A Mars fontosabb. Ezt hangsúlyozta az Apollo–11 legénysége abból az alkalomból, hogy negyven éve, 1969. július 20-án Neil Armstrong az első emberként a Holdra lépett. Egyik társa, Edwin E. Aldrin rámutatott: a holdutazásra a Wright fivérek repülőútja után 66 évvel került sor; azt kívánta az emberiségnek, hogy 66 évvel az Apollo-11 után, 2035-ben érje el a Marsot. (MTI)
Az amerikai űrkutatási hivatal, a NASA 1969-es első holdra szállása, a hidegháború nélkül aligha vált volna valóra. Azoknak a náci Németországban gyökerező rakétafejlesztéseknek volt a folyománya, amelyek egyúttal a két szuperhatalom legfontosabb nukleáris célba juttató eszközeit, az elrettentés fegyvereit eredményezték. Persze a közben zajló presztízsharc sem volt elhanyagolható.
A ma folyamatban lévő programok – amelyek például a Holdra való visszatérést célozzák – volumenükben a közelében sem járnak azoknak az erőfeszítéseknek, technológiájukban sem ígérnek hasonló áttörést, s a mai presztízsküzdelmekben sem akkora a helyi értékük, mint amilyen 1969-ben az Apollo 11-nek volt, ám ez nem jelenti azt, hogy az űr a továbbiakban ne lenne a hatalmi versengés színtere, csak éppen a nagyközönség számára kevésbé látványosan.
A különböző űrképességek megteremtése a szuverén döntési lehetőségek biztosításával kecsegtetnek. NATO-szövetség ide vagy oda, ezért van jelentősége, ha Franciaország vagy Németország újabb felderítő mesterséges holdakat állít pályára, vagy az Európai Unió támogatja az amerikai GPS elterjedtsége, sikeressége és békeidős zavartalan hozzáférhetősége ellenére a Galileo programot. Oroszország költségvetése függvényében igyekszik releváns szintre hozni degradált műhold-konstellációit, legyen szó rakétaindítás-jelzőkről vagy a GLONASSz-ról. A feltörekvő India, de Izrael, Pakisztán és Irán űrtevékenységének katonai haszna is nyilvánvaló. Kína ugyan tagadhatatlanul „hazai fogyasztásra” is forszírozza emberi űrutazás programját, ám emögött elsősorban annak a felismerése szerepel, hogy bizonyos, kevésbé a nyilvánosságnak szánt feladatok továbbra is csak űrhajósokkal végeztethetők el, nem véletlenül ragaszkodik hozzájuk úgy az Egyesült Államok, mint Oroszország. Pekingben azt is tudják, hogy az űrhöz való korlátlan hozzáférésre épülő amerikai politika a vezető nagyhatalom ritka sebezhető pontját képezi, s nemrégiben demonstrálták is, hogy képesek műholdak megsemmisítésére. Nem késett az amerikai reakció sem egy irányíthatatlanná vált mesterséges hold megsemmisítésével, ami azt is bizonyította, hogy az űrképességek és a rakétavédelem kérdésköre bizony nagyon is összefügg. Régóta keringenek olyan vélemények is, hogy a nagyhatalmiság pilléréül szolgáló nukleáris elrettentés jelenlegi eszközeit – az interkontinentális ballisztikus rakétákat – előbb vagy utóbb, de űrbe telepített rendszerek teszik elavulttá.
