok lehettek. 1988 januárjában már jól láthatók az elbizonytalanodás jelei. A szekszárdi Cséby József munkásőregység évzáró-évnyitó gyűlésén Lukács János, az MSZMP-kb titkára beszélt is a kételyekről. „Az alkalom ilyenkor lehetővé teszi és megengedi, hogy a munkásőrség rendeltetésének időszerűségéről is beszéljünk, feltegyük magunknak a kérdést: milyen a mi munkásőrségünk, szükség van-e a általa elvégzett feladatokra és munkára?” A válasz ekkor még azonban határozott igen volt: „A testületre a társadalomnak ma is szüksége van. Létezése mindenki előtt egyértelművé teszi a párt és a nép közötti bizalmat.” A bővebben ki nem fejtett érvelés, hogy a bizalmat éppen egy reguláris katonai szervezet teszi egyértelművé, éppoly abszurd volt, mint a munkásőrség egész tevékenysége, különösen az átmenet éveiben mutatott makacs kitartása.
A helyzet pontos megértéséhez azonban óhatatlanul szükséges lenne a munkásőrség teljes levéltári anyagának ismerete. Ez azonban nem lehetséges. A jogutód nélkül megszűnt szervezet országos parancsnokságának iratai a hadtörténelmi levél- és irattárba kerültek, majd onnan az országos levéltárba. A szervezet működése szempontjából kulcsfontosságú budapesti parancsnokság iratait azonban hiába keressük akár a hadtörténetiben, akár a Magyar Országos Levéltárban, akár Budapest Főváros Levéltárában (BFL). Mindössze a munkásőrség fővárosi pártszervezeteinek irataiból került be valamennyi a BFL-be. Pedig jelentős mennyiségű irat képződhetett 1957-től 1989-ig a sok ezer tagot számláló szervezetben; tehát aligha képzelhető el, hogy a budapesti parancsnokság működésének dokumentációja tévedésből nem megfelelő helyen „kallódik”.
Az 1988-as elbizonytalanodás jelei kiolvashatók a szervezet hivatalos lapjából, a Munkásőrből is. Grósz Károly 1988. április 2-án a Népszabadságban megjelent írásában tényszerűen megállapította, hogy az erőszakszervezettel fenntartott rendszer működésképtelen: „Az a bázis, amelyre a közmegegyezés harminc évvel ezelőtt egy másféle történelmi helyzetben épült, ma már nem teremthető meg. Ugyanabba a folyóba nem lehet kétszer belelépni.” Az elnyomóapparátus fontos részét képező munkásőrség legitimitásának kérdése ekkor azonban még hivatalosan nem merülhetett fel. A jelek szerint a „demokratikus szocializmus” megteremtése közepette a hatalomnak szüksége volt a párt szürke zubbonyos kiszolgálóira. 1988 februárjában Lukács János MSZMP-kb-titkár még így nyugtatta a munkásőröket: „A munkásőrség léte, működése jól illeszkedik szocialista demokráciánk fejlődésének folyamatába. Társadalmi alapon vállal részt a szocialista állam védelmében, a belső biztonság biztosításában. Joggal mondhatjuk tehát, hogy a munkásőrség demokratizálási törekvéseinkkel összhangban van, ez hosszabb távra is szilárd helyet biztosít számára politikai intézményeink sorában.”
A munkásőrség társadalmi pozíciójának erősségét mutatta az is, hogy 1988. december 7-én – a Vörös Újság megjelenésének hetvenedik évfordulóján – a magyar sajtó napja alkalmából Borbély Sándor, az MSZMP-kb tagja, a munkásőrség országos parancsnoka nívódíjakat adott át. A kitüntetettek jeles újságírók voltak: Szabó László, a Népszabadság belpolitikai rovatvezetője, Medveczky László, a Magyar Televízió belpolitikai főszerkesztője, Pintér Dezső, a Magyar Hírlap rovatvezetője, Szegő Tamás munkásőr, a Népszava rovatvezetője, Schmidt Attila, a Népszava főmunkatársa. A díjazottak rá is szolgáltak a kitüntetésre, hiszen valamilyen formában csakugyan hozzájárultak a munkásőrség népszerűsítéséhez e nehéz időszakban is. Szegő Tamás például még hónapokkal később is a Népszavában megjelent vehemens cikkekben védte meg a munkásőrséget a „méltatlan” támadásokkal szemben. (Az időközben elhunyt újságíró szellemét 1996 óta díj őrzi, melyet a MÚOSZ minden évben a legrátermettebb, harmincadik életévét be nem töltött újságírónak adományoz. A Dr. Szegő Tamás-díj Alapítvány közhasznú, bárki felajánlhatja számára adója egy százalékát. A kuratórium elnöke Bernáth László, kuratóriumi tag Donáth László, Ripp Zoltán, Simits Iván, Szegő Anna, Tóth Jenő, Varga Sándor. Magyarország, 2009.)
A munkásőrség még 1989 elején is meglévő erejét jelezték az országban sokfelé alakuló „munkásőr baráti körök”. A szegedi munkásőr baráti kör alakuló ülésén például Vastagh Pál volt a „sztárvendég”, az MSZMP Csongrád megyei bizottságának első titkára. „Számomra örvendetes látni – nyilatkozta a Munkásőr újságírójának –, hogy hogyan szerveződnek nálunk is a baloldali erők széles társadalmi alapon. Meggyőződésem, hogy a társadalom rendezettségéhez is hozzájárul a munkásőrség.” Szintén a munkásőrség erejét és továbbra is meglévő társadalmi beágyazottságát mutatta 1989 februárjában, hogy Borbély Sándor megállapodást írt alá Germánné Vastag Györgyivel, az úttörőmozgalom főtitkárával. Az 1989-es év azonban már folyamatos defenzívára kényszerítette a munkásőrséget, s júniusban még Nagy Imre újratemetését is el kellett fogadniuk. Kérdés azonban, milyen tervekkel és milyen körülmények között készültek a szertartásra; s hogy rajtuk kívül milyen megbízásból és kik biztosították a szertartást.
Évek óta tudható, hogy a rendőrség mellett a titkosszolgálat is szerepet vállalt, méghozzá meglehetősen sok ügynök bevetésével, a már Grósz Károly pártfőtitkár szerint is elkerülhetetlen eseményen. A közelmúltban sikerült azonosítani az ügynökök egy részét is. Az operatív feladat azonban nem a temetésen részt vevőkről való jelentések írása volt, hanem a kedélyek lecsillapítása és a „megbékélés” hirdetése. Nemcsak az nem tisztázott pontosan, hogy kik vettek részt a feladat teljesítésében, hanem az sem, hogy a sajtónak milyen szerepe volt a titkosszolgálat céljainak teljesítésében.
Nagy Imre újratemetésének előkészítésére a Népszabadság június 8-i száma címoldalon közölte a Köztársaság téri összecsapásban meghalt Mező Imre özvegyének megbékélésre szólító levelét: „Férjem és több társa az 1956-os tragikus események áldozatává lett, halt mártírhalált. Az akkor nem velük küzdők közül is sokan tiszta szándékokkal, a népért, a nemzetért kívántak cselekedni, az ő haláluk is tragikus… Egyetértek mindazokkal, akik június 16-át, Nagy Imre és sorstársai temetésének napját a gyász, a megemlékezés és ezáltal a nemzeti megbékélés napjaként kívánják megélni.” Visszhangként június 13-án ugyanúgy címlapon közölte a Népszabadság Vásárhelyi Miklós azonos hangvételű levelét, jelképezve mintegy, hogy a barikád mindkét oldalán harcolók immár megbocsátanak egymásnak. E levélváltás például maradéktalanul megfelelni látszik a szolgálatok szándékának. (Ugyanebben a számban a Borbély Sándor által a Haza Szolgálatáért Érdemérem arany fokozatával kitüntetett Vajda Péter munkásőr, később a Nemzetbiztonsági Hivatal szóvivője írt jegyzetet az ellenzéki kerekasztalról és „demokratikus érettségünkről”.)
A munkásőrség szerepe az újratemetésen azonban teljesen akkor lesz megismerhető, ha előkerülnek a budapesti parancsnokság iratai. Ezek hiányában pillanatnyilag nem lehet biztonsággal eldönteni, csupán városi legenda-e, hogy június 16-ra a Vajdahunyad-várba felfegyverzett munkásőregységeket vezényeltek. Borbély Sándor néhány nappal a temetés előtt tiltakozott a feltételezés miatt, június 15-én pedig a Népszabadság azt is közölte az MTI híre alapján, hogy mivel a munkásőrség azonosul az MSZMP-kb Nagy Imrével kapcsolatos állásfoglalásával, ezért június 16-án nem tart kiképzést és lőgyakorlatot, csupán a szokásos ügyelet lesz a parancsnokságokon. Természetesen lehetséges, hogy így is történt. De az sem kizárható, hogy a rendőrség, a titkosszolgálat és a munkásőrség egyaránt feladatokat kapott a húsz évvel ezelőtti események biztosítására. A kérdés csak az, hogy kitől.
buli
Úgy volt, hogy buli lesz a tolnai temetőben, aztán szembejött a valóság
