Puccini fecskéje a magasban

Mintha Nauszikaá állna a tengerparton, ám a bézs beachruhák és a szirupszerű hegedű-hárfa muzsika nem Odüsszeuszt, inkább az amerikai film aranykorát idézi. Puccini ritkán adott fecskéjét reptetik épp az Újvilágban.
Martha Domingo, a híres tenor felesége komoly szerelemre gyúlhatott egy gyöngécskének tartott Puccini-darab, A fecske című Traviata-operett iránt. Jó három évtizedig elég unalmas lehet egy sztár filofaxaként élni, hát rendezni kezd Mrs. Domingo. A hetedik esztendő eléhozza a korábban Bonnba elképzelt fecskeadaptációt, amelyhez most kis esszét is fűz. Említi Puccini darabverzióit, a kétfajta véget, sőt azt is, miként szabott ő maga egy 1920-as német kottakiadási függelék, utó-hangszereltetett szerelmi duett és egy bolognai produkció betétszáma segítségével egyedi háromfelvonásost a washingtoni Nemzeti Társulat méretére.
De így is édeskés mű maradt A fecske. Anno már Puccini kínlódva komponálta, a magas honoráriumnak könnyen, az alacsony nívójú szövegkönyvnek nehezebben engedve. Francia szalonban nyit a darab, kifogástalan eleganciába burkolt hölgyek-urak (nem) segítenek rögzíteni az alapszituációt: demi-mondain, azaz afféle luxusprostituált otthonában volnánk. Egy zugköltő elrebegi a nekiszabaduló fecskeképpel operáló dal elejét, amelyet hősnőnk folytat, Magda. E finom, impresszionista fazonú románc belengi a művet, a szoprán vívódása a tiszta szerelem (tenor) és a gazdag kitartó (persze, basszus) között megannyi reminiszcenciát, pianissimo sikítást igényel, míg a rézfúvók, ütősök használatlan instrumentumaira hálót szőhet a pók. Míves, könnyen célt érő muzsika ez, s miközben mérhetetlenül negédes, a kisrealista játékot nélküle is egyszerű volna követni. Túl sok a déja vu: mintha egy kis Chénier szavalt volna, a második felvonás mulatóképe egykori bohémek Momus-jét idézi, s a tengerparti szín fájdalmas kettőse Manonék végzetét juttatja eszünkbe.
Énekesként remekel a spanyol szoprán, Ainhoa Arteta. A bizonyos slágerré vált Fecske-dalt ugyanolyan áttetsző biztonsággal uralja, mint a fékezett drámaiságú zárójelenetet. Viszont mint színpadi alakítás, szépcsengésű Magdája félrevezető. Egy fiatal nő, aki félsötét otthoni magányában (!) is csak kis- vagy nagyrökönnyel közlekedik, spicctartásából, hattyúnyakából ekkor sem veszít, inkább volna egy apácáknál túlnevelt hercegkisasszony, semmint vakon szerelmes kurtizán. Párja, Marcus Haddock hangilag ugyanúgy stabil, ám mintha tétova lírikusba költözött volna a hőstenor tálentum. Vitatandó véget ér Mrs. Domingo Fecskéje. A szerző „grafikus kompozíciójára” hivatkozással Magda belegyalogol a vízbe, ami azért nem ugyanaz, mintha a megírt szüzsé szerinti depresszív, valóban lefele deklamáló vonósok közepette gyalogolna el a kies nyaralóból, vissza a párizsi budoárba. „Minden elveszett”, suttogja még maga elé, pedig csak annyi történt, hogy Traviata kokottsorsának következő fordulata helyett Melinda szégyenhalála tetszett jobban a rendezőnőnek. (Vagy ha férje révén mégsem ismerné behatón Bánk bánunkat, akkor tán Ruszalka szerelmi szomora ihlette meg?) Felröpült így a tetszetős, szentimentális fecske Washington egére, ám ez a morális sztratoszféra mégsem az ő utazómagassága.
(Puccini: A fecske, Decca, 2009.)