Nyolc esztendeje merész elhatározással létrehoztak egy tánccsoportot, amely jelentősen eltér más társulatoktól. Milyen célkitűzéssel vágtak neki a feladatnak?
Ványi Tibor: Több mint húsz éve mozgássérült-lakótelepen élünk. Különböző bulikon, vállalati rendezvényeken vegyes párosként léptünk fel Katával: én kerekes székben, ő pedig két lábon. 2001-ben láttunk egy külföldi videokazettát, amely ugyanilyen táncot mutatott be, azzal a különbséggel, hogy a fellépések szervezett formában valósultak meg. Ekkor határoztuk el, hogy tánccsoportot alakítunk. Különféle latin és standard táncokból összeállítottunk egy öt-hat perces koreográfiát, amelyet megmutattunk sorstársainknak. Ennek hatására csatlakoztak hozzánk a többiek. Műsorunkkal nemcsak magunknak, de másoknak is tudtunk felejthetetlen perceket, örömet szerezni.
– A mozgás és a zene szeretetén túl milyen üzenete van tevékenységüknek?
Ványi Tibor: Egy idő után gyarapodtak előadásaink, sérültek és épek egyaránt hívtak bennünket. Néhány társunk kezdetben talán inkább a szereplés kedvéért lépett fel, hogy megmutathassa tudását. Ma már a szeretet, a partner megbecsülése a fontos. Ha valaki a színpadon netán elrontja a lépést, nem biztos, hogy észreveszik; ha viszont csúnyán néz a partnerére, azt igen. Rá kellett jönnünk, hogy szerepléseink már nemcsak a szórakozásról-szórakoztatásról szólnak, hanem sokkal többről. Szavak nélkül, a tánc nyelvén beszélünk az integrációról, egymás elfogadásáról. Ha a sérültek látják, hogy mire vagyunk képesek a színpadon, rájönnek arra, hogy ők is meg tudják csinálni. Ezt tudatosan építjük. A tánc mellett rendszeres beszélgetésekkel igyekszünk nyitottá tenni életünket, a műsor végén pedig a közönséget bevonva alakítjuk interaktívvá az előadást. Itt el szoktam mondani, hogy mi úgy táncolunk, ahogyan élünk, és úgy élünk, ahogyan táncolunk. Nem működhet másképp, mint hogy elfogadjuk, szeretjük és tiszteljük a „másikat”.
– Egymást inspirálják, egymásból merítenek…
Zákány Katalin: Az a fontos, hogy partnerként, méghozzá egyenrangú partnerként kezeljük egymást. Nő vagy férfi, mozgássérült vagy lábon járó – ebből a szempontból mindegy. Lakótelepünkön korábban működtettünk úgynevezett önálló élet tréningeket. Ez azt jelenti, hogy a telepiek lakásukba fogadtak olyan vidéki mozgássérülteket, akik eddig nemhogy falujukat, kisközségüket, de lakásukat sem nagyon hagyták el. Ebből csodálatos eredmények születtek. Az élni akarásból, az önálló életre vágyó kurázsiból, amelyet nálunk megtapasztaltak, életre szóló muníciót merítettek. Volt olyan lány, aki balesete után szinte ki sem kelt az ágyból, ma már a Gördülő Tánccsoport vezetője. Emellett dolgozik, tanul, és gyereket nevel.
– Létezik az önök produktumainak lelki „mellékhatása”?
Zákány Katalin: Létezik. Az utóbbi időben, főleg karácsony tájékán felkeresünk szociális vagy szeretetotthonokat, ahol ingyen vállalunk fellépést. Sőt, mi viszünk ajándékot. A gyerekek és az idősek adják a legtöbb inspirációt a töltekezéshez. Nyári gyermektáborba kaptunk meghívást, ahol hallássérült társunk a mikrofont kezébe kapva némán tátogott, ezzel szemléltetve, milyen érzés, ha valaki nem hall. Ekkor jutottunk arra az elhatározásra, hogy végiglátogatjuk az iskolákat, egyetemeket, ahol a tanulók kötetlen beszélgetéseken ismerhetik meg a fogyatékkal élők mindennapjait.
– Hány főt számlál a táncegyüttes?
Ványi Tibor: Jelenleg öt, ebből négy mechanikus és egy elektromos kerekes székes párosunk van. Mivel öt-hat párosnál többet egyszerre nem tudunk utaztatni, országos klubhálózatot szeretnénk létrehozni. Minden faluban, városban, ahol erre igény mutatkozik, létrejöhetnének Roll Dance-klubok. Mi innen koordinálnánk a hálózatot, betanítanánk a táncosokat. Arról nem beszélve, hogy a potenciális táncosokból mindjárt az utánpótlás is biztosítva lenne. Ennek érdekében különböző fórumokon tagfelvételt hirdettünk, de sajnos teljes az érdektelenség. Pedig a tavalyi évben országhatáron belül és kívül több mint száz felkérésünk volt.
Zákány Katalin: Az utcán alig látni kerekes székeseket. Úgy érzik, kívül esnek a társadalmon. Nincs megoldva az akadálymentesítés, nem szívesen közlekednek. Az illetékesek ezért nem érzékelik a valóságos igényt az épületek, építmények akadálymentesítésére.
– Feltételezem, hogy a táncok betanulása speciális koreográfiát igényel.
Ványi Tibor: Lányunk a koreográfusunk, aki maga is táncol. Ő kitalálja a mozgáselemeket, a kidolgozás már legtöbbször közös munka. A szólókat pedig mindenki maga csinálja meg. A kombi tánc kicsit más, mint az „állóknál”, hiszen egy kerekes székkel nem lehet úgy mozogni. Nem is az a fontos, hogy minden egyes lépés előírásszerű legyen, sokkal inkább az, hogy a közönség azt szűrje le: a színpadi táncos imádja azt, amit csinál.
Zákány Katalin: A kombi tánc egy járó és egy kerekes székes táncos párosából áll. Ez a kevésbé ismert fogalom az utóbbi időkben kezd elterjedni. Egyfajta életfilozófiáról vagy inkább életérzésről szól, amelyet szeretnénk terjeszteni. A lényege: függetlenül attól, hogy sérültek vagyunk-e vagy sem, nyújtsuk egymás felé a kezünket.
Ványi Tibor: Az általában egy-, másfél órás műsorban helyet kap a keringőtől a csárdáson, a rock and rollon, a jive-on és a tviszten keresztül egészen a latin ritmusokig szinte minden táncfajta.
– A zene- és táncművészeten túl az egyesület célja a mozgáskorlátozottak társadalmi elfogadtatásának erősítése. E harc megvívásához vajon elegendő az önök kulturális fegyverzete? Célba találnak?
Ványi Tibor: Azt hiszem, igen. Olyannyira, hogy ha szinte nem is célzunk, akkor is célba találunk. Bármerre járunk az országban, a tánc segítségével mindenhol új barátokra teszünk szert.
Zákány Katalin: A mi táncunk szavak nélkül is érthető. Harcunk nem a tüntetésről, sokkal inkább a táncról és a szórakoztatásról szól. A gyakorlat alapján úgy tűnik, ez működik. Előfordult olyan eset, hogy a fellépésünk színhelye nem volt akadálymentes, vendéglátóink, látva, milyen kínlódás árán segítjük föl egymást a színpadra, érdekes módon legközelebbre megoldották a problémát.
– Vannak még ma is előítéletek, találkoznak intoleranciával?
Zákány Katalin: A gyerekekben egyáltalán nincs előítélet. Ők nyílt szívűek, hiányzik belőlük a megcsontosodott, később mindent elrontó prekoncepció. Belőlük lesznek a jövő építészmérnökei, kőművesei, akik olyan épületeket fognak tervezni, építeni, olyan környezetet fognak kialakítani, amelyik akadálymentes. Ha helyesen alkalmazzák a tanultakat, akkor rá fognak jönni arra, hogy ami szükségszerű a kerekes székkel közlekedőnek, a siketnek, a vaknak, az abszolút nem zavarja a járókat, az épeket. Sőt, kényelmes. Vonatkozik ez a villanykapcsolókra, a fürdők kialakítására, a küszöbök mellőzésére, és még sorolhatnám.
Ványi Tibor: Én pozitívan gondolkodom. Ha nagy ritkán negatív élmény ér, először mindig magamban keresem a hibát, vajon hol ronthattam el. Attól, hogy valaki kerekes székes, az élet más területein még alkothat értékeket. Vallom, hogy nekem kell először nyitni a világ felé. Eddig nem találkoztam olyannal, aki ne fogadta volna el kinyújtott kezemet. A társadalom igenis befogadó, de nekünk is bizonyítanunk kell. Ha egy sérült sem megy ki az utcára, a többség azt mondja, nem is léteznek. Ehhez persze szükséges a megfelelő infrastruktúra: akadálymentes közlekedési járművek, épületek. A fejlettebb országokban ez megoldott, előbb-utóbb nálunk is az lesz. Igenis részesei vagyunk a társadalomnak.
– Milyen az illetékes hivatalok hozzáállása a mozgáskorlátozottakhoz mint társadalmi csoporthoz, ezen belül az önök egyesületéhez?
Ványi Tibor: Rendszeres állami támogatást nem kapunk, pályázatokból tartjuk fenn magunkat. Sport- és kulturális egyesület lévén minden pályázaton indulunk, szerencsére majdnem mindegyiken nyerünk is.
Zákány Katalin: Hozzátenném, hogy az említetteken kívül egészségügyi, szociális és – az integráció okán – az esélyegyenlőségi területeket érintő pályázatokra is jelentkezünk. Ez mind belefér a profilunkba.
– Tavaly májusban második alkalommal láthattuk a Nemzetközi Integrációs Kulturális és Táncfesztivált, amelyet a Roll Dance Budapest Kerekes székes Kombi Táncegyüttes szervezett. Milyen volt a visszhangja a rendezvénynek?
Ványi Tibor: Az esemény az integráció szép példázataként vonult be a fesztiválok történelmébe, már ha van ilyen. A fogyatékkal élők (vakok, siketek, értelmi fogyatékosok, mozgáskorlátozottak) az épekkel egy műsorban szerepeltek. Az előadás sikerére jellemző, hogy az adott műsorszámra jutó időkeretet szinte mindenkinek „sikerült” túllépnie, így jócskán kitolódott a műsoridő. Főleg az orosz táncosok kaptak nagy tapsot.
Zákány Katalin: Az orosz nemzetiségű Max székében hátrahajolva, azt csípőből megemelve vállon, illetve fejen állva, pörögve mutatta be a break táncvariációt. Ennek művészi szintű végrehajtásához nemcsak iszonyatos testi és lelki erő szükséges, de napi hat óra kemény gyakorlás is. Gyakorlatilag profi táncosokról van szó, akik versenyszerűen művelik ezt a „sportot”. Ezzel szemben mi minden tekintetben amatőrök vagyunk. Sajtóvisszhangja volt ugyan, de az elektronikus média nem szentelt nagyobb figyelmet ennek az előadásnak. Idehívtuk ezeket a csodálatos művészeket, kombitánc-világbajnokokat, akik olyan produkciót mutattak nekünk, amilyet itthon soha senki nem látott, a televízió mégsem volt kíváncsi rájuk.
Ványi Tibor: A mai médiaviszonyok között sajnos ilyen fesztivál megrendezése nem hír; de ha, mondjuk, egy álló ember pofon vág egy kerekes székest a Moszkva téren, az már igen. Néha olyan érzésem támad – és ez sajnos országos szinten is igaz –, mintha valakiknek nem lenne jó, hogy mi megértjük egymást. Hogy szót értenek a sérültek egymással, a sérültek az épekkel. Ha ilyen pozitív üzenet megjelenik a televízióban, az nem lenne jó? Nem értem az okát.
– Mit terveznek, hogy ez megváltozzék?
Ványi Tibor: Erdélyben szeretnénk tánciskolát beindítani. Tavaly meghiúsult, remélem, idén sikerül! Régebb óta tervezünk egy utat a társulattal a Benelux államokba.
Zákány Katalin: A hazai tervek között a már említett iskolai projektek szerepelnek. Az óvodától az egyetemig – elsősorban ép iskolákról van szó – szeretnénk felvenni a kapcsolatot a tanintézményekkel. Kiaknázatlan lehetőségek rejlenek ebben az elképzelésben. Akik látnak bennünket táncolni, azoknak a gondolkodásmódjuk megváltozik.
Ványi Tibor: Nekünk ez az utunk – ezt szoktam a társaimnak is mondani –, ezt kell járnunk. Előbb-utóbb a társadalom minden tagja meg fogja érteni, hogy embertársai másságát elfogadva ezt a közös utat épeknek és sérülteknek együtt kell megtenniük. Másként nem működik, de ezt mindannyiunknak akarni kell.
origo.hu
Balos bűnfészek Zamárdiban: Megtaláltuk Trippon Norbert nyaralóját!
