Napok óta mondogatom magamban: jönnek a komor domonkosok, a komondorosok. Mi ez? Meghülyültem? Egyszer elkezdtem naplót írni, de észrevettem, hogy hazudok benne, ezért abbahagytam. Bánom, mert ma már érdekelnének a hazugságaim. Vajon miért őrzik hét pecsét alatt az üdítők és egyéb varázsitalok receptjeit, amikor egyetlen körömdarabkájából újraépíthető egy élőlény? Igaz, tudom, hogy a dolgok nem az alkotórészeik. Bonts elemeire egy kanál mézet, egy korty tízéves tokaji aszút, aztán próbáld meg összerakni atomjaiból! A windsori kastély építőanyagából a dartmoori fegyház is felépíthető. Gyerekkoromban megrendültem azon, hogy megállás nélkül ver a szívem. Hevertem a fűben, pontosabban a lóherében, mezítláb, fürdőgatyában, öt-hat éves lehettem, bámultam az eget, a gomolygó felhőket, hallgattam, ahogy dongnak a darazsak, ahogy a szívem dobog. Félelmetes volt belegondolni, hogy mennyi idő van előttem, tíz perc, egy óra, másnap, éjjelek és nappalok, telek és nyarak…
Anyám levelét olvasom. Nem éltem még, amikor írta. Medika volt Szegeden, onnan küldte a levelet börtönből szabadult, vándorcirkusszal országot járó apámnak. „Ez a hülye Iván rám szállt, és azzal traktál, hogy a múlt héten Pesten járt, bolyongásai során elvetődött a Gong mulatóba, és mikor belép az ajtón, kit látnak szemei? Téged. »A Gyurka az – mondja. – Ott ropja a mambót az asztal tetején egy vöröshajú-körmű-szájú rémmel. Szórja a bankókat, az összes nő rajta csüng. Hogy tudsz te nyugodtan ülni Szegeden, amikor a vőlegényed Pesten dajdajozik?«” Jó kép, tetszik. Csakhogy apám botlábú volt. Vagy tévedek? Mit tudok én az apámról? A faluban, ahol gyerekeskedtem, annak is a legeldugottabb szegletében, az erdő alatti, girbegurba Felsővár utcában futottam a 17-es villamos után. Amikor felébredtem, nem a villamoson csodálkoztam, hanem a számon. Miért pont 17-es? Apai nagyanyámmal álmodtam, bemutattam neki az unokáit. Már akkor is évek óta halott volt, amikor a nagyobbik lányom született. Szerettem volna megértetni a gyerekeimmel, hogy milyen fontos pillanat ez, szerettem volna, ha úgy szeretik a dédanyjukat, ahogy én szerettem. Milyen gyáva dolog ez: hogy általuk próbálom meg bepótolni, jóvátenni mindazt, amit elmulasztottam. Egy régi szerelmem rendszeresen álmodta, hogy aszalt gyümölcs, leggyakrabban szilva. Zs. lánykorában pakli magyar kártyának álmodta magát, ’akit’ megkevernek, köteg bankónak, ’akit’ megszámolnak. Valaki a napokban mesélte, hogy szemberepült vele egy zümmögő, nagy bogár (Hecate szaruszárnyú bogara?): előbb ugrott ki az ágyból, és csak azután ébredt fel. Miért esnek hasra az emberek Augusto Monterroso elgondolkodtató novellájától, A dinoszaurusztól, mely így szól: „Amikor fölébredt, még ott volt a dinoszaurusz”? Én egyszavas regényt írtam, a címe és a szövege ugyanaz: „Lányaszülte.” Egyik regényem munkacíme sokáig az volt: Csigaparipa. Akkoriban nem ismertem a reneszánsz velencei nyomdászának, Aldus Manutiusnak a jelmondatát: Festina lente, „lassan siess”. A nyomda emblémája – a horgonyra tekeredő delfin – nem más, mint az intelem képi ábrázolása. Gondolom, azt jelenti – amit nekem jelentett a „csigaparipa” –, hogy az emberi szellem legyen szabad, fürge és játékos, egyben kitartó és megingathatatlan. Van egy másik egyszavas regényem is: „Nyereménykegy.” Miért érzek tökéletlennek mindent, ami lezárt, befejezett? Valóban csak a befejezetlen tökéletes? A befejezett mindig véges: dögtemető, tele számtalan halott, kivégzett, meg nem valósult lehetőséggel. A befejezetlen végtelen? Gyerekkoromban sokszor próbáltam elképzelni, hogyan éltek a múltbeli emberek. Már a látvány is nehéz – kőkori falu, perzsa palota, római utca, várudvar –, pedig ez a könnyebb. Aztán ott vannak a szagok, a zajok, végül a legfontosabb, a nem látható, nem tapintható, nem szagolható, nem hallható: ami a fejekben létezett. Kr. u. 60 körül egy Róma közeli fürdőhelyen Seneca azon kesereg, hogy nem tud aludni, mert szüntelen zörögnek, dübörögnek a kocsikerekek. Ha meg csönd van? Akkor felhallatszik a fürdőből, ahogy a vendégek fingnak, hörögnek, nyögdécselnek a masszőrök lapát kezei alatt. Naplójában Lázár Ervin azon morfondíroz, szabad-e irodalmi műben tájszavakat használni. „… a fagyos sötétségben ballangkórókat hömbölget a szél.” Hömbölget. Sose hallottam, de nincs rajta mit magyarázni, olyan szép. A ballanggal (ördögszekér: Rolling Stones) Vörösmarty tündérregéjében, a Szél úrfiban találkoztam először. (A Ballépés nevű boszorkány elátkozott ugarján terem, s Szél úrfi üldözőbe veszi.) Morfondírozik. Mit is jelent? Morfondíron játszik? Vagy morfon dírozik? Szekíroz a morfondírral? Ne morfondírozz, szekírozz! Na, jó, de mi az a szekír? Kereszténysziget, Christianapolis, Manfredonia, Zugarramurdi és Urdax, Krokodilopolis. Helységnevek, amelyek birizgálják a fantáziámat. Utóbbi nem más, mint Arsinoë, El-Fajum, a szent krokodilusok városa. Ott hizlalták őket. De mi az, hogy szent krokodilus? Hidegebb állatot nehezen tudok elképzelni. És a krokodilkönnyek? (Lagrimas de cocodrilo, crocodile tears, krokodilsträne.) Szamaritánus lelkek állítják, a melegszívű krokodil, miközben áldozatát falja, érzelmeivel küzd, ezért hullat kövér könnycseppeket. Lószart! A krokodil könnymirigyei akkor lépnek működésbe, amikor a hüllő a szárazföldön les prédára, ahol kiszáradhatna a szeme. Diákok beszélgetnek az ablakom alatt: „Mielőtt bejött az órára – mondja fulladozva az egyik –, a Márk félméteres betűkkel felírta a táblára, hogy Gazella Gizella.” A másik is felnyerít. „Ha-ha! Beszarok! Gazella Gizella!” Nem tudnak tovább menni, úgy röhögnek. Az egyik össze is rogy. „Háááá! Húúú!” Percekig tart, amíg összeszedik magukat. Mit taníthat szegény Gazella Gizella?
