Magyar Nemzeti Múzeum Éremtárában beszélgetek Bíró-Sey Katalinnal. Ott, ahol pályájából harmincöt esztendőt töltött, s ahol ma is szeretettel, kollegialitással veszik körül. Itt nevelte ki utódját, az éremtár jelenlegi vezetőjét, Torbágyi Melindát, aki számos munkájában volt társa. Mosolyogva emlegetik azt az időt, amikor súlyra és mennyiségre is olyan hatalmas ókori pénzhalmot kellett feldolgozni és rendszerezni, hogy nem volt elég hely rá. A padlón kuporogtak, kupacokba rakták az érméket, s bizony a munkának ez a fázisa mindennek mondható, csak izgalmasnak nem – jegyzik meg.
– A numizmatika, a gyűjtőszenvedélyt és a tudományos tevékenységet nézve, hagyományosan a férfiak területe volt. Hogyan keveredett ide Bíró-Sey Katalin, mégpedig kevéssel az egyetem elvégzése után?
– Ókori régész szakon végeztem Budapesten, az ELTE-n, 1958-ban vettem át a diplomámat. Latinul és görögül tanultam. Az ötvenes évek végén, a diploma előtt a társaimmal együtt szétosztottak minket a fővárosi és vidéki múzeumok között, ahol gyakornokként dolgoztunk. Én a Magyar Nemzeti Múzeumba kerültem, a régészeti osztályra. Kis idővel később a főigazgató áthelyezett az éremtárba. Nem bántam, mert már férjnél voltam, a kislányom is megszületett, így nem kellett vidékre, ásatásokra utaznom. Nem tudtak státust adni, ezért egy évig ingyen dolgoztam, hogy megkapaszkodhassak. Megüresedés miatt 1961-ben ez sikerült. Így kezdődött a tudományos pályám, amelynek középpontjában a római császárkor és a kelták pénzverése állt.
– Mi volt az első érdemleges feladata?
– Minisztériumi rendelet alapján a múzeum összes anyagát, így az éremtárát is revízió alá vették. Ez a mi esetünkben annyit jelentett, hogy a leltárkönyvekben szereplő tételeket egybe kellett vetni a mintegy háromszázezer darab érmével! Ez a folyamat 1958-tól 1968-ig tartott.
– Egy évtizedig?
– Pontosan. Már amennyire az ilyesfajta tevékenység befejezhető. Valójában egy élet kevés hozzá.
– Apró, megfeketedett ezüstérmék, bronz- és aranypénzek halmai. Amikor mindezt rendszerezni kell, nem érzi úgy az ember – mondjuk – az ezredik darabnál, hogy homokot lapátol?
– Kétségtelen, hogy egy több százezer darabból álló gyűjtemény feldolgozásának vannak olyan fázisai, amelyek „rabszolgamunkának” tekinthetők. Hisz minden egyes darabot kézbe kell venni, ellenőrizni a meghatározásukat, majd speciális módon katalogizálni őket. A hiányzó adatok pótlásához a szakirodalom tanulmányozása elengedhetetlen. Az új ismeretek publikálása már csak amolyan „jutalomjáték”. Ebben az időben nem csupán az ókorral, hanem más történelmi korokból származó érmékkel és papírpénzekkel is foglalkoznom kellett, amit örömmel tettem, hiszen két kiváló kollégától, Huszár Lajostól és Kerényi Andrástól tanulhattam. De több izgalmas esemény is történt ebben az időszakban. Többek között egy ugyancsak hosszadalmas, de annál érdekesebb munka várt ránk, ami a negyvenezer darabból álló Niklovits-magángyűjtemény feldolgozását jelentette. Bonyodalmas út volt, míg az anyag a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdonába került. A monotonitással járó s bizonyos fázisokban valóban kevés szellemi izgalmat nyújtó, évtizedes munka viszont jó befektetés volt a későbbi időkre.
– A nemzetközi presztízst tekintve hol helyezkedik el a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött éremgyűjtemény?
– A középmezőnyben. Ha a történelmi viszontagságokat nézzük, ez egyáltalán nem rossz eredmény. 1945-ben, Budapest ostroma előtt a múzeum értékeit, így az éremtár anyagait is elrejtették. A kelta ezüst pénzérmékről patinával bevont felületük miatt úgy gondolták, elég biztonságos, ha egy páncélszekrénybe zárják. De a múzeum épületét ellepő orosz katonák felnyitották a széfet. Aranyat kerestek, amit találtak, nem érdekelte őket. Mindent a földre borítottak. Porban, törmelékben feküdt az anyag, az adatokat tartalmazó számos dobozka. Jellemző az eszmei kárra, hogy egyik kollégánk 1958-ban még mindig a rendszerezésükkel és az elveszett adatok pótlásával foglalkozott.
– Volt e módjuk a hatvanas években arra, hogy kapcsolatokat ápoljanak más országok kutatóival?
– Teljesen be voltunk zárva. Nyugati kollégáinkkal nem építhettünk ki személyes kapcsolatokat, legfeljebb levélben kérhettek tőlünk információkat, konferenciákra nem utazhattunk. Szinte csodaszámba ment, amikor a főnököm, Huszár Lajos 1967-ben elutazhatott Rómába szakmai kongresszusra. A hetvenes évek vége felé kezdtek megnyílni a kapuk előttünk is. Igaz, minden kegynek számító szakmai út előtt többlépcsős hivatali procedúrán kellett átesnünk. A konferencia előadásának szövegét el kellett küldeni a minisztériumba, hogy tartalmát ellenőrizzék. A kapcsolódó diapozitív anyagokat szintén átnézték. Ezután vagy hozzájárultak az utazáshoz és a konferencián való szerepléshez, vagy nem. A határátlépésnél, a vámnál újból mindent tételesen be kellett mutatni. Így utazhattunk az akkori NDK-ba, Jugoszláviába, Nyugat-Európába.
– Ilyen körülmények között hogyan lehetett a gyűjteményt gyarapítani és a kutatási tevékenységben előrelépni?
– Talán furcsának tűnik, de a gyarapodás szempontjából a hatvanas évek a mai viszonyokhoz képest fénykornak számítottak. Mivel a föld alatt lelt régészeti értékek bejelentését igen szigorúan szabályozták, s az emberek féltek a büntetéstől, a kincsek nem tűntek el kézen-közön. Én abban is szerencsés voltam, hogy részese lehettem egy óriási aranylelet előkerülésének. Ez 1963 őszén történt Hódmezővásárhely mellett, a Szikáncs tanyán. A szomszédos földeken előzőleg mélyszántást végeztek, s a gazdaasszony pulykái – szó szerint – kikaparták a késő római kori aranysolidusokat. Szám szerint 1439 darab érmét adtak át egy befőttesüvegben.
– Mit érzett, amikor a befőttesüveg tartalmát kiborították, és darabonként számolni kezdték?
– Kíváncsiságot. Tudtam azt is, ahhoz, hogy az eredetükről többet tudjunk, ismét évek munkája szükséges. Erről a leletről 1976-ban tettem közzé az első szakmai publikációt. Arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg az Attilának fizetett bizánci békeadó volt. Az érmék különlegessége, hogy néhány darab kivételével nem lehettek forgalomban. A fényességük, a vésetek finomsága és vonalai arra utalnak, hogy a pénzverőtől egyenesen a földbe kerültek.
– Mi olvasható ki a pénzeken szereplő ábrákból és írásjelekből?
– Sok mindent elárulnak az adott történelmi korszakról. A római, köztársaság kori pénzekre a pénzt verető családokkal kapcsolatos mitológiai ábrázolásokat véstek. A római, császárkori pénzek előlapján értelemszerűen az uralkodó képmását örökítették meg. A hátlapokon a szövegek és ábrázolások többek között a birodalom háborús eseményeire utalnak. Ezeknek propagandaszerepük volt. Mivel az akkori emberek zömmel írástudatlanok, a pénz pedig mindenhova eljut, úgy is lehet tekinteni, mint hírvivőt, üzenethordozót. A régészek számára ezek fontos adatok lehetnek.
– Csaknem harminc kincsleletet dolgozott fel, és számos esetben segített az ásatásokon fellelt érmék meghatározásában. Mi az, amit szépnek talál mindebben?
– Egy kétoldalas publikáció mögött évek munkája húzódik meg. Ez egy kicsi szakma, talán ha tíz aktív numizmatikus van az országban. Viszont tudunk egymásról Európa-szerte, és szorosak a szakmai kapcsolatok. Esztétikai szempontból a kelta ezüstérmék finom ábrázolásai, a görög pénzek különleges és egyedi jellege az, ami mindig megfog. Ha egy-egy ilyen darabot kézbe veszek, szinte látom magam előtt a vésnököt, a mesterembert, aki alkotta. A későbbi korok pénzeiben, noha azok is kidolgozottak, nem mindig lelhető fel ez az egyediség.
– Mit gondol a mai kor még létező pénzeiről?
– Azt, hogy a globális gazdaság törvényszerűségei szerint el fognak tűnni. Kényelmesebb a virtuális pénzmozgás, az elektronikus bankkártyarendszer, bár igaz, katasztrófa vagy üzemzavar miatt a feje tetejére állhat a világ e tekintetben is.
– Hogyan került Norvégiába, az Oslói Egyetemhez tartozó múzeum éremtárába?
– A hetvenes-nyolcvanas években felpezsdült a nemzetközi szakmai élet. Számos konferencián és kongresszuson vettem részt, a kutatásaimról szóló publikációk szélesebb körben váltak ismertté. Közeledtem a női nyugdíjkorhatár felé, amely akkor még ötvenöt év volt. Az Oslói Egyetem éremtárában megüresedett egy állás, öt hónapos próbaidő után megkaptam. Többek között azért, mert a pályázók közül nekem volt a legtöbb publikációm és a legnagyobb gyűjteménykezelői gyakorlatom.
– Azért nem lehetett egyszerű hosszú távra elköteleznie magát idegen környezetben, olyan országban, amelynek nem ismerte a nyelvét.
– Az angolnyelv-ismeretem megvolt, tehát a szakmai érintkezés nem okozott gondot. De norvégül is meg kellett tanulnom. Úgy döntöttem, belevágok. Mindig családcentrikus voltam, de a férjem már nem élt, a lányom pedig támogatta az ötletet.
– Teljesen más értelmiségi közegbe csöppent, vagy a numizmatikusok mindenütt egyformák?
– Sok minden más, de az emberek toleranciája és nyugalma nagyon megfogott. Lehet, hogy mindehhez az anyagi stabilitás, a jólét is sokat hozzáad, de a lényeg, hogy nem tapasztaltam irigységet, kisszerűséget az „idegen” kolléga iránt. Fiatal férfiak voltak a közvetlen munkatársaim. Ismert, hogy a skandináv országokban a nők pályájának segítésével a pozitív diszkrimináció gyakorlata érvényesül. Segítenek, hogy lehetőséget kapj, de aztán teljesítened kell, ne várj különösebb udvariaskodást a társasági életben – ezek a szabályok. Én könnyen beilleszkedtem, már iskolás koromban megtanultam alkalmazkodni a különböző közösségekhez, hisz a családom nagyon sokat költözködött. A privát társaságom is kialakult.
– Eszerint semmi nehézsége nem volt az ott töltött tíz év alatt?
– Dehogynem. Négy esztendőbe telt, míg az igen jó kurzusokon a norvég nyelvet el tudtam sajátítani. Meg kellett békélnem azzal, hogy nem tudom felvenni a versenyt a nálam harminc, negyven évvel fiatalabb hallgatókkal. Aztán néha kiborultam a hosszú, sötét téltől, ez mindig tavasz felé történt.
– Milyen feladattal bízták meg az egyetemen?
– Az oslói éremtár kétszázezer darabos gyűjteményének átvizsgálását és katalogizálását végeztem.
– Mi szükséges ahhoz, hogy külföldi kutatót a Norvég Tudományos Akadémia tagjává válasszanak?
– Úgy tudom, más külföldi, sőt rajtam kívül más magyar tagja is van az akadémiának. Ott is ugyanúgy dolgoztam, mint itthon. Nyilván a tízesztendei munka eredményére és annak több évtizedes hátterére figyeltek fel. Arrafelé ilyen egyszerűek a dolgok.
ellenségkép
Dehogy vagy te ellenségkép!
