Köznapló

Június 25., csütörtök
Pompás zsákmánnyal tértem ma haza. Ezer forintért megvettem Sibelius első öt szimfóniáját érintetlen bakelitlemezeken. Ha az ezret elosztom öttel, egy szimfónia ára kétszáz forint. Két gombóc fagylalt többe kerül. Amit, ugye, elnyalogat az ember pár perc alatt, míg ezeket fölrakhatom a lemeztányérra ma, holnap és holnapután is.
Persze előfordulhatott volna, hogy melléfogok.
A finn mester dolgaiból csak a Finlandiát ismertem, a Valse triste-et és néhány szonátát, amelyet Glenn Gould zongorázott jó harminc éve. Ergo nem tudtam, mit veszek. Miért mondom mégis, hogy tudtam?
A Finlandiát 1899-ben mutatták be. Abban az évben tette közzé a cár, II. Miklós a februári manifesztumot. A finnek jogait nyirbálta meg. (1807-től 1917-ig Finnország az orosz birodalom nagyhercegsége volt.) Néhány ifjú művész úgy érezhette, ilyen rendeletre hatásos választ csak a világ nyilvánossága előtt adhatnak. Adtak is.
Így lett az 1900-as párizsi világkiállítás szenzációja a térképen sem lévő Finnország pavilonja. Az épület Saarinen, Lindgren és Gesellius közös munkáját dicsérte, a festmények és a bútorok Gallen-Kallela robusztus tehetségét bizonyították. Olyasmit mutattak, amilyet addig senki és sehol: korszerűvé tették mindazt, ami nemzeti. Ebben a kételyekkel aládúcolt korban alig hiszi az ember, hogy mindez a Kalevala nélkül sose jöhetett volna létre.
A finnek nemzeti eposzát a XIX. század elején Lönnrot állította össze a népköltészet töredékeiből. 1833-ban jelent meg, attól fogva volt támasz, kiindulópont, megtartó erő. A párizsi pavilon falain tehát nem ok nélkül szerepeltek az eposz képei. És ha Gallen-Kallela ugyanolyan lendülettel festette meg a kemény arcú Sibeliust, ahogy a Kalevala hőseit, ez azt jelenti, hogy a szimfóniák egyrangúak a világkiállításon látottakkal. Semmi túlzás nincs hát abban, hogy Gallen-Kallela ajánlotta, vegyem meg a szimfóniákat.
Kettőt hallgattam meg máig, többször is. Ünnepélyes a hangzásuk. Nem azt a pátoszt öntik rám, amelyet az egyház és a politika szakácsai főznek ünnepeik idején. Taktusaikból a természet tiszta hangjait hallani ki. Mintha rengeteg erdőben sétálnék, s a komponista mutatná az utat. Bízom benne. Amikor megszólalnak az 1. szimfónia elején a hegedűk…
De jobb, ha itt abbahagyom. Jó zenéről méltón írni nem lehet. Minden mondat csak tapogatózás, a legtalálóbb jelző is vacak megalkuvás.
Sibelius zenéjét hallgatva mégsem tudok megkerülni valamit.
A finnugor rokonságot. Kevesen tudják, hogy a hatalom döntött róla, nem a tudomány. Trefort Ágoston a kiegyezés után miniszteri rendelettel fogta be az ellenkezők – főleg Vámbéry – száját. Itt-ott döccen ez a rokonság, de ha van, ha tanítják az egyetemen, gazdálkodhatnánk vele jobban.
Egy időben sok energiát fektettem abba, hogy megtudjam, mint ébredtek rá a maguk értékeire északi rokonaink a XIX. század végén. Nekik miért sikerült, s nekünk miért csak félig? Bújtam a könyveket, elolvastam a gödöllői művésztelepről mindent, hiszen nekik voltak finn kapcsolataik: Gallen-Kallela többször járt náluk. Megkerestem az Amerikából indított 4H mozgalom honi terjesztőit. (Az egészséges életgondolatra építő ifjúsági mozgalom finn közvetítéssel próbált meghonosodni a kilencvenes évek elején, de annak ellenére befuccsolt, hogy szerte a világon remekül működik.)
Hasznos volt a kutakodás.
Megtudtam, miért nem propagálta negyvenöt után a finn művészek öntudatra találását a (művészet)politika – holott a rokonságot fennen hirdette. Miért hallgatták el a lelkesedést, amely elindította észak felé Kodolányit, Rácz Istvánt, utóbb Varga Domokost és sok más remek férfiembert. Azt hiszem, Révaiék féltek, ragadós lesz a példa. Pedig mindkét országot Moszkva uralta. De míg nálunk Rákosi bosszút lihegett, Paasikivi államelnökként is kórusban énekelt; utódja, az egészséges testű-lelkű Kekkonen síelt, szaunázott. Talán ezért lett Finnország jelképe számomra a tiszta, csendes erdő, Magyarországé meg sok lezüllött vidéki vasútállomás.
De maradjunk még a szorosan vett kultúránál!
Keressék elő a Helsinkiben látható Sibelius-emlékmű fotóját! (A Magyar nagylexikon 8. kötetének 34. oldalán megtalálják.) Tegyék mellé a Kosztolányi Dezső téri Bartók-szoborról készült képet, de aki Budán jár, meg is nézheti. A két zenész szobra közti különbség jelzi, mivé válhat egy ország szelleme és kultúrája, ha szabad, ha saját gyökerei éltetik, és mivé, ha ráoltanak egy ideológiát, melynek lényegét nem az adja, hogy idegen, sokkal inkább az, hogy provinciális.
Ilyen közegben méltó esélye csak az önmagát megváltó embernek lehet. Mert nincs rosszabb, mint amikor valaki élete végén azt mondja: Úristen, elrontottam! Aki el akarja kerülni, idejében végre kell hajtania magán az erkölcsi tökéletesedés forradalmát. Aki valamire is becsüli az életét, nem várhat vastag bukszájú politikusoktól és bankároktól iránymutatást. De várhat-e a művészektől, ha azt látja, hogy nem szerves és nem innen való, amit produkálnak?
Bizonyságok kellenek. Erős példák. Nélkülük ezek is üresen csengő szavak. Mondanám, hogy aki teheti, menjen el Finnországba, és nézze meg Gallen-Kallela házát Tarvaspää-ben. Saarinenét és Lindgrenét a Hvittrask-tónál. Sibeliusét Ainolában. De az is elég, ha valaki felül a gödöllői hévre. Leszáll az utolsó előtti megállónál, ahol a városi múzeum van. Ott mindent megért.
Látni fogja a maradékát annak, amit Körösfői-Kriesch Aladár és Nagy Sándor irányításával 1901-től a művésztelep lakói alkottak. Megérti majd, mit is jelent, amit az ott élők vallottak: hogy mindenki munkás és művész is egyben. Mert Gallen-Kallela nem csak síléceket hozott, mikor Gödöllőre látogatott. Szellemet is.
Talán az volt Magyarország utolsó boldog szigete. 1920-ban szűnt meg. Miért ne lehetne a magyar kultúra zarándokhelye? Erőt ad, szebb életre biztat. Ami csak másodsorban pénzkérdés.
Legtöbbre az jut, aki nem sodródik, és úgy rendezi be az életét, mint autonóm köztársaságot. Nem kell a világtól elszakadva remeteként élni. De legfontosabb döntéseit hozza meg magáról mindenki önállóan! Ehhez bátorság kell és tudás. A helyes döntés képességének elsajátítása.
Sibelius muzsikájáról eszembe jutott még valami.
A magyarokra és a finnekre a XX. század sok roszszat hozott. Sibelius ennek ellenére maradt. Bartók viszont elment, és Amerikában kellett ráébrednie, hogy rosszul döntött. Meg akarom fejteni, van-e Sibelius zenéjének gravitációs ereje. Végighallgatom, amihez hozzájutok, mert tudni akarom.
Külföldre készülő orvosaink pedig indulás előtt hallgasanak meg egy dalt: Erdő mellett estvéledtem… Kórusra Kodály írta át. Aki ugye maradt.

Június 27., szombat
Politikusok ünnepelték a határnyitást. A közember arcán nincs változás. Miért lenne? Magyarország helyzetben lévő vezetői – kihasználva, hogy Moszkva nem mondott nemet – húsz évvel ezelőtt utat nyitottak pár száz trabantos német előtt. De tapsolni, amikor a jólét sorompója a magyar polgárok előtt zárva maradt? Nem. Tapsra semmi ok. Magyarország népe boldogtalanabb, mint húsz
éve volt.
Pár hete idéztem egy tévéinterjút. Christa Wolfot, az NDK dédelgetett íróját kérdezték, és elhangzott benne egy meglepő kijelentés. Az embereknek jobb életre, biztonságra van szükségük. A szabadság inkább az értelmiségnek hiányzott, folytatta Wolf. Hogy kedvük szerint írhassanak és szóljanak. De…
És ezt már én kérdezem: szereztek-e tartós örömet a nép fiának az írástudók „szabad” gondolatai? Felkészítették-e őket Orwell, Gurdjieff és a többi tiltott szerző könyveinek befogadására? Nem. Egymásnak írtak, és ők a felelősek, hogy a sokaság bulvárt olvas, s a tévében szemetet néz. Az értelmiség fölkentjei álnokul hazudoztak. Bárkinek lehet cukrászdája Bécsben, és évente ötször eljuthat Amerikába, mondták. Nem gondoltak arra, hogy a többség itthon akar boldogulni?
A szögesdrót átvágásának fizetjük az árát. A patika méregdrága lett, a minőségi oktatásnak annyi, közbiztonság helyett lopás és rablás járja, élelmiszereinket mérgezik. Csodálkoznak az ünneplők (meg a toll és a mikrofon nyálasai), hogy elkívánják őket az anyjukba?
A mai ünnep a szabadság megcsúfolóié. Olyanoké, mint Draskovics, aki az előző éra egyik lapjában élete fő reményének a kommunizmusba való jutást tartotta.
Ők tapsolnak. És ez a taps azt jelenti, hogy bennünket újra kiröhögnek.
Egy felmérés szerint az NDK lakóinak többsége egykoron boldogabban élt, mint ma az újraegyesített Németországban. Ha ők ezt vallják, mit mondjunk mi, szétrabolt magyarok?

Június 30., kedd
Ma eszembe jutott néhány egykori figuránsom. Dunaföldváron mértünk, és olyan szállodába voltunk bekvártélyozva, amelyiket félig már lebontottak. Dróthálót húztak a folyosó végére, nehogy lezuhanjon, aki éjjel kiténfereg, és nem találja félálomban a vécét.
A csapatot egyik este moziba vittem. Idős ember volt mind, legtöbbje túl a hatvanon, és az Agatha Christie-könyvből készült Tíz kicsi indián kissé megviselte őket. Középen ültem, az izgalomtól a karomba kapaszkodtak, mint a szerelmesek. Legjobban mégis arra emlékszem, ami a mozi után történt.
Viszonozandó a meghívást, kibontottak a szállodában egy üveg bort, és előkerült valami hazai is. Ettünk, ittunk, beszélgettünk, de feltűnt, hogy egyikük alig halad az evéssel. Oda is szóltak neki: Gonda, hány foga van magának? Egy, felelt a kérdezett. És elrág vele mindent? El, mondta Gonda, mert a kevés fogúak a szót se szaporítják.
Ő lett a kedvencem. Egyetlen foggal is elboldogul, spórol a fogkrémen, nem jár tömetni – csak a csókolózásnál kell óvatosnak lennie, ez igazán remek!
(Ezért is menő szakma a fogorvosoké. Hiúság, szerelem, satöbbi, satöbbi.)