Fogyókúra

Magyar sikerektől volt zajos a múlt hét végén Szászország és Brandenburg, azaz Németország keleti fele, ha úgy tetszik, az egykori NDK. A Lipcsében és Brandenburg an der Havelben megrendezett öttusa, illetve kajak-kenu Európa-bajnokságon a magyar versenyzők nagyszerűen szerepeltek. A rövid kirándulás során bepillantást nyerhettünk a keleti német tartományok terhes örökségből nehezen sarjadó új életének mindennapjaiba.

Két protestáns óriás, Luther és Melanchton szobra őrködik Wittenberg óvárosának nyugalmán. Nincs nehéz dolguk. Az ötvenezres kisváros történelmi negyede kiérdemelten tartozik a világörökség kincsei közé, a főtér, a vártemplom – amelynek (azóta leégett és bronzból újraöntött) kapujára Luther 1517-ben kiszögezte kilencvenöt tézisét – és az őket összekötő két utca pompás látványt nyújt. A nyugalom azonban már-már zavarba ejtő. Hová tűnt a pezsgő élet, amely ötszáz éve jellemezte és Európa híres szellemi központjainak a sorába emelte a várost? Akkor a kétezer helybéli mellett Európa különböző pontjairól összesereglett ugyanennyi diák szomjazta itt a tudást, és kereste tántoríthatatlan hittel a társadalmi igazságot. Melanchton azt írta egyik levelében, hogy tizenegy különböző nyelven beszélnek a diákok az asztala körül. Ebből az időből származik a mondás: „Ha szórakozni vágysz, menj akárhová, de ha tanulni akarsz, indulj Wittenbergbe!” Ottjártunk idején iskolásokkal, egyetemistákkal nem találkoztunk, csupán egy nyugdíjas csoportot vezettek körül a nevezetes vártemplomban – fejenként egy euróért. Luthert ugyanitt temették vastag falú szarkofágba, így nem észlelhettem, hogy forog-e a sírjában. A Münchent Berlinnel összekötő autópálya felől, Coswigon át érkezve orrfacsaró füst fogadja a látogatót. Talán az sem véletlen, hogy a várost már a tizenkilencedik század végén ipari központtá formálták, amin az NDK-s időben sem változtattak. Wittenberg immár több mint száz éve ontja tonnaszámra a műtrágyát, ahelyett, hogy a tudást, a szellemi hagyatékot sugározná eltéríthetetlenül.

*

Aranyásók
A hagyományok okán nekünk fontosak az olimpiai sportágakban elért sikerek, még ha a világ legtöbb pontján azt kell is tapasztalnunk, hogy az úgynevezett látványsportágak bűvöletében az öttusa és a kajak-kenu kevesebb figyelmet érdemel. Németország e tekintetben hozzánk hasonló kivétel. Itt is erősek a sportági tradíciók, ráadásul Pekingben a női öttusaversenyt a német Lena Schöneborn nyerte, s a szokásoknak megfelelően a németek kajak-kenuban sem maradtak aranyérem nélkül, női kajak négyesük és ezer méteren a Martin Hollstein, Andreas Ihle férfi kajak kettes is győzött. Ennek megfelelően mindkét kontinensviadalnak megadták a módját, az eseményekkel a médiumok is behatóan foglalkoztak.
Brandenburgban a vendéglátókkal egyetemben a magyarok voltak a főszereplők. Mindkét ország hat-hat aranyat szerzett, az ezüstök számában sem akadt különbség (kilenc-kilenc), az éremtáblázaton azért szorultunk mégis a második helyre, mert a mi két bronzunkkal szemben a házigazdák hatot lapátoltak össze.
A magyar csapatban Kovács Katalin volt az új csillag. Kétszeres olimpiai és huszonháromszoros világbajnok versenyző esetében furcsán hathat ez a kitétel, de Kovács számára az olimpia nem úgy sikerült, ahogy tervezte. Az Európa-bajnokságon ismét győzött egyéniben ötszáz és ezer méteren is, ráadásként a kétszáz méteres sprinttávon is begyűjtött egy aranyat és egy ezüstöt.
A hölgyeknél ötszáz méteren a Szabó Gabriella, Kozák Danuta duó is magabiztosan győzött, ahogy a kenusoknál ezer méteren egyesben Vajda Attila, kettesben pedig a Sáfrán testvérpár, Mátyás és Mihály. A férfi kajakosok ezúttal arany nélkül maradtak, de a két ezüstöt is meg kell becsülni, mert ebben a szakágban egyre sűrűbb a mezőny.
Öttusában a magyar férfiváltó második, a női csapat, valamint egyéniben Marosi Ádám harmadik lett. A három érem nem rossz, de a londoni világbajnokságon lesz lehetőség javítani.

Lipcse belseje felé siklunk a 7-es járattal a külvárosból, Böhlitz-Ehrenbergből. Az új, tiszta járművön a fiatalok üveges sört isznak, a nyugdíjasok percenként egy-egy mondattal megtörve a csendet, gondtalan tekintettel merednek maguk elé, miközben ízlésesen felújított és málló homlokzatú, bedeszkázott ablakú bérházak szegélyezte, feltűnően kihalt utcákon haladunk tova. E húsz perc alatt többet megértünk az egykori NDK jelenéből és közelmúltjából, mint irodaszagú tanulmányok tucatjaiból.
Nyári péntek este van, azt gondolná az ember, zsibong a város, de a központban is csak lézengenek az emberek. A régi városháza előtti téren megrendezett borfesztiválon van némi mozgás, ahol fiatalokból álló fúvósegyüttes igyekszik emelni a hangulatot. A német precizitás azért a régi: ha már egyszer borfesztivál, a téren kizárólag bort mérnek, sört nem, pedig volna rá igény. A százméternyire fekvő, Bachról nevezetes Tamás-templom tőszomszédságában fekvő, tágas kerthelyiséggel kibővített pazar étteremben szerencsére ízletes, szűretlen sört csapolnak német mércével potom áron, három euróért. Kereslet még sincs, csak két nyugdíjas asztaltársaság és néhány külföldi ül be vacsorázni. A fiatalok itt is az üvegesre esküsznek, miközben a téren kurjongatnak.
Valami nagyon nincs rendben, az első benyomásokból ezt szűri le a látogató. Pedig Lipcse nagyon jól felépített város. Az NDK-korszakban nem tették tönkre tízemeletes panelszörnyetegekkel, egységesen klasszicista stílusú, három-négy emeletes tömbházak sorjáznak mindenfelé, parkokkal sűrűn szabdalva. A város határán belül többhektáros természetvédelmi terület várja a szabad levegőre vágyókat. Amit lehetett, a német egyesítés óta rendbe hoztak. Körgyűrű fut a város körül, a tömegközlekedés kifogástalan, a forgalmi dugó ismeretlen, az utcákat és a házak jelentős részét felújították. Ez egyébként a volt NDK valamennyi kis- és nagyvárosára, sőt falvaira is igaz.
Csak az emberek hiányoznak feltűnően. Az adatsorokat böngészve megleljük a magyarázatot. A csúcson, a harmincas években Lipcse lakossága meghaladta a hétszázezret, nyilván erre a létszámra szabták a várost. A második világháború okozta csapást negyvenöt év alatt sem sikerült kiheverni, sőt az 1946-os hatszázezerről 1990-re ötszázezerre esett a város népessége. A német újraegyesítés, miként a volt NDK-ban mindenhol, átmenetileg csak mélyítette a válságot. A mélyponton, 1998-ban négyszáznegyvenezernél is kevesebben éltek Lipcsében; mára újra elérte a félmilliót a létszám.
Kétszázezer ember azonban így is hiányzik. Úgy is ki lehet pofozni egy házat, hogy senki sem lakik benne, csak éppen nincs értelme. Hiába széles a kulturális kínálat, ha nincs rá kereslet. A talp alól kihúzott jelen, a kissé céltalan jövő a fiatalokon tükröződik a legpontosabban. Aki tehette, az egyesülést követő években az NSZK területére vándorolt a jobb munkalehetőség igézetében, akik maradtak, azok nagyon nehezen találják a helyüket. Nincs pénzük, tengődnek, elfordulnak a társadalomtól. Igaz, ez általános kortünet szerte Európában, de itt még jobban tetten érhető.
Amennyiben elfogadjuk, hogy a termékenység alakulása hű tükre a jövőbe vetett bizalomnak, akkor a kilencvenes évek elején az NDK területén az emberek zöme feladta a reményt. A teljes termékenységi arányszám – amelynek meg kell haladnia a kettőt a népesség számának szinten tartásához – 1993-ban 0,77-re zuhant vissza, s ma is alig haladja meg az egyet. Miközben 1949 és 1990 között 5,3 millió fő vándorolt, avagy szökött az NSZK-ba, s a nyugati országrész azóta is majdnem egymillió embert szívott el, zömében természetesen munkaképes fiatalokat. Az egykori NDK lakossága így ma már alig haladja meg a 15 milliót.
Beteljesedni tetszik az a jóslat, amelyet a kilencvenes évek elején fogalmaztak meg: néhány évtizeden belül csak nyugdíjasok élnek az NDK-ban. Ők viszont legalább jól. Az NDK-ban végzett munka után az NSZK nívóján számított kifizetéssel. Ám ez az állapot múlandó. A jövő pedig felettébb kétséges.