Otthon két hazában

Megérkeztek 1968-ban, visszatértek 2009-ben. Szülőföldjükről, Japánból jöttek Magyarországra, azóta ezt az otthont nevezik választott hazájuknak Iwaki Hajimu és felesége, Tosiko asszony. 1968-ban 37 éves volt a tanár úr, matematikát tanított az egyik tokiói egyetemen. Mellette zeneszerzéssel foglalkozott, így ismerkedett meg Bartók Béla műveivel. Életre szóló találkozásnak bizonyult. Elhatározta: mindenképp el kell jönni abba az országba, ahol Bartók született, élt, zenét szerzett.
Negyvenegy év múltán a Ferihegyi repülőtéren már barátok köszöntötték a házaspárt. „Újra itt vagyunk második hazánkban – mondta kitörő örömmel Iwaki Hajimu. – Milyen különös, hogy noha évekig nem beszéltem odahaza magyarul, most a bennem alvó nyelv egyszerre megnyílik. Közöttetek ki tudok fejezni mindent, mint régen, magyarul.”
A történet leginkább Iwaki lelkész úr összefoglalásában lesz világossá. Ez ismét váratlan fordulat: ugyanis japán református lelkipásztorként látogatott otthonról haza. Egyszerre válik a vallomás tanári, fordítói és lelkészi emlékezéssé, ami bennem azt erősíti meg minden más sugalmazás ellenére, hogy érdemes ide születni, magyarként létezni.
– Hetvenhét éves vagyok, a keresztségben 51 éves koromban részesültem, és a rákövetkező évben a tokiói keresztyén teológián végeztem tanulmányaimat. Ötven esztendő alatt az ember kenyere javát már megette, de velem éppen akkor történt életem legnagyobb eseménye. Foglalkozásomat feladva, feleségemmel és kilencéves kislányunkkal elindultam Magyarországra. Az évszázad legnagyobb magyar zeneszerzőjének, Bartók Bélának a munkásságát akartam tanulmányozni. Hajtott a vágy, hogy a magam kifejezésmódjának megfelelő hangot megtaláljam, ezért hol az egyik, hol a másik szerzőhöz fordultam, míg kapaszkodók keresése közben el nem jutottam Bartókhoz. Ám ahhoz, hogy igazán megismerjem, el kellett hatolni műveinek forrásvidékéig, el kellett jönni Magyarországra.
– Hogyan ismerkedett meg a nyelvvel?
– Egyetlenegy nagyon régi kiadványhoz sikerült hozzájutnom: Magyarul négy hét alatt volt a címe. Vékony kis könyv, többször végigvettem, ez volt az első nyelvlecke. De ez a könyv még az Osztrák–Magyar Monarchia idején, más környezetben, magasabb körökben használt szavakat tanított – azóta a megszólítás uramról elvtársra változott, így később mosolyogtak rajtam, amikor a régi kifejezéseket használtam. A japán kulturális minisztérium ösztöndíjat nem adott – 34 éves korig lehetett volna kapni –, tehát csak a magam által összekuporgatott öszszegre számíthattam. Elindultam. Tudtam, mi történt 1956-ban. Éppen Moszkvában voltunk, amikor az 1968-as prágai beavatkozás zajlott, és még az is kétséges volt, eljuthatunk-e Budapestre. De gond nélkül megérkeztünk. Amit hamar megtapasztaltam: olyan ország ez, ahol a barátság a szív mélyéről fakad. Különösen megnyilvánul ez a japánok iránt. Hat évet töltöttem itt, és sokkal több barátot szereztem, mint egész addigi életemben. Pedig a hivatalos álláspont szerint gyanús embereknek számítottunk.
– Ebből a gyanakvásból éreztek valamit a mindennapi életben?
– Soha nem tudom elfelejteni, és ezt bizonyságul mondom mindnyájuknak, de minden hét végén meghívtak valahova. A családokban népdalokat hallhattunk, verseket mondtak, beszéltünk irodalomról és politikáról. Amikor elszakadtunk, akkor éreztük igazán, milyen áldott szép időket töltöttünk a baráti, családi körökben. Ne értsék félre, abban az időben nem voltam még keresztyén, de valamit megéreztem abból a felénk áradó szeretetből, amely ebben gyökerezik. Hat éven át mindig mellénk állt valaki segítésre készen.
– Honnan teremtődött elő a pénz a megélhetéshez?
– Az otthonról hozott anyagiaknak a végére jutottunk. És akkor gazdasági helyzetünkben váratlan változás történt. Magyar állami ösztöndíjat kaptam, a mai napig nem tudom, hogyan jutottam hozzá. Valaki titokban segített. Kutatásaim ekkorra termőre fordultak, szépen haladtam. Bartók zenéje szorosan kötődik a népdalokhoz, a magyar parasztzenéhez. Ez a muzsika pedig az ázsiai talajban gyökerezik, melyet a nép még keletről hozott magával. Ennek megértéséhez nem elég csak Bartókot tanulmányozni, meg kellett ismernem a magyarság hagyománykincsének a teljességét. Vargyas Lajos népzenekutató és Lükő Gábor néprajztudós siettek segítségemre. Mindezek közben tartózkodási engedélyem meghosszabbítása elég sok vesződséggel járt. És ismét történt valami váratlan. Az oktatási minisztériumból megkerestek: tanítanék-e az egyetemen japán nyelvet? Nem tudom szavakkal kifejezni, mekkora öröm volt ez. Találkoztam személyesen a miniszter úrral, és beadtam a papírjaimat. Izgalommal vártuk a szeptembert. Elutaztunk néhány napra falura, azzal a hittel, hogy minden vágyunk teljesült. Kislányunkat felvették Kecskemétre a zeneiskolába, teljes volt a család boldogsága.
– Ez lett volna a hetedik itt töltött év.
– Hazatérve a postaládánkban várt ránk a Külföldieket Ellenőrző Országos Hivatal idézése. Bizonyára a tartózkodási engedély meghosszabbításáról lehet szó, gondoltam, tehát minden aggodalom nélkül – ma is emlékszem –, 1974. augusztus 22-én megjelentem. Értésemre adták, hogy kiutasítottak: augusztus 31-ig, tehát alig tíz napon belül el kell hagynom Magyarország területét. Még a japán nagykövetségen is megdöbbenéssel fogadták a hírt: miért kell a japán–magyar kapcsolatokért annyit fáradozó Iwaki családot ilyen durván elkergetni az országból? Barátaink minden követ megmozgattak az érdekünkben, mindhiába. Ha a kulturális miniszter igent mondott, de a belügy nemet, akkor nem volt mit tenni. Ez volt a helyzet akkoriban a szocialista Magyarországon. Úgy éreztük, megfagy bennünk a vér. Egy hét alatt kellett hat év kutatási eredményeit, jegyzeteket, kottákat, könyveket, hanglemezeket és a magunk eszközeit összeszedni, hogy postára adhassam. Mindezek mellett semmilyen valutával nem rendelkeztünk, hiszen ez akkor törvénybe ütközött volna, így reménytelenség, kétségbeesés lett úrrá rajtunk, hogyan jutunk el Hamburgig. Onnan legolcsóbb az út haza, Japánba, de hol pihenünk, mit eszünk az úton? Nagykövetségünk konzulja telexet küldött Hamburgba, ha megérkeztünk, segítsenek – de mi lesz addig? Volt egy kis bogárhátú kocsink, abba zsúfolódtunk be a haza már nem küldhetett tárgyainkkal, így érkeztünk a határra, Hegyeshalomra. Ott a határőrtiszt, aki látott egyszer a televízióban, és megismert, megkérdezte: miért és hová megyünk? Röviden elmondtam szerencsétlenségünket. A tiszt halkan megjegyezte: „Ne tessenek haragudni ránk, ezek nem mi vagyunk, magyarok.” Ezt a mondatot soha nem felejtjük el.
– Hamburg messze van. Hogy érkeztek meg?
– Csaknem öt napig tartott az 1500 kilométeres út. Városok határában, erdőszéleken éjszakáztunk, és olcsó zöldségféléket vásároltunk. Megérkezésünk előtt az egyik éjszakán nagy eső szakadt ránk, hogy teljes legyen a kétségbeesésünk, nem szégyellem, de először sírtam életemben.
– Hamburgban aztán minden megváltozott?
– Igen. A Nippon Express vezetőjének köszönhetjük, aki befogadott, megvendégelt bennünket, elintézte utazási ügyeinket. Napokba telt, mert először ketté akarták választani a családot, hogy én később kapok helyet… A feleségem határozottan kijelentette: mi együtt élünk és együtt halunk. Végül szerencsésen hazaértünk. Én szinte rögtön a Bartók-kötet japánra fordításába kezdtem. Nagy munka volt, hiányoztak a magyarországi barátok, hogy egy-egy nehéz kifejezést segítsenek pontosan lefordítani. Nem találtuk a helyünket. Hiányzott az a levegő, amely Magyarországon körülvett bennünket. És akkor egy református lelkész házaspár meglátogatott bennünket. Egyszerre megéreztük, hogy a magyar barátainkról kapott sok-sok segítség az ő hitükből is táplálkozott. Talán a gondviselés rendezte így az életünket. Az Otake házaspár véleménye volt, hogy az egyoldalú szeretet, amelyet mi is tapasztaltunk, Jézustól jön. Kevés idő elteltével beiratkoztam a teológiára. „Sokféle szándék van az ember szívében, de csak az Úr tanácsa valósul meg”, így olvastam a Példabeszédek könyvében, és ez vezetett Magyarországra. Onnan pedig haza kellett futnom, hiszen kiutasítottak. Emberi szemmel nézve kudarcot vallottam. Ellenkezne a józan ésszel, ha tagadnám. Magyarországon még telve voltam tervekkel, hogy mi mindent meg kell ismernem, de Istennek már terve volt velem. Ráébredtem, hogy magyar barátaim valamennyien keresztyének voltak, akkor is, ha rejtőzködniük kellett. Tudtam, hogy bezárták az egyházi iskolákat, még az orgonaépítő műhelyeket sem kímélték. De az emberek otthon, szinte a föld alatt őrizték a hitet.
– Arra sokan felfigyeltünk, hogy a két ország kapcsolatában kifejtett munkásságát elismerte a polgári kormány a Pro Cultura kitüntetéssel.
– Hatesztendei magyarországi munkám gyümölcse Bartók Béla összegyűjtött írásainak japán nyelvű kötete, amely azóta több kiadást megért. Feleségem Ikebana című könyvét magyar nyelven még itteni életünk idején kiadták. Erőfeszítéseinket csakis magyar barátaink önzetlen segítségének köszönhetően koronázta siker. Amikor a kitüntetést átvettem, azt mondtam, már nemcsak kutatóként állok itt, egyben japán református pap vagyok. „Sokféle szándék van az ember szívében”, mondja a prédikátor, „de csak az Úr tanácsa valósul meg”. Talán Isten terve volt, hogy először Bartók zenéjével megismertet, majd a magyar lélek szépségei és a magyarok önzetlen szeretete által mintegy foglyul ejtve magához térít bennünket.
– És most mi gondolkodhatunk el, milyen jó volt mindezeket hallani.
– Gyakran jutott eszembe odahaza, Japánban Vörösmarty Mihály Szózata: „Hazádnak rendületlenül / Légy híve, oh magyar”. Japán létemre szeretnék rendületlenül hű maradni Magyarországhoz.