Örök Kolumbusz

Ha egyet lehetne választani azon rock and roll géniuszok közül, akik énekesként és szövegíróként a legnagyobb hatással voltak rám (főbb eligazodási pontok: Frank Zappa, Jim Morrison, Mick Jagger, John Lennon, Johnny Cash, Ian Curtis, Johnny Rotten, David Bowie, Lou Reed, Nick Cave, Tom Waits első körben), az élők sorából némi szöszmötölés után David Byrne mellett döntenék. Byrne különféle művészeti iskolákba járt, ezek közül a Rhode Island-i Ipartervezői Szakiskola bizonyult a legfontosabbnak, itt ismerte meg ugyanis Chris Frantz-et és barátnőjét, Tina Weymouth-t. Ekkor már csak Jerry Harrisont kellett bevárni, és megalakult a CBGB nevű szórakozóhely köré tömörült amerikai new wave zászlóshajója és egyben a műfaj legintellektuálisabb zenekara, a Talking Heads. És amennyiben ez nem lett volna elég (nem volt), Byrne a Beszélő Fejek mellett folyamatosan egyéb projekteket is vitt.
Törvény- és sorsszerű volt például megismerkedése a kortárs zene nagy hatású szerzőjével, muzsikusával és teoretikusával, Brian Enóval, aki rögtön az első Talking-lemezbe beszállt producerként is. Közös munkálkodásuk hamarosan az 1981-es My Life in the Bush of Ghosts című albumban manifesztálódott, amely amellett, hogy remek, azzal is beírta magát a zenetörténetbe, hogy itt használtak először hangmintákat. Még ugyanebben az évben Byrne megírta a The Catherine Wheel című balett zenéjét, és bemasírozott a Broadway-re. Sorra jöttek a jobbnál jobb Talking Heads-lemezek, aztán 1984-ben újabb mérföldkő következett, a Stop Making Sense című film, amelyet zeneszerzőként, rendezőként és koreográfusként is jegyzett. Aztán befigyelt egy Oscar-díj is, ezt Bernardo Bertolucci Az utolsó kínai császár című filmjének zenéjéért kapta. Megalapította a Luaka Bop világzenei kiadót, amely komoly istállót tudhat magáénak, és néhány pompás lemez erejéig maga is elmerült a műfajban. Logikus lépés volt: Byrne mint örökös trendmeghatározó nyilván jó előre megérezte, hogy mi következik, ráadásul már a Talking Headsben is voltak erre utaló jelek.
David Byrne (Bowie-hoz hasonlóan) multiartista, olyan összművész, aki tisztában van azzal, hogy szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát, így mindegyik determinált, és minden egy – ezért akárhová nyúlunk, mindenhol ugyanazt találjuk. Filmes, fotográfus, írt operát, kísérletezik az internetalapú művészetekkel, alkotásai múzeumokban, galériákban láthatók, és közterületi installációkat is készített, névtelenül, nyilván, hogy kordában tartsa az egóját. Nézzük egy pillanatra, mit is írt a kor kompromisszummentes rock and roll sajtója, a VOLT magazin (ez ugyanis egy újság volt, mielőtt felrázta volna Sopront) 1992 júliusában, abból az alkalomból, hogy Byrne a Talking Heads megszűnése után egy évvel koncertet adott Budapesten. A civilizáció sivataga pár ezer év alatt kőrengeteggé torzult, a kényszerlátomások kelepcéjében magányos individuumok szorítják a rácsot, az egyetlen biztos fogódzót, ilyenkor jól jön egy barát, akit – bár nem ismer – bármikor előhívhatsz, hogy elmondja, mi bajod van. Az új hullám Kolumbusza, David Byrne (kelepcetulajdonos) vállalkozott arra, hogy líráját és zenéjét kifejezőeszközül használva, állandó viszonyban a mozgó térrel, hű képet vetítsen elénk a XX. század szakadékba taszított társadalmáról – zuhanás közben. E kísérlet mellékterméke a Talking Heads, a legnagyobb hatású amerikai art-funk zenekar, amely egyrészt a kommersz, ellaposodott rockzene ellen intézett ösztönös, intenzív támadássorozattal, másrészt az első és harmadik világ modern zenei kultúrájának eddigi legmagasabb szintű elegyítésével szerzett magának előkelő pozíciót a rocktörténelem acélküllős szekerét előretoló fenoménok között. Ez tizenhét év után is korrekt és vállalható, mint ahogy David Byrne dalbarkácsoló és sokkterapeuta akkori merengései is. Az „alkotni annyi, mint felfedezni önmagad” még csak szemelvény egy aforizmagyűjteményből, Blake és Burns után, de a következő már jobb lesz. „Azt mondják, a mítosz egy olyanfajta álom, amely segít megtalálni helyünket a világban… Számomra az erdő inkább folyamat, mint részlet, a felfedezés folyamata, minek során rádöbbenünk, hogy honnan származunk, miből vagyunk… (tisztára, mint egy magyar népmesekutató – H. Z.) Milyen előítéletek, milyen ideák áradnak szét bennünk, mire mondjuk, hogy gyönyörű, és mire, hogy ronda, mit tekintünk természetnek, és mit gondolunk Istenről. Az értékes zene ezekről a gondolatokról szól hozzánk, azonban egy olyan álomburkon keresztül, amelyet éles eszünk sem képes mindig áttörni.” Hát igen, a Talking Headsben az volt a legnagyobb truváj, hogy egy költő-filozófus hintette az igét tánczenére, mint egy pszichogyilkos a karneválon. És hogy miként zajlott az élet dalszövegben háborús időkben?

Life During Wartime (részletek)

Fegyverekkel megrakott teherautókról hallani
Telepakolva állnak, indulásra készen
S a rakéták hangja – még lőtávolon kívül, halkan
Kezdem megszokni egészen
A szabadban, gettókban laktam
Ebben a városban már mindenhol éltem
Semmi parti, semmi diszkó
Kell a pénz fegyverre
Nincs idő táncolni, nincs idő flörtölni
Nincs most időm erre
Három útlevelem van és egy csomó vízumom
Már az igazi nevemre sem emlékszem
………….
De nincsen hangfalam, nincs fülhallgatóm
Nincs lemezem, amit hallgathatnék
Nem írhatsz levelet, nem szórhatsz röplapot
Nem írhatsz semmit és soha
Nappal alszom, éjszaka dolgozom
Ma megint nem jutok haza
Naplóimat elégettem – hisz mire jók azok?
Nem segítenek átvészelnem – a túlélésben
Torlaszok
Semmi parti, semmi diszkó
Kell a pénz gyógyszerre

Hát így mentek el lassan a nyolcvanas évek. 2009. július 15-én Budapesten a Millenárison David Byrne-koncert lesz Songs of David Byrne and Brian Eno címmel, merthogy újra összebútoroztak, ami nyilván jelent valamit, a közös lemez címe Everything That Happens Will Happen Today.