Kockás füzet

Kótán Dániel 28 éves szóládi sorkatona visszaemlékezéséből ismerjük az alábbi horrorisztikus eseménysort, aki a pécsi dandár kötelékében vett részt a solferinói csatában: „A kolegám, a Harcsa Pista mellettem feküdt. Az egyik lába tüben hiányzott. Odakúsztam a tócsa széléhez, vettem a kulacsomba vizet, mert nagyon nyögdécselt, hogy vizet akar. A kulacs teli lett maszatos, sáros vízzel, de megitattam. És akkor meghalt. Egy nagy vértócsa közepén. De már akkor nagyon rossz volt a szaga a vérnek, mert nagyon sütött Olaszországban akkor a nap, és a Pistának a lábát már legalább két órája elvitte a gránát. Amikor eltalálta, odakúszott egy szanitéc, átkötötte. Féltem, hogy eltalálnak, ezért behúzódtam az árokba, mert az olaszok a hegyekről sűrűn lőttek. Ez egy falu vót, úgy híták, hogy Kasztijjó. De közben nagy rajokban elleptek bennünket a bogarak, a vérre jöttek, volt köztük minden, nagyon csíptek. Körülnézek, és látom, hogy az árok teli van sebesültekkel, a legtöbbnek a hasa vérzett, volt, akinek fel volt repedve hosszan, látszott belül minden.”


Szólád sorkatonáit, mint ahogy Észak-Somogy majd minden regrutáját a hadkiegészítési rend szerint, a születési hely alapján általában a kaposvári 44. Albrecht főherceg gyalogezredbe hívták be, de voltak kivételek. Kótán Dániel, aki nem Szóládon született, a pécsiekhez került, s velük együtt Lombardiába, az akkor még a Habsburg-monarchia által uralt tartományba vezényelték. A fiatalember nem tudott írni. A történeti statisztika hozzávetőleges adatai szerint 1859 táján az osztrák hadseregben a sorállománynak legfeljebb csak 27-30 százaléka nem volt analfabéta. A fenti idézetet valamelyik szóládi református kántortanító vethette papírra az 1890-es években; a megsárgult, „számtankockás” papíron tintaceruzával rótt sorok még így, közvetve is döbbenetes drámává sűrítik az átélt élményeket. 1859. június 24-e, mint valami klasszikus drámai előadás harmadik felvonása, telis-tele van az emberi szenvedés, a kiszolgáltatottság és a depresszió legváltozatosabb jeleneteivel. Kótán elbeszélésének a szó szerinti lejegyzés következtében különös hatása van.
Még akkor is, ha a szövegben tévedések vannak: Kasztijjón a Solferinótól néhány kilométerre fekvő Castiglione falu értendő, amely a hadszíntér részét képezte, s minden bizonnyal nem az olaszok, hanem a velük szövetséges franciák lőttek a környező dombokról. S a nyelvhasználatához egy rövid értelmező szótár szükséges: a bogarak az észak-somogyi nyelvhasználatban a legyeket jelentik, a kolega szó egy l-lel pedig barátot. S hogy hogyan került Kótán Dániel a castiglionei állomás mögötti részre? A magyarázat bent van a számtankockás jegyzetekben: úgy, hogy eltévedt.
Egységét, az egyik pécsi zászlóaljat nem itt, hanem öt kilométerre távolabb, Medole falunál előőrsként állították fel még előző este. A hajnalban elkezdett francia támadás lényegében a pécsieket érte, akik hosszú hősies ellenállás után felmorzsolódtak. A túlélők közül sokan a csatatér folyóvölgyeinek nagyon dús és nagyon magas növényzetébe keveredtek, ahonnan már nem volt látható semmi, nem lehettek szemtanúi annak, hogy a tizenhat órás küzdelemben hogyan szenved vereséget az osztrák hadsereg.
De hogyan jutott el ez az ütőképes ármádia fennállásának egyik legnagyobb kudarcához?
Az 1815-ös bécsi kongresszus következtében Itália a politikai széttagoltság állapotában maradt. Az olaszok által lakott Lombardia és Velence a Habsburg Birodalom birtokában, a modenai, parmai és toscanai hercegségek Habsburg-uralkodókkal az élükön Bécs szövetségesei. A nemzeti újjászületés korszakában ez a helyzet anakronisztikussá vált. Az olasz nemzeti újjászületés mozgalma az olasz félsziget politikai egyesítésére törekedett. Piemont Torino fővárossal jelentős állammá emelkedett, s a mozgalom élére állt. A kontinens rendjét aprólékosan szabályozó 1815-ös bécsi kongresszusi dokumentum ellen az 1850-es években már aktívan működtek a külpolitika revizionista erői is. Az egyik ilyen tényező a III. Napóleon császár által képviselt francia külpolitika volt, tele kalandor vállalkozásokkal. A piemonti külpolitika irányítója, Camillo Cavour miniszterelnök nyilvánvalóan tisztában volt mindezzel, de mégis a francia szövetségi politikán dolgozott, hiszen ki más lett volna alkalmasabb segítőtárs, mint az európai politikai térkép átrajzolásán fáradozó francia császár. III. Napóleon az európai nemzeti átalakulás bajnokaként lépett fel a nemzetközi diplomáciában, de cselekedetei mögött valójában nagyra törő tervek rejtőztek az európai hegemónia megszerzésére. Híres nagybátyja, I. Napóleon katonai hódító törekvéseitől idegenül a diplomáciai alkuk és a lavírozás módszereit alkalmazta. Ilyen terep lett számára az olasz nemzeti mozgalom, később azonban teret nyert a háborús megoldás is: elfoglalni Lombardiát és Velencét. Bismarck és Gorcsakov, az orosz kancellár szabad utat engedett a francia–piemonti koalíció Ausztria elleni háborújához.


Cavour számára nem volt egyszerű a döntés. Nem lehetett azonban kiiktatni a legfontosabb tényezőt, magát az olasz népet, amelynek eufóriás hangulata tetőpontjára hágott a háborús készülődés alatt. Az osztrák uralomnak alávetett olaszok roppant többsége legyőzhetetlen ellenszenvvel viseltetett az osztrákok iránt. Egymás után történtek véres merényletek a Lombardiát megszálló Habsburg-tisztek ellen. A helyzet Ausztria számára mindig is tarthatatlan volt, de 1859 tavaszán már annyira, hogy lépni kellett. A hadműveletek megkezdődtek.
S hogy miért éppen Solferino? A szövetségesek stratégiai célja Milánó elfoglalása volt. A Garda-tótól délre fekvő térség korábban sokszor volt már hadszíntér. (Az 1849-es csata színhelye, Custozza például alig 25 kilométerre fekszik Solferinótól.) Az osztrákok már a hadjárat elején, május 20-án elvesztették a montebellói csatát, ezt követte a Magenta melletti vereség június 4-én. Ez utóbbi miatt leváltották a főparancsnokot, Gyulai Ferenc táborszernagyot, s a főparancsnok Ferenc József, a fiatal és ambiciózus császár lett, aki a hadjárat során hibát hibára halmozott, s döntő szerepe lett a vereségben. Győzelmeik után a franciák észak felé fordultak, a hadműveletek áttolódtak a Garda-tó előterébe, amely mögött ott volt az Ausztria felé vezető utat lezáró híres erődnégyszög: Peschiera, Mantua, Verona, Legnano. A döntő ütközetre Solferino és még néhány község – Le Grole, Cavriana, Volta, Cassiano, Medole – területéből álló hadszíntéren került sor a Mincio folyó mentén.
A Pesti Napló hét kilométeres, fátlan dombláncolatként festette le a csata színhelyét, amelyet benőtt a tüske és a vadszőlő. A csatatérnek volt sík vidéki része is. A neves hadtörténész, Bencze László Solferino című könyve alapján ilyen lehetett ez a harc szempontjából részben előnyös, részben hátrányos terep: kavicsos föld, rengeteg kis patak, ér, csermely és csatorna. Valóságos vadvízország. „És a növényzet meghálálta az állandó nedvességet. Csaknem áthatolhatatlan zöld függöny borított el mindent. A lombkoronákig kifeszített drótokon szőlőlugasok függtek, mellettük eperfák, gesztenyések, sövényekkel határolt alma-, körte-, mogyoró- és cseresznyéskertek vagy messze húzódó táblákban a forróságtól két méter magas kukoricások váltották egymást.” Ez a rész rajtaütések, közelharcok színhelyévé vált. Buja, zöld vadon, a vegetáció mindent eltakaró sűrű függönye. Egységének szétverése után ebben a dzsungelben tévedt el Kótán Dániel is.
A csata június 24-én hajnalban kezdődött. Bencze László szakszerű leírásából csak egy-egy lényegesebb fordulat, amely a tizenhat órán át tartó gigászi küzdelem emberi oldalát világítja meg: „A magyar, a cseh, a tiroli és horvát katonák megismételt rohamaikkal vissza-visszavetettek egy-egy francia zászlóaljat, de azonnal másik lépett a helyére. Közben minden dombon, magaslaton, minden kerítés mögött elkeseredett közelharc dúlt. Szuronnyal, puskatussal ölték egymást az ellenfelek, még a sebesültekkel, haldoklókkal is végeztek. Az előre-hátra hullámzó, irgalmatlan küzdelem alatt Bazaine [francia tábornok] ütegeket vont előre, és megparancsolta kezelőinek, hogy bombázzák halomra a fedezékeket. Minden ágyú egyetlen pontra célzott. […] A védők elképesztő veszteségeket szenvedtek.” A falut pesti, fogarasi, varasdi és caslaui zászlóaljak védték. Háromszor verték vissza Bazaine csapatait, ezer sebesült és halott feküdt a házak között fél háromkor, amikor Solferino elesett.
S még egy idézet a könyvből: „Az osztrák hadsereg katonáit, nyolc különböző nemzetiség, nyelv, erkölcs, szokásrend és érdekek megszemélyesítőit csak az eskü, kötelességtudat, császárhűség, engedelmesség és szigorú fegyelem tartotta össze. Dicsérendő, de nem élő szellemi erő. A legénység természete szerint inkább nehézkes, mint mozgékony, inkább nyugodt és megfontolt, mint vakmerően lendületes és tüzesen győzni akaró. […] Bátran és hősiesen küzd, és habozás nélkül hagyja magát – talán feleslegesen – levágatni, mint a mészárszéken, de legalább drágán adja az életét…”
Néhány napra a csata után Villafrancában megkötötték a fegyverszünetet, novemberben a zürichi békét. Ausztria elvesztette Lombardiát, majd Firenze fővárossal megalakult az Olasz Királyság.
A politikai következményeknél is fontosabb, hogy Solferino sokakat elgondolkoztatott. Kevés esetben hangzik őszintébben a közhely: minden rosszban van valami jó. Hogy a sok szörnyűségből valami haszna is lett az emberiségnek, az elsősorban Henri Dunant érdeme. A svájci üzletember civilként tartózkodott a csata színhelyén, s tapasztalta meg azt, hogy a két hadseregből szervezetileg hiányzik az a háttérszolgálat, amellyel a sebesült katonákat elsősegélyhez, orvosi ellátáshoz lehetne juttatni. Felismerte, hogy szükség van olyan nemzetközi szervezetre, amelyet a hadviselő felek egyaránt semlegesnek tekintenek. Ezért 1863-ban megalapította a Nemzetközi Vöröskeresztet.
Mi lehet az oka annak, hogy csak Solferino után ébredtek rá, valami nincs rendben a háborúk megszervezésével? Mint Maurice Pearton oxfordi történész megállapítja: „A háború többé nem az elitként felfogható hadsereg ügye volt, hanem az egész társadalomé, az erőszak korlátozott és racionális alkalmazása helyett pedig a korlátlan erőszak vált meghatározóvá.” Pearton ezeket a sorokat az első világháború kapcsán írta le. Mégsem tudunk szabadulni attól a gondolattól, hogy Dunant, aki rendkívüli ember volt, Solferinóban már jó előre, több mint ötven évvel korábban érzékelte a totális, „gépesített” háború előszelét. S kísérletet tett arra, hogy megszervezze a társadalom védekezését a totális erőszakkal szemben.


Dunant a nap során keresztül-kasul barangolta a hadszínteret, s a látottak a végső kétségbeesés határára juttatták. Élményeit később megírta, s kiadta Solferinói emlék című könyvében. Dunant mindent látott, s mindent megtett, amit tudott az agonizáló sebesültek érdekében. Vizet adott a nyöszörgő haldoklóknak, kötszert szerzett, sebet kötözött, a csata másnapján a helyi asszonyokból önkéntes betegápoló csoportokat szervezett. Látta a szomjúság gyötrelmeit, a rajokban támadó zöld legyeket, a vérrel telt, víznyerésre alkalmatlan kutakat. A nap során leginkább Castiglionéban tartózkodott. Talán látta a haldokló Harcsa Pistát, s a kulacsával a tócsáig kúszó Kótán Dánielt is. Talán meg is szólította őket, s ha Kótán Dániel tudott volna franciául, talán még beszélnek is egymással…
Solferinót mára eltemette a feledés. Nincs közvetlen kapocs közte és közöttünk. Ami jelen sorok írójának gyerekkori élményként még megadatott, az első világháborús frontharcosok véget nem érő elbeszélései voltak az átélt hasonló szörnyűségekről: Galícia, Isonzó, Piave. (Ezerszer hallotta tőlük a „katonakollegám” kifejezést.) Ma még meg lehet kérdezni azokat – bár ők is egyre kevesebben vannak –, akik legalább a második világháborúról tudnak személyes élményként beszámolni.
Úgy látszik, az oral historynak, a szemtanúk elbeszélései alapján megírt történelemnek régen is voltak prófétái, akik mindent leírtak, ami a fülükbe jutott. Erre bizonyíték a szóládi „számtankockás” füzet. Ha nem akadtak is annyian, mint ma, amikor az oral history nagy divat, de voltak, s ez nagy segítség. Mert lenti perspektívából láttatja meg velünk a történelem lényegi elemeit. A történelem sokáig a „nagy emberek nagy tetteivel” foglalkozott. Ez volt, és ma sem sokkal több az úgynevezett „mainstream”, azaz a sokat bírált és kárhoztatott „fősodor-történetírás”. Mindenki, aki ezen kívül élt, harcolt, szenvedett, nem volt érdekes. Felfogásunk szerint a különféle elemek és személyek valójában együtt érvényesek: III. Napóleon, Gyulai Ferenc, Bazain francia marsall, Clam-Gallas osztrák tábornok, Harcsa Pista és Kótán Dániel. Az előbbiek emlékét szobrok örökítik meg, az utóbbi kettőét egy kockás füzet. S reményeink szerint ez a szerény írás a XXI. század elején.