K. mint Kőszeg

Szerencsés ember, akinek legerősebb műfaja az élet. Az meg végképp, akinek nincs is más, csak ez az egy. Kőszeg Ferenc alighanem ilyen. Könyve nem sokkal azelőtt jelent meg, hogy az SZDSZ-ről ítéletet hozott a választó. A párt romokban, és mert a szerző az alapítók egyike, az olvasó pikáns politikai titkokra számít. Olyantól tudhatja meg, mi az oka a szabad demokraták csődjének, aki végig ott volt, és mindent látott.
Az olvasó csalatkozik. A könyv másról szól. K.-ról, aki nem ő, de lehet, hogy mégis. Kőszeg bújócskát játszik. Szemérmes szemérmetlensége a függönyt csak félig húzza el. Látni engedi, mégis takarja, hogy bátornak ismerik, de néha gyáván viselkedett. Pártalapító volt, de virtigli politikus sosem lett. Nőket vitt az ágyába, de a feleségét szerette. Munkahelyeiről kirúgatta magát, pedig a pénzhiány bizonytalanná tette.
Ha ezeket egymás mellé rakjuk, kiderül: K. nem az, aminek sokan látták. Mindig volt benne egyfajta civilség. Nem olyan értelemben, ahogyan ezt a szót a köznyelv használja. Civilsége kívülállást jelez, és ez jót tesz a könyvnek. Sorait vibráltatja az irónia, és alóla magát se vonja ki.
Egyes szám harmadik személyben ír K.-ról, mint aki tudja: közelről életlennek látunk mindent. Márpedig ő éles kontúrokat akar. Ideje végre megtudnia hetvenévesen, ki az a K.
Néha úgy tesz, mint aki meglepődik: tényleg ilyen volna? Pedig jól tudja, ki ő, mi ő. Mi is tudjuk: K. irodalmár. Az maradt volna, ha a belvárosi úrifiú nem találkozik egy oltári nagy kurvával: a politikával. Az elcsábította, K.-ra pedig rátört a bizonytalanság, Hol az ő helye? A Tűzoltó utcában vagy a Ferenciek terén? A politikában vagy az irodalom háza táján?
Én azt gondolom: se itt, se ott. K. élni szeretett igazán, és ha meg kéne határoznom, kiféle, miféle, rögtön rávágnám: elegáns kalandor. Akkor is az, ha kissé félszeg, de hát K. zsidó, s miként a könyvből kitetszik, valamelyest abban is civil. (Van a könyvben egy pompás hasonlata: „Úgy kerültük a zsidóság témáját, ahogy a fiúk kerülik a megszólítást, miután a tanáruk pertut ivott velük az érettségi banketten.”) Rokonszenves, ahogy elárulja, nehezen vette tudomásul, hogy ismert ember, hogy odafigyelnek rá, ha szól, pedig raccsol, és nem igazán jóképű.
Esztéták, kritikusok vitatkoznak a könyvben lévő írások műfajáról, helyes volt-e a világirodalomban „lefoglalt” K.-val jelölnie a szerzőnek önmagát – ez szalmacséplés. Ki olvas úgy könyvet, hogy latolgatja, van-e összefüggés Kafka földmérője és Kőszeg nevének rövidítése között? (Én is eljátszhatnék pár sor erejéig azzal, hogy évekig földmérő voltam, de mi köze volna a fentiekhez? Annak sincs, hogy ismertem K.-t, és volt egy nagy tétre menő, komoly beszélgetésünk a rendszerváltás előtt. Ha könyvkritikát ír valaki, tartsa be a szabályokat!)
K.-nak van egy mosolya. Sejtetés bujkál benne, incselkedés, szóval az, ami a nőket kíváncsivá teszi. Férfiakon mosolyának gonoszkodó a fénytörése – Ungvári Tamás, Csikós József, Illés Endre, Katona Tamás és számos potentát vélekedhet így erről. K.-t mégse mondanám kíméletlennek. Akkor sem az, amikor lehetne. Hajdan szomszédja voltam egy költőnek, aki utóbb MDF-képviselő lett. K. tudatja velem, hogy a szomszéd fiatal írókat és művészeket figyelt, majd jelentett róluk. Furcsa fickó volt Sz., izzadt a tenyere, ez versein is átütött. Bennem gyöngén működik a gyanakvás, nem tudtam, hogy vannak, akik besúgnak másokat. Kíváncsi voltam K.-ra, mint rajzolja meg a figurát.
Meglepett, hogy már-már keresztényi megbocsátással. És ez a Kőszeg ugyanaz, aki az ÉS hasábjain könyörtelenül leszedte a keresztvizet Magyar Bálintról, tehát van foga, amivel harapni tud. Haraszti kelt az oktatás bajnokának védelmére, körön kívülre utasítva K.-t. Miféle játék ez? Kinn a bárány? Benn a farkas? Csak Kőszeg tudná megmondani.
Könyve jó olvasmány. Az ember nem sajnálja a vele töltött órákat.
(Kőszeg Ferenc: K. történetei. Magvető Kiadó, Budapest, 2009. Ára: 2990 forint.)