Függő játszmák

A koreai nép ősei, úgy tűnik, közel 25 ezer éve vándoroltak a Bajkál-tó környékéről mai hazájukba. Nyelvük távoli rokonságot mutat az altaji (török, mongol, mandzsu-tunguz) népekével. Változatos történetük félig homályba vesző első állama, Kocsoszon kínai civilizációs hatásra jött létre, talán már az i. e. 7. században, de a hódítás is Kínából jött, amelynek i. e. 108-ban áldozata lett. Kocsoszonnak a Han-birodalomhoz csatolt részén kívül maradt, apró államokban túlélő darabjait az i. e. 37-ben alakult Kogurjo szervezte egybe a létrejöttét követő néhány évtized során.
Ez a IV. században a buddhizmusnak teret nyitó, kiterjedt – Közép-Ázsiáig is nyúló – külkapcsolatokkal rendelkező ország a IV–V. században ismét sikerrel terjeszkedett. A Koreai-félszigetnek ezen az államalakulaton kívül eső, déli felén időközben más, hamar eltűnt államocskák mellett újabb országok is születtek: Pekcse, Szilla és a Kaja Államszövetség. Ezek – köztük Kogurjóval – az évszázadok során egymással gyakran háborúztak, hódításra törekedtek: Szillának 562-ben sikerült is Kaja bekebelezése. Pekcse megtörése viszont nehezebb feladat volt. Elérésére és Kogurju legyőzésére Szilla (az addigra már Tang) Kínával szövetkezett, melynek támadását Kogurjo a VII. század első felében még sikerrel védte ki. A kettős nyomás alatt azonban 660-ban Pekcse, 668-ban Kogurjo is összeomlott. A zsákmányon a győztesek is összevesztek. Szilla 676-os győzelmével elhárult a koreaiak egy részét fenyegető közvetlen kínai uralom veszélye, majd ahogy Kogurjo a szétvert Kocsoszon romjain, úgy támadt föl északon Kogurjo maradványaiból 698-ban Pohej. Szilla és ez a VIII. század közepére északkeleten messzire terjeszkedő új koreai állam nemcsak a mai Korea egészét ölelte fel, de együttes területük annak többszöröse volt. Szillát a VIII. század második felétől hatalmas felkelések rázták meg. Ez idővel a Tang beavatkozás előtti geopolitikai struktúra helyreállásához vezetett. Szillából 900-ban Új-Pekcse, 901-ben Új-Kogurjo szakadt ki. Az utóbbi, más átmeneti elnevezések után, 918-ban a Korjo névnél állapodott meg, majd 936-ra beolvasztotta mind Szilla maradványát, mind Új-Pekcsét. Miután a kitánok 926-ban Pohejt megsemmisítették, egy részét Korjo szerezte meg, és ezzel teljessé tette a történelemben először a félsziget egészének egyesítését. Korjo (Korea) sikerrel állt ellen az ismétlődő kitán (Liao) támadásoknak, de a függés egy formájának elfogadására kényszerült a dzsürcsen Dzsin-dinasztiától, majd a következő évszázadban, több évtizedes harcok után, 1270-ben a Kínát is meghódító Mongol Birodalom vazallusa lett. Függő helyzetéből a Kínában uralkodó (mongol) Jüan-dinasztia végével szabadulni tudott, illetve függése (Ming) Kínától névlegessé vált.
Belső nehézségek mégis Korjo végéhez vezettek: a XIV. század végén új dinasztia vette át az országban az uralmat, melyről Korea ezután Csoszonként volt ismert. A megújhodás egyik eredménye a XV. század elején kialakított, a kínai írásjegyek mellett használt saját fonetikus írás kidolgozása volt. Még a Jüan-uralom vége körül indult meg észak felé a mai határ vonalát 1434-re fokozatosan elérő és ott megállapodó terjeszkedés. Az ország, ha Ming-segítséggel is, a következő század végén vissza tudta verni az alávetésére indított, átmeneti megszállást is hozó, évekig tartó japán támadást. A Ming helyébe lépő, Csing (mandzsu) Kína támadása elleni védekezés kevésbé volt sikeres. Az 1637-es – második – vereség Korea függő helyzetének elfogadásával járt. A Kínai Birodalom hanyatlásával a XIX. században Korea is megnyílt a világ előtt, a fölötte való befolyásért főként Japán és Oroszország versengett, 1905-ben háborúzott is. Korea a győztes Japán védnöksége lett, majd 1910 és 1945 között annak formálisan is annektált gyarmata. Újjászületése csak Japán második világháborús veresége nyomán vált lehetségessé. A győztesek Koreát a 38. szélességi körnél elválasztva északon szovjet, délen amerikai megszállási övezetet alakítottak ki. Az ENSZ szabad választásokat irányozott elő, de megtartását északon nem tették lehetővé. Délen a választás nyomán 1948-ban megszületett az elvileg az egész országot felölelő Koreai Köztársaság függetlensége. Északon a szovjet támogatást élvező kommunisták hetek múlva hívták életre a szintén az ország egészét igénylő Koreai Népi Demokratikus Köztársaságot. A megszálló csapatok kivonása után a feszültség a két fél között tovább nőtt, délen egyes körzetekben – északi támogatással – gerillamozgalom is működött.
Nyílt háború 1950 nyarán tört ki, amikor észak megkísérelte dél lerohanását. A támadás nyomán szeptemberre a déli állam korábbi területének már csak egy kis szögletét ellenőrizte. A Biztonsági Tanács ekkor (főként amerikai csapatokból álló) ENSZ-erők bevetését határozta el az északi agresszió megállítására. Fordult a kocka, novemberben az ENSZ alakulatai már a kínai határ közelébe értek. Újabb változást Kína hadba lépése hozott: óriási embertömeg bevetése – és feláldozása – árán elérte, hogy a frontvonal 1951 elejére ismét déli területen húzódjon. Tárgyalások 1951 júliusában kezdődtek, egyezmény két év múltán született. A két Korea közötti demarkációs vonal a tűzszüneti vonallá vált 1951. november 27-i frontvonalnál rögzült, békekötésre nem került sor. Az eltelt több mint fél évszázadban dél és észak más-más irányban fejlődött, különbözővé váltak, és eltérésük óriásivá nőtt. A gazdaságilag kapitalista, többpártrendszerű, forradalmakon, tömegmozgalmakon és más fordulatokon át idővel igazi demokráciává izmosodott, gazdaságilag már fejlett, az Egyesült Államokkal szövetséges Dél-Korea felelős ország, mely szabad polgárainak magas életszínvonalat biztosít. Észak az alapító Kim Ir Szennek, majd utódainak örökletes totális kommunista diktatúrája, amelynek – nem lehet kétség – elviselhetetlensége a nálunk megtapasztalt Rákosi-rendszerét is elhalványítja.
Bár a háború után egy ideig gazdasága a kommunista irányítás mellett is fejlődött, a hatvanas évekre ez megtorpant, és a kilencvenes évekre az ország odáig jutott, hogy áldozatok százezreit, de lehet, hogy millióit követelő éhínség pusztított benne.
A már rendszeressé vált gyakorlat szerint ilyenkor az a külvilág – nem utolsósorban Dél-Korea – segít, amelyet Észak-Korea nemcsak rendszeresen fenyeget, de agressziók sorát is követi el ellene. Észak hol dél-koreai hajókat támad meg (1974, 1999, 2002), hol tengeralattjárókon tesz partra diverzánsokat (1996), hol terrorista merényleteket követ el dél-koreaiak ellen más országban (Burma, 1983, 1987), hol a fegyverszüneti vonal menti demilitarizált övezet alatt fúr alagutakat, hogy így hatolhasson be Dél-Koreába (1974, 1975, 1978, 1990). Akciói nem csak dél-koreaiak ellen irányulnak: 1997-ben japán állampolgárokat rabolt el. Ha a két Korea közti enyhülésnek voltak is jelei – ide tartozik a déliek sokat emlegetett „napfény” politikája –, óvatos engedményeket a gazdaság kényszere kapcsán Észak-Korea is tett (ilyen volt 2001 után a piacgazdaság elemeit és a külföldi jelenlétet eltűrő különleges övezetek létrehozása, és a fegyverszüneti vonalon átvezető közúti és vasúti összeköttetés helyreállítása), a kilátások nem biztatók. Észak erőlteti hadiiparának fejlesztését – közte az egész világ felzúdulását ismételten kiváltó, provokatív atom- és rakétakísérletekkel –, folytatja nukleáris technológiájának felelőtlen exportját. Szomszédait rendszeresen zsarolja, háborúval fenyegeti. Ez mind azt mutatja, még várni kell arra, hogy ez az ország a nemzetközi viselkedés bevett normáit magáévá tegye.

A szerző Londonban élő történész, kartográfus, neves kiadók számára készít történelmi térképeket. A mellékelt térkép is saját munkája, az adatok gyűjtésének eredménye.