Nem köszönnek – szemetelnek

A köszönés, a megköszönés, a kérdésre adott válasz az egyik legalapvetőbb udvariassági formula. A társaslélektan azt mondja rá: a kapcsolatok olajozója. Mesélik, a szórakozott professzor azért nem köszön, mert még az utcán is problémákon gondolkozik. Ismerek nem szórakozott professzorokat is, akik nem köszönnek, érdekes módon előbb jól megnézik, hogy kinek nem. A nem mindennapi esetektől eltekintve kapcsolatkezdéskor általában köszönünk, távozáskor elköszönünk, szívességet megköszönünk. A köszönést-megköszönést igyekeznek először megtanítani gyermeküknek a gondos szülők.
Van persze, akinek nem sikerül begyakorolnia. Ha az ember nem mosolyog, és nem köszön, az lelki rendezetlenséget jelez.
Sokszor kérnek tőlem nyelvi tanácsot a világhálón. Bár már létezik ingyenes nyelvi gyorsszolgálat is, valamiért sokan továbbra is személyes villámpostacímemre küldik kérdéseiket. Rendszeresen válaszolok. Ritka, hogy valaki megköszönje. Mintha egy e-mailt nem kellene megköszönni… Ráadásul a villámposta különösen egyszerűvé teszi az ide-oda válaszolgatást. Van egy olyan funkció, hogy: Válasz. Csak rá kell kattintatni, és máris oda lehet írni: Köszönöm.
Sms-ben szinte kötelezően, e-mailben meg szórványosan maradnak el a köszönések, a kapcsolatjelzések egyszerűsödnek (például „Kati hív” vagy:)).
Ugyancsak a világhálós kapcsolattartásban tűnt fel nekem, hogy a levelekre sokan nem válaszolnak, nem felelnek. Ha megkérdezem tőlük, hogy megkapták-e a levelemet, azt mondják: Ja, igen. Van kollégám, aki csak akkor válaszol, ha kér valamit. Mások egyszerűen letagadják az elektronikus levelet. Majdnem olyan átlátszóan, mint az egyszeri szülők, akik ezt írták a katona fiuknak: „Kedves, drága gyermekünk, a leveledet, amelyben 10 000 forintot kértél, sajnos nem kaptuk meg.”
Megfigyelhető, hogy bizonyos beosztásokkal együtt jár az egyoldalú levélkapcsolat: mi írunk nekik, ők kegyeskednek, vagy nem kegyeskednek elolvasni, de válaszolni – azt nem.
A nem köszönés, a nem felelés olyan, mint a szemetelés. Településeinket ma már egyre nagyobb szemétgyűrű veszi körül. Nem is értem, amikor már mindenki fizet szemétdíjat (elnézést: hulladékkezelési díjat), amikor évente egyszer ingyenes lomtalanítást szerveznek, akkor hogyan kerül a Budai-hegység, a Gödöllői-dombvidék, a pilisi parkerdő kellős közepébe, a legközelebbi lakóhelytől akár öt-tíz kilométer távolságra mosógép, bojler, vécékagyló, zsákszámra műanyag flakon…
Magam elé képzelem a titkos szemetelőt. A titkos szemetelő gondosan gyűjtögeti a sittet, a rossz edényeket, a visszaválthatatlan üvegeket, a zacskókat, a rongyokat, a festékesdobozokat, a tönkrement számítógépeket, a kicsorbult poharakat, a használt autógumikat. Gyűjti, gyűjtögeti, majd bepakolja a hátsó ülésre, a csomagtartóba a kicsorbult vécékagylót, a festékesdobozokat, és az éj leple alatt a rossz, tengelytörő, karosszériakarcoló erdei utakon, vigyázva, nehogy rajtakapják, elviszi a kerek erdő mélyébe, ahol gondosan, nehogy megsérüljön a kárpit és a zománc, kihányja a természetvédelmi terület kellős közepére. Azután hazamegy, és jó érzéssel álomra hajtja a fejét: végre rend és tisztaság van a portán. Ilyen lenne a titkos szemetelő lelki alkata? Én ilyennek képzelem. No, nem a rendet…
Azt írtam, a nem köszönés, a nem válaszolás ugyanolyan, mint a szemetelés. Neveltetési hiányosság mellett személyiségi-lelki problémák vannak mögötte. A kommunikáció, a nyelvhasználat, illetve annak hiánya csak jelzés. Az ökolingvisztikának nevezett nyelvészeti irányzat kapcsolatot lát a környezet, a környezet szennyezése és a lelki-nyelvi problémák között. Ne szemeteljünk sem a természetben, sem a közéletben, semmilyen kommunikációs térben!