Lassen Sie sich verführen!, azaz, Hagyja magát elcsábítani! – lépten-nyomon ez olvasható a plakátokon a város egyik forgalmas központja, az Odeonsplatz környékén, s egy igazi magyar férfi aligha állhat ellen ilyen csábításnak, lévén, hogy a plakáton meglehetősen formás nőszemély látható, amint kissé megbontott öltözetben, arcán az elragadtatottság kifejezésével kapaszkodik egy előtte térdelő úriemberbe. Később ugyan kiderül, hogy a plakát a színház baráti társaságának kíván új tagokat toborozni, ahhoz azonban elég a látvány, hogy megváltoztassuk terveinket, s a kora reggeli órákban a múzeumi negyed helyett a város központja, Marienplatz felé induljunk.
Szombat van. Az Új Városháza előtt, a téren egyelőre minden csendes, csak a galambok zajonganak, amint helyet keresnek maguknak a város egyik jelképévé vált épület neogótikus szegletei között, a 85 méter magas kilátótoronyban egyelőre mozdulatlan a híres játékszerkezet is, amely V. Vilmos 1568-as lakodalmára emlékeztet. A tér szinte teljes hosszát-szélességét padok, asztalok foglalják el, a városháza előtt színpad, sétálóutca, a Kaufingerstrasse középvonalában amíg a szem ellát, sátrak, faházacskák sorakoznak. Itt ma még történnie kell valaminek – alkalmazzuk a helyzetre a csehovi dramaturgia egy mondatban kifejezhető alapelvét, miszerint ha a darab kezdetén egy puska lóg a falon, annak el kell sülnie. Addig is, amíg a lövésre sor kerül, kerülünk egyet a Viktualienmarkt felé, amelyen igazi piachoz illően már kora reggeltől nagy az élet, s amely még a bécsi Naschmarkt rendszeres látogatóit is újra és újra meglepi színességével, kedélyességével. No meg azzal, hogy míg a Weinzelle mentén sorakozó standok főként török vagy kelet-európai specialitásokkal no meg árusokkal vonzzák a város vendégeit, addig Münchenben a bajor vidék ízei, illatai, színei, formái teszik izgalmassá a piacot. A népviselet éppen olyan élő az árusok számára, mint azoknak, akik vásárolni, valami finomat kóstolni, ismerősökkel találkozni, egy jót beszélgetni, hatvan eurócentért jó kávét inni jönnek – ha másért nem, már azért megéri, hogy az ember Münchenben hagyja elcsábítani magát, mert gyorsan kiderül, hogy nem is kell különösebb ünnep, s nem kellenek feltétlenül egzotikus tájak hozzá, hogy az élet szépségét, gazdagságát élvezhessük – elég otthon maradni. Vagy mégsem? Az idő múlásával mintha egyre csökkenne az érdeklődés a piac kínálta ínyencségek iránt, pedig, ahogyan magyarosan mondják, nem semmi az, ami alsó-bajorországi sajtokból, ropogós, sötétbarna rozskenyerekből, lepényekből, kolbászokból, fűszernövényekből az asztalokra kerül. És a bajor medvehagyma, pesztóként, tinktúraként!
Revelatív élmény ez a Kárpát-medencéből érkező számára, hónapokkal a szezon után. Így hát gyorsan áttanulmányozunk még egy-két receptet, azután sietősen a főtér felé tartó bőrnadrágok nyomába szegődünk. Még éppen jókor, hogy talpalatnyi helyet találjunk a tömegben, amely faltól falig kitölti a teret, annyira, hogy alig hagy helyet a színpadra igyekvő kosztümös, fejük fölé zászlókat, jelvényeket emelő főszereplők, München és Bajorország különböző régióit képviselő urak és hölgyek számára. A zenészek a topon vannak, egy nászinduló dallamát ismételgetik, olyan hangosan és olyan meglepő hangfekvésekbe transzponálva, mintha csak a barokk udvari ünnepségek muzsikusait akarnák űberelni, s a konferanszié feladatát ellátó, ugyancsak népviseletbe öltözött hölgyben is annyi a pátosz, mintha most jelentené be az új felfedezést, a kozmikus törvények virsli és sör által való legyőzhetőségét. München szabad, demokratikus, kiáltja négy égtáj felé a város 851. születésnapja alkalmából, és hozzáteszi, hogy természetesen liberális is, aminek szemléltetésére a színpadra szólítja a város transzvesztita társadalmának két, sajátos népviseletbe öltözött, s az arcukra fölvitt smink súlya miatt kissé nehézkesen mozgó, de a lelkes integetésben a többiekkel vetélkedő tagját. Végül feltűnik a polgármester is, aki lelkesítő beszédet tart, bár abból eddig sem volt hiány. Mindenesetre lövések valóban dördülnek, mégpedig szép számmal, az Új Városháza és a vele szemben álló Peterskirche a város egyik legrégebbi temploma tornyaiból. Persze ez nem a darab befejezése, ahogyan Csehov vélte egykor (a művészet sosem szolgálhat olyan nagyszerű fordulatokkal, mint az élet!), hanem éppenséggel a kezdete: aki a lövések robaja után nem gondolja úgy, hogy sürgősen toalett után kell néznie, az elvegyül a sátrak, bódék között, s megkezdődik a két napon át tartó ünnep. Szereztünk egy pár címet, hol rendelhetünk méretre zergetollas kalapot és bőrnadrághoz illő cipőt, megnéztük-meghallgattuk a képmutatókat, akik régi históriákat ábrázoló festményeket magyaráznak énekelve, együtt a közönséggel, ettünk bratwurstot és ittunk sört, s még az sem csökkentette a lelkesedésünket, hogy kiderült: München egyik városrészét, a ma is főként diákok, művészek, bohémek lakta Schwabingot évszázadokkal korábban említik az oklevelek mint magát Münchent, így lehet, hogy ott hamarosan az 1267. születésnapot ünneplik majd meg, ami mégiscsak nagyobb dolog, mint a 851. ünnepelni tudni kell! – vontuk le a történtek tanulságát késő délután, amikor végre megérkeztünk az eredeti úti célhoz, az új múzeumhoz, s kinyújtottuk a lábunkat az egyik óriási terem közepén álló padon. És azt is hozzátettük: és élni is!
ellenségkép
Dehogy vagy te ellenségkép!
