Aranytrombita

„Sokat csetlettem, sokat botlottam, mert mindig fölfele néztem.”

Adyéval együtt emlegették a nevét. Ady mellett ő volt a másik nagy ígéret. „Első verskötete hamarább jött ki Pesten, mint Adyé (…) A költemények nagy feltűnést keltettek. (…) Megelőzte Adyt…” – emlékezett évtizedek múlva Móricz Zsigmond Oláh Gábor útja című írásában. Oláh Gábor neve a mai olvasónak mit se mond. Néhány könyve kallódik itt-ott, könyvtárakban, antikváriumok zugában. Az elsodort falu prófétája ezekkel a szavakkal köszöntötte huszonöt éves írói jubileumán: „Kedves Gábor, huszonöt éven át tudtál magyar, becsületes és tehetséges lenni, és ezért a majdnem páratlan teljesítményedért szeretettel üdvözöl régi barátod, Szabó Dezső.” Tudni kell: Oláh Gábor regénye, a Szegény magyarok 1914-ben jelent meg. Az irodalomtörténet-írás úgy aposztrofálta, mint Az elsodort falu előfutárát. A táltos fiú című regényéről így írt Móricz a Nyugat 1925. november 1-jei számában: „Egy rendkívüli könyv hatása alatt állva, az írójára gondolok, akit két évtized óta ismerek s szeretek, de akiről csak ma tudtam meg, hogy valóban nagy író.”
Tizenöt éves koromban került a kezembe Tóth Endre Oláh Gábor élete című könyve. 1980-ban látott napvilágot Debrecenben, az író szülővárosában. Ha van valaki, akinek köszönhetjük, hogy Oláh Gábor műve nem merült teljesen feledésbe, Tóth Endre az. Maga is költő és debreceni. Ifjú fővel Oláh tanítványa. Ugyanabban az időben adták ki – a költő születésének századik évfordulójára – válogatott verseinek kötetét Vágta vaktában címmel. Párhuzamosan olvastam a két könyvet. Azóta izgat a huszadik század magyar irodalmának legkülönösebb alakja. Romantikus, mint Vörösmarty, nyelvművész, mint Arany, fekete-piros haragos, mint Petőfi, forradalmas, mint Ady. Hangjának mégis saját zengése van. Nem lehet elfelejteni: „Oláh Gábor vagyok, a büszke költő, / Az örök Isten aranytrombitája, / Viharok elé vihardalt süvöltő, / A nap Heroldja, népek hajnalára.” Későn született. Ha Petőfi s Jókai kortársa, ma ott állna a szobra minden magyar lelkében, akár a másik kettőé. Lekéste korát. Vagy mégsem?
Néhány évvel ezelőtt a debreceni Kossuth Egyetemi Kiadó gondozásában jelent meg Oláh Gábor naplója egyetlen kötetben. Elfeledett író naplóját kiadni? Miért ne? Gondoljunk bele: Wass Albert évtizedekre hasonlóképpen a feledés külső sötétjébe vettetett. Ma kultusza van. Csak bátorság kell, öszszefogás, jó szándék, akarat. Oláh Gábor legalább annyira megérdemelné az újrafelfedezést. 1881. január 17-én született. A külvárosi nyomorvilágból indult. Hét testvér közül az író az ötödik. (A Nyugatban 1931-ben folytatásokban közölt regénye, a Heten vagyunk egyik legjobbnak tartott műve.) Apja írástudatlan konfliskocsis. Kíméletlen, durva ember. Hallani sem akart arról, hogy Gábor fia továbbtanuljon az elemi után. A bakra szánta, a maga helyébe. De a gyermek Oláh Gábor az ostor helyett a tollat választotta; negyedik elemista korában már verselgetett. (Felnőtt íróként a toll sokszor vált ostorrá a kezében!) Szelíd, költői lelkű édesanyja, az egyszerű kenyérsütő asszony – akinek egyetlen lánykori álma, hogy nagy embert ad majd a világnak – szállt szembe zsarnoki urával. Győzött.
Oláh Gábor 1900-ban kezdte meg egyetemi tanulmányait Budapesten. 1905-ben tanári oklevelet szerzett. Könyvtári tisztviselő, majd – élete végéig – főreáliskolai tanár szülővárosában. Az egyetemen a Négyessy-szemináriumok hallgatója Juhász Gyulával, Kosztolányival, Babits Mihállyal. Legjobb barátja Juhász Gyula, aki így emlékezik vissza rá: „Volt benne valami ellenállhatatlanul érdekes, romantikus pátosz (…) csodálatosan gazdag és tiszta nyelvművészete egy új Arany Jánost sejtetett.”
Első verskötetében olvasható A Hortobágyon című vers: „Nem borulok imádattal / Oltárodra, puszta föld. / Azt sem mondom a magyarnak: / Ezt a tengő, halott kincset örököld. / Templom ez, de hívők nélkül, / Felburjánzott ős telek; / Gazdátlan ház, ablakán át / Hull a zápor, besüvítnek a szelek. // Száműzöttek pusztasága, / Szibéria magyarul …” S ez megelőzte Ady látomását a magyar ugaron.
De nemcsak A Hortobágy poétájának vágott elébe. Második versgyűjteményében (Az élet lobogója, 1908) találjuk A keresztre feszített ember című versét: „Az apám bérkocsis volt, / Kenyérsütő az anyám; / Magam egy különös rom, / Se istenem, se hazám.” József Attila ekkor hároméves.
Oláh Gábor élete akkor siklott ki végzetesen, mikor nem szegődött a két nagy irodalmi tábor egyikéhez sem. A múlt századfordulón szemben állt egymással két sereg. A nép-nemzeti konzervatívok, valamint az Ady Endre s a Nyugat folyóirat körül felsorakozott modernek. (Mindkét tábornak megvoltak a maga kiválóságai és tehetségtelenjei.) A nép-nemzetiek élén a nagy tekintélyű, jelentős politikai befolyással bíró Rákosi Jenő állt. Adyék legnagyszerűbb ellensége. Rákosi szerette volna megnyerni saját táborának az országos hírnévre szert tett fiatal írót, Oláh Gábort. Ellenvezért akart faragni belőle. Ady vezér táborába Juhász Gyula hívta. Oláh ingadozott egy ideig, végül hazament Debrecenbe és – ahogy a régi barát, Móricz írja –: „Megtelepedett a Kar utcában, és benne ragadt a porban, a sárban.”
Lassan az irodalmi élet perifériájára szorult. De ez cseppet sem szegte alkotókedvét. Egyik legtermékenyebb írónk. Több műfajú alkotó: írt verset, verses regényt, elbeszélést, drámát, regényt, tanulmányt – könyveit kis tanári fizetésének megkuporgatott filléreiből adta ki néhány száz példányban. Fiatal korától zárkózott, bizalmatlan ember volt. Apja indulatos természetét örökölte. Nyers, kíméletlenül őszinte szóban és írásban, nemcsak másokkal, magával szemben is. Környezete különcnek, gőgösnek tartotta. Családot nem alapított. Nem ivott, nem dohányzott. Betegségek kínozták, baj volt a szívével, tüdejével, s a túlhajtott írói munka megviselte idegrendszerét. Az írás aszkétája volt. Nyomorúságos lakásában, az udvaron röfögő malacok, káráló-rikácsoló szomszédok között megszállottan ontotta műveit. Ebben a környezetben írt drámai költeményeket Dantéról, Michelangelóról, Beethovenről. A nagyság vonzotta. Száznál több könyv került ki a keze alól – nagy részük mindmáig kiadatlan.
Legizgalmasabb a naplója. Sturm László irodalomtörténész szerint – aki nemrégiben alapos tanulmányt szentelt Oláh Gábor naplóbejegyzéseinek – alighanem a Naplók Oláh főműve, amely kordokumentumnak is igen jelentős. 1902-ben kezdte el írni, s 1942-ből származnak az utolsó – fiatal tanítványainak diktált mondatok. Látása addigra olyannyira megromlott, hogy nem foghatott többet tollat a kezébe.
„Lelkem előtt Európa Egyesült Államainak új alkotmányformán nyugvó képe lebeg (…) el fog jönni, bizonyosan (…). Lesz egy vezérállam (…). A többi állam megtartja nemzeti függetlenségét és autonómiáját, de gazdaságilag, katonailag egyöntetű alárendeltséggel köteles beleolvadni a nagy Egységbe, az új Unióba” – jósolja 1921-ben. „Ez nem maradhat így, ha koporsóba nem akarunk feküdni” – fakad ki 1920. június 4-én. „Kolozsvár sírva kiált: segítség! Arad zokog: hát elhagytatok?” – csap át versbe. Ebből a naplóbejegyzésből születik a korabeli Trianon-ellenes költészet legszívbemarkolóbb alkotása, a Patkánybűvölők című vers, felhívás Magyarország költőihez. A vers Jászai Marira – akivel a költő levelező viszonyban állt – is nagy hatást gyakorolt.
Megrendítőek a napló utolsó bejegyzései. A nagybeteg költő öccse fiákerén kikocsizott a Nagyerdőre. „Ember-bogarak sütkéreztek, csillámoltak a langyos levegőben… Gyönyörű ezüstös ködfény lebegett a határon, a mindenség egy nagyszerű ígéret volt… Igazán, a Nagyerdő volt nekem egyetlen hatalmas templomom… Ha búcsúznom kell városomtól (…) itt tapinthatok szívére. (…) Úsztunk tovább az ezüstfényes levegőben. Az egész életem átalgördült az emlékezetemen. (…) Még ez egyszer boldog voltam, mint talán többé soha életemben.”
Ez a boldogság – előleg volt.
A büszke költő 1942 júniusának végén hunyta le szemét.
Köteteinek ott a helyük – Wass Albert és Szabó Dezső könyvei mellett – minden tudatos magyar könyvespolcán.