Lakhatnék bárhol, de nekem tetszik itt

Az észak-amerikai Idahóban született, ma mégis Pesten van otthon Zachary Tipton, azaz Tipton Zakariás, akinek rendkívüli szemüvegkereteit Ázsiától Európáig közel száz üzletben lehet megtalálni. Bár csak közgazdaságtant, számvitelt, némi optikát és művészettörténetet tanult, kifogyhatatlan kreativitásának köszönhetően a Tipton név mára branddé vált. Sikerének legnagyobb titka azonban talán épp az a praktikus szemlélet, ami egyenesen elengedhetetlen egy olyan tervezőnél, aki Közép-Európát választja otthonául. Keretek bakelitlemezből, csitt-csatból és filmszalagokból.

Miért köt ki egy idahói fiatalember Magyarországon, és mi viszi arra, hogy éppen szemüvegkereteket gyártson a magyar piacra?
– Édesanyám New York-i magyar, általános iskolába itt jártam, mivel 1984-ben egy évre az egész család ideköltözött Kecskemétre. A szemüvegkeretekkel később, újra Amerikában kezdtem el foglalkozni, végül találtam Esztergomban egy gyárat, amellyel együtt tudtam dolgozni, így kerültem ide vissza 2001-ben.
– Nagy kontraszt volt egy amerikai gyereknek a kádári Magyarországra költözni?
– Én nagyon élveztem, de hát hat-hét éves voltam csak, akkor nekem mindegy volt, hogy kommunizmus van-e vagy kapitalizmus. Klassz volt suliba járni, nagy élmény volt a menza, Lutrát gyűjtöttünk, viszont oroszul már nem tanultam.
– Miért kezdett el szemüvegkereteket készíteni?
– Mindig is szerettem barkácsolni, építészmérnök apám műhelyében nőttem föl, sokáig bútorokat készítettem, tizenhárom és tizenhat éves korom között sok elektromos gitárt gyártottam, de csináltam jojókat, sőt összecsukható festőállványt is. Amikor 1998-ban kiderült, hogy szemüvegre lesz szükségem, bementem egy üzletbe, ahol persze épp a legdrágább modell tetszett meg. Azt gondoltam, biztos nem lehet olyan bonyolult egy ilyet elkészíteni, kísérletezni kezdtem – innen indult az egész. Csináltam magamnak két keretet, aztán mások is megkértek, hogy készítsek nekik hasonlót.
– Főleg külföldre adja el a kereteket?
– Igen, a legtöbb EU-s országokba, Kanadába és Amerikába megy, de itthon is felfelé ível az üzlet, idén például már sokkal többet adunk el, mint tavaly. A szemüveg-vásárlási szokások országonként nagyon eltérők. A franciák például évente átlagosan két új szemüveget vesznek, viszont ott nagy az erre vonatkozó állami támogatás, hasonlóan Németországhoz. Magyarországon átlagosan kettő-négy évente vesznek új keretet.
– Ön elsősorban a különlegességre törekszik a keretek tervezésekor, itthon pedig még nem túl nyitottak az emberek a kísérletezésre, nemigen mernek kibújni az egyenviseletből. Nyilván ez sem könnyíti meg a dolgát.
– Magyarország divattörténete kicsit másképp alakult a szocializmus alatt, mint ahogy alakulhatott volna, pedig a századelőn még igencsak élen jártunk ezen a téren. Itt mostanában a tömegtermelt olasz vagy spanyol márkák számítanak trendinek, de külföldön mindezt már unják, hiszen senki sem szeret ugyanabban járni, amiben mindenki más. Ott van igazán piaca a mi kis szériás termékeinknek.
– A kis széria hány példányt jelent?
– Ha színek szerint is szétválasztjuk a modelleket, akkor minden változatból körülbelül húsz darab készül, de a következő kollekcióval szeretném növelni ezt az arányt.
– Nyilván tisztában van azzal, hogy a Fellini, Hitchcock nevével fémjelzett filmes keretei bizonyos szempontból az SZTK-keretekre emlékeztetnek.
– A divat alakulása ciklikus. Most újra divatba jönnek a nagy keretek, a retroszínek. Sok külföldi direkt az Ecseri piacra jár, hogy eredeti SZTK-keretekhez jusson.
– Hogyan alakultak az eddigi kollekciók?
– A bakelitlemezekből készített keretekkel indult be komolyan a tervezés, 2001 körül. Egy idő után azonban rájöttünk, hogy ezzel az anyaggal nagyon korlátozott a mozgástér. Színezni nem lehet, mert akkor az emberek nem ismerik fel benne a lemezt, vékonyítani sem lehet, mert akkor nem látszik eléggé a barázdáltsága, úgyhogy valamerre ki kellett lépni, így jött a filmes keret ötlete, 2006 környékén. Ennek az a lényege, hogy a szemüvegkeret szárába népszerű mozifilmek eredeti, 35 mm-es filmszalagjait applikáljuk. A szemüvegpiac elég monopolisztikus, így teljesen ki vagyunk szolgáltatva, ha műanyag keretet akarunk készíteni, ezért találtunk ki ezekhez a szemüvegekhez egy olyan fémkeretet, amit bárhol ki lehet vágni és meg lehet hajlítani. Igyekszünk olyan kézenfekvő megoldásokat keresni, amikkel azután nem vagyunk senkihez kötve.
– A csitt-csatos megoldás is így született?
– Lényegében igen. Nem akartuk a szokásos zsanért használni, mert abból egyszerre csak nagy mennyiséget lehet rendelni, így ki kellett találni valami más megoldást arra, hogy össze lehessen hajtani a szemüvegszárakat. Két éve Pécsett egy buszon utaztam, a székek alatt találtam egy csatot, és elkezdtem vele játszani. Nagyon megtetszett a mozgása, a geometriája, és rögtön gondolkodni kezdtem, mit lehetne vele kezdeni. Elég sokat dolgoztam rajta, hogy kissé megtekerve a szerkezetet, kilencven fokban is be tudjon záródni. Ez, illetve a sörnyitós modell az utóbbi időben kissé háttérbe szorult, most a filmes kereteket fejlesztjük, ebből jön ki ősszel az új kollekció.
– Az milyen lesz?
– Kitaláltam egy módszert, amivel meg tudom oldani, hogy a szárba fűzött filmek úgy is megálljanak, hogy nincs mögöttük fémmerevítés. Így a filmszalagjelleg sokkal jobban érvényesül majd. Bár a megrendelések nálunk is lecsökkentek, a válság nekünk mégis jól jött, mert találtunk egy olasz gyárat, amit kiürítettek, s ahonnan körülbelül négy tonna műanyagot hozhattunk haza. Az új kollekció ebből készül majd. Klassz tekercseket szereztem hozzá, régi erotikus filmeket, politikai és sífelvételeket. Bár általában mindenhol a fekete, az átlátszó és a dohányszín a legnépszerűbb, most izgalmasabb, a hetvenes éveket idéző színösszeállításban is gondolkodunk.
– Ebben a pillanatban hány országban lehet Tipton-szemüveghez jutni?
– Magyarországon – a fővárosban, Miskolcon és Pécsett – és minden EU-s országban lehet kapni őket, kivéve Portugáliát és Görögországot. Ezenkívül Észak-Amerikában, Kanadában, Ausztráliában, Japánban, Thaiföldön és Szingapúrban, körülbelül száz üzletben árulják a szemüvegeinket.
– A gyártási folyamatban részt vevők nemzetiségi összetétele is elég színes.
– Igen, egy barátom Pécsett épített egy számítógép vezérelt gépet, ami kivágja a kereteket. Az ottani malomműhelyből a termék felkerül Pozsonyba, ahol kipolírozzák, ívelik, és belerakják a lencséket. Eközben – általában Olaszországból – megrendeljük az általunk megtervezett szárak alkatrészeit, amiket végül itt szegecselünk össze a filmszalagokkal. A testvérem nagyban hozzájárul ezekhez a folyamatokhoz.
– Hol van otthon?
– Pesten. A szüleim elváltak, apám Idahóban él, oda elég nehéz eljutni, édesanyám pedig a Hawaii-szigeteken, ahová szintén. Hárman vagyunk testvérek, a nővérem Japánba költözött, fivéremmel pedig itt élünk, együtt dolgozunk a Tipton-keretek sikerén.
– Azon túl, hogy Elton John vásárolja fel a kollekcióit évről évre, milyen elismerésekre a legbüszkébb?
– A legbüszkébb talán arra vagyok, hogy világszerte veszik a kereteinket. Zsűriztettünk néhány modellt a Silmo-versenyen, ami olyan megméretés a szemüvegkereteknek, mint a filmeknek mondjuk a cannes-i fesztivál. A Vinylize Don Giovanni keretet Silmo D’Or- díjra nevezték 2005-ben, s ugyanitt hasonlóan szerepelt a Cinematique Bunuel keret is, 2007-ben.
– Sok magyar dizájner jut arra a végkövetkeztetésre, hogy ha be akar futni, innen el kell mennie.
– Ezen nem csodálkozom, itthon ugyanis még az is nehezíti a dolgunkat, hogy a termékeinket saját magunknak kell értékesíteni, és az üzletek ráadásul csak bizományba veszik át őket. A külföldi megrendelő, amint átveszi tőlem az árut, fizet, itt pedig nekem kell leltáraznom, utánajárnom, eladtak-e, és ha igen, mennyit adtak el a keretekből, ez rengeteg időt, energiát von el a tervezőtől. Annak, hogy mégis itt vagyok, több oka van. Egyrészt az esztergomi gyár miatt kötődtem ide, ami ugyan mára megszűnt, másrészt jók a kapcsolataim külföldön, így Magyarország tulajdonképpen egy bázis számomra, ahonnan exportálhatok. Lakhatnék bárhol, de nekem tetszik itt.
– Ugyanakkor a hazai tervezők nehezen is mozdulnak. Ön az öcscsével végigvonatozta annak idején Európát, és felkereste a nagyvárosok jobb üzleteit, hogy eladja nekik a modelljeit, ilyesmire idehaza kevesen veszik rá magukat.
– Pedig ha nem tolod a szekered, nem várhatod, hogy előremenjen.