Mit bizik ez vilag

Róma legrégebbi, legtitokzatosabb templomainak egyike a Capitoliumon álló Santa Maria in Aracoeli. A templom eredete XII. századi források szerint a kereszténység előtti római világ legendáinak ködébe vész. Állítólag még Augustus császár állíttatta e helyen a templom ősét, amikor tanácsot kért a tiburi szibillától, elfogadhatja-e a szenátus által felkínált isteni címet és az ezzel járó hódolatot. A pogány szibilla három napig böjtölt, majd a következő jóslatot mondta: „Világos jelek mutatják, hogy megtörténik az igazságosság. Nemsokára izzadni fog a föld, és leszáll az égből a századok királya.” Krisztus követőinek nem okozott fejtörést a jóslat megfejtése, Augustus számára azonban igen. Szerencsére egy látomás megkönnyítette a szibilla szavainak feloldását: megnyílt előtte az ég, és egy oltár ereszkedett alá, amelyen a Szűz állt a Gyermekkel az ölében. A császár természetesen nem érthette a látomást, de félelmében visszautasította a számára felajánlott isteni címet, majd templomot építtetett a csoda helyén. E pogány templom helyén és köveinek felhasználásával épült állítólag a mai Santa Maria in Aracoeli – Szűz Mária az égi oltáron – templom, melyet a X. században odatelepült bencések bővítettek háromhajós bazilikává. A további átalakítások már a ferenceseknek köszönhetők, hiszen IV. Ince pápa 1249-ben rájuk bízta a római szenátus hivatalos templomának gondozását.
Valójában persze nagyon keveset tudunk a szibillákról. A számuk is bizonytalan, és az is, hogy „hivatal” volt-e a szibillaság, vagy csak néhány jósnő gyűjtőneve. Az úgynevezett Szibilla-könyvek azonban egyáltalán nem a mitológia részei, hanem Róma történelméhez tartoznak. Az eredeti tekercsek szövege, amelyek görög hexameterekbe szerkesztett verseket tartalmaztak, örökre titokban maradnak, mert tűz által semmisültek meg. Szerzőjük a Szolón idejében élt hellespontusi Szibilla volt. A könyvek később Cumae-ba kerültek, majd az ottani szibilla vitte a zsarnok Tarquiniusnak Rómába, hogy hatalmas összegért megvételre kínálja a világ sorsát feltáró könyveket. Az utolsó király azonban csalást sejtett, mire a vakmerő kereskedő jósnő a kilenc könyvből menten tűzbe vetett hármat, majd a maradékot változatlan áron kínálta megvételre. Tarquinius továbbra is hajthatatlan volt. A cumae-i szibilla erre szemrebbenés nélkül ismét elégetett három tekercset, és változatlan áron kínálta a fennmaradt hármat. Tarquinius Superbus ebből megértette, hogy ki kell fizetnie a vételárat, és az utolsó három tekercset a Jupiter capitoliumi temploma alatti barlangban helyezték el mint az állam legszentebb kincseit. Krisztus előtt 83-ban ezek a maradék tekercsek is elégtek, s a szenátus követeket küldött szerte a nagyvilágba, hogy hasonló jóslatok beszerzésével pótolják a hiányt. Az így szerzett könyveket ismét Jupiter templomába vitték, majd Augustus császár pontifex maximusi minőségében átszállította őket Apolló palatinusi templomába. Ezeket a pogány jövendöléseket állítólag Krisztus után 405-ben égették el.
A kései utókorra tehát semmi sem maradt. Azazhogy mégiscsak maradt valami, ám ezek a szibillajövendölések semmiféle kapcsolatban nincsenek az eredetiekkel. A ma is olvasható szövegeket a Krisztus utáni II–V. században írták, valószínűleg zsidó, pogány és keresztény szerzők, és Lactantiust hozták kapcsolatba velük. A humanizmus idején nagy becsben álltak, és a szövegek egy XVI. századi kiadásának csonka példánya a gyöngyösi ferencesek könyvtárában is megmaradt.
A könyv valószínűleg nem szándékos rongálástól lett csonka, hanem a gyakori használat miatt. Kötéstáblájának fele éppúgy hiányzik, mint első és utolsó lapjai, s a meglévő lapok is hiányosak. Ha valaki megsemmisíteni vagy olvashatatlanná tenni akarta volna, aligha végez ilyen fércmunkát. A kötetben fennmaradt bejegyzések, szövegtöredékek egy XVII. században élt katolikus felhasználótól származhatnak. Az első szennylapon az Üdvözlégy, illetve az Úr angyala tollpróbaszerű vázlata áll: „Ave Maria, gratia plena így üdvözlé Angyal az szép Szűz Mariat Kristusnak valasztott annyat”. A metszetek alatt, fölött és mellett ugyanez a kéz megismételte a nyomtatásban is látható szibilla és próféta neveket: Sibylla Europea, Delphica, Jeremias Propheta, majd Sibylla Samia alá a következő húsvéti himnuszt, illetve könyörgést írta az ismeretlen: „MARIA Mennynek Asszonya örül szep szüz Alleluia Oremus Gaude et laetare virgo Maria Alleluja”.
Ki lehetett ez a XVII. században élt könyvhasználó? Biztosan sohase fogjuk megtudni, ám a könyvben olvasható miatyánk-értelmezés melletti, a XVII. században rendkívül népszerű ének szövege adhat némi támpontot: „Mit bizik ez vilag ö alnoksagaban kinek szerencsej vagyon elromlasban ö hatalmassaga haszontalansagba…” Ez a vers ugyanis megtalálható a Gyöngyösi Toldalék néven ismert énekgyűjteményben is. Ráadásul összehasonlítva a két kézírást, ha teljes biztonsággal nem is állíthatjuk, némi valószínűsége azonban van annak, hogy ugyanaz az ember írta mindkét szöveget: Dusi Jakab. Eddig öt könyvet, prédikációgyűjteményeket és egy 1516-ban nyomtatott bibliát ismertünk az 1640-ben meghalt prédikátor könyvtárából. A jelek szerint ez a Szibilla-jóslatokat tartalmazó, jócskán dekorált kötet lesz a hatodik.