Magyarországon politikai hovatartozás kérdése a határon túli magyarokhoz való viszonyulás. A jobbközép idealizáltan szereti őket, a balliberális oldal szeretne nem tudomást venni róluk, a radikálisok és szélsőségesek számára pedig jó ürügy nacionalizmusuk kiélésére. Lehetetlen egy valós, egységes anyaországi kép kialakítása a határon túliakról?
– Kezdjük a végéről: lehetne-e egyáltalán ez a kép egyszerre egységes és valós? A valóság végtelenül tagolt, az élet nem fér bele a manifesztumokba. Minél egységesebb volna ez a kép, annál több szempont, motívum, jogos érdek veszne oda. Ez a mai helyzetre érvényes; most a határon túliakhoz való viszony – legalábbis a „hangos közvéleményben” – szimplán a belpolitikai elkötelezettség függvényeként jelenik meg (pontosabban így jelent meg 2004-ben, s nem hinném, hogy azóta ez döntően változott volna). Ennek viszont az az egyik lehetséges következménye, hogy a most balról a jobbközép felé mozduló tömegek gondolkodás nélkül fogadják be az ott talált ideológiának ezt az elemét is. Aztán valamikor egy lehetséges fordulatnál ismét változik a kép. Hogyha ezt – az ezzel járó bizonytalanságot – el akarjuk kerülni, legalább ezt az egy kérdést ki kellene vonni a közvetlen politika vagy a politikai érdekek köréből, és rögtön a valóságot láthatnák az emberek – persze ha folyamatosan el lehetne juttatni hozzájuk az utódállamok magyarságával kapcsolatos minden lényeges ismeretet. Ez roppant nehéz feladat; a választópolgárnak nem káptalan a feje, rendszerint a saját környezete dolgaiban sem a tények ismeretében igazodik el, s távolról sem úgy dönt a politikai kérdésekben, hogy az összes lehetséges program alapos átböngészése, majd hosszas töprengés után kiválasztja a hazája és a maga számára legmegfelelőbbet. Ráadásul bizonyára minden politikai erőnek, sőt minden szakmának megvan az az „egy bizonyos kérdése”, amelyet – szerinte – ki kell vonni a csatamezőről. Én, úgy látszik, ebben a kérdésben vagyok – ezen a szinten – elfogult. Tegyük fel, hogy jogosak a kérdésében szereplő jellemzések arról, hogy hogyan fogják föl az egyes ideológiai irányzatok ezt a dolgot. Ha azt a terhet ki lehetne dobni, tisztábban látnánk. Azt viszont valószínűnek tartom, hogy – ha a jobbközép többségét ez az idealizálás jellemezné is, éppen az ide kapcsolható kutatók tettek a legtöbbet e kép árnyalására, legalábbis a kisebbségtörténet-írás területén, de általában a nemzet mibenlétének tisztázására, jobbára ők foglalkoznak vele, itt fogalmazódott meg a legtöbb méltányolandó önkritikai elem. Hogy aztán ezeket a „táboron” belül ismerik-e, abban már Tamás vagyok. Én a közéletben nemigen veszek részt, de azt tudom, hogy az úgynevezett „balliberálisok” között sokakban van – például – személyes vagy szakmai okokból eredő kapcsolódás, vagy él az erre való igény; sokan az utódállamok területéről jöttek, rokonaik élnek ott és így tovább. Van tehát számos ok, ami az uniformizálódás ellen hatna jobb körülmények esetén. 2004-ben a kormány és a kormányt támogató sajtó világossá tette, hogy a „baloldal” érdeke (szerintük) az, hogy a határon túli magyarok ne kapjanak magyar állampolgárságot. Ezzel, nyilván tudatlanságból, azt sulykolták a kormányt támogató tömegekbe, hogy a szolidaritás „jobboldali” érzület. Jóllehet például a szociáldemokráciának, amely nem „jobboldali” jelenség volt, amíg volt, nyilvánvalóan ez a létoka. Egyébként tudok olyan „jobboldali” és „baloldali” polgárokról, akik egyaránt azért szavaztak nemmel, mert attól féltek, hogy ellenkező esetben megindul az áradat, azaz a határon túli magyarok tömegesen otthagyják a szülőföldjüket. Nem feltétlenül ugyanazon források alapján, de azonos módon, azonos (szerintem rossz) szempontok alapján döntöttek. Nem is lehet kétféle módon elbírálni ezt a döntést, mármint a politikai rokonszenveik szerint. Ami a radikálisokat illeti, arra nem vennék mérget, hogy többségük számára ez a kérdés valamiféle eredendő nacionalizmus kibontakozási terepe; éppen az őszinteségüket nem vonnám kétségbe, tehát azt, hogy létező vagy létezett sérelmekből építik a világnézetüket – itt inkább az lehet a baj, hogy még sematizáltabban látják a történelmet, a kisebbségeket, a szomszéd nemzeteket s még egyoldalúbban csoportosítják az ismereteiket, s már ez önmagában korlátozott realitásérzéket feltételez. (Noha, úgy tudom, képzett történészek vannak köztük.) Ha lenne egy jó kül- és belpolitikát művelő kormány – tegyük fel, hogy lehet ilyen –, akkor tudnánk igazán felmérni, hogy a radikalizmusnak mekkora a tömegbázisa, és hogy mit akar.
– Kedvelt érv vagy magyarázat, hogy egyes szomszéd népek a magyarokkal szemben keresik, fogalmazzák meg identitásukat. Nehéz is vitatni ezt az álláspontot. De vajon az anyaországiak határon túliakhoz való viszonyulásában milyen az őszinte érdeklődés, esetleg aggódás, illetve a többségi nemzetek iránti „jóleső” előítélet, gyűlölet aránya?
– Az önidentifikálásnak ez a módja nem közép-európai jelenség, s a miénknél nagyobb nemzetek sincsenek túl rajta. De ezzel együtt lehet élni. Makkai Sándor egyik regényében – ha nem tévedek, a Holttengerben – a pap megdorgálja és összebékíti a régi haragosokat, akik bemennek áldomást inni a kocsmába, persze jól berúgnak, és végül szétverik egymás fejét; a történet afféle konklúzióval zárul, hogy adott esetben tartós haragban is lehet élni egymás mellett, de a hirtelen jött béke néha olyan hatást vált ki, mint az istennyila. A nagy, kampányszerű összeborulásoknak már nem vagyok a híve, de nagyon sajnálom, hogy eltűnt a nyolcvanas években nálunk, legalábbis nemzedékemben létezett Közép-Európa-tudat. A határon túli magyarok ügye volt a rendszerváltás egyik fő legitimációs tényezője; egyike annak a néhány kérdésnek, amelynek képviseletében a tömegdemonstrációkra föl lehetett vonultatni a tömegeket. Szerintem ez is a folytatásra kötelez, nemcsak az egyébként létező alkotmányos kötelesség. Ezeken a demonstrációkon száz-kétszázezer ember vett részt, de azt gondoltuk, hogy mögöttünk áll az egész társadalom. 2004 decemberében a magam számára azt a következtetést vontam le, hogy nincs ilyen legitimáció, s minthogy továbbra is főképpen ezekkel a kérdésekkel foglalkozom, ezek után ennek okaként csak a saját lelkiismeretemre fogok hivatkozni. Nem elképzelhetetlen persze, hogy ebben lesz változás, aszerint, amit föntebb mondtam: vagy sikerül kivonni ezt a kérdést a politikából, vagy a Fidesz körül szilárdul meg a közvélemény. Ez a társadalom, persze az aktív része, a szolidaritás szép példáit tudta fölmutatni, nemcsak az utódállamok-beli magyarok, de például a románok iránt is ’89 decemberében, és azt hiszem, hasonló esetben ez megismétlődne (bár akkor a marosvásárhelyi események ezt szinte megfordították). Ennek nem mond ellent az, hogy bennünk is élnek az etnikai különbségtétellel járó vagy téves fölénytudatból származó, egyébként kölcsönös sztereotípiák. Amiket viszont nem kavarnék össze a történelmi tapasztalatokkal, amelyek új szempontok szerint történő elemzése részben még hátra- van, de az egyes környező nemzetek és a magyarok viszonyáról gazdag a szakirodalmunk, amely persze sohasem fog közkinccsé válni. Az emlegetett szolidaritás azért inkább történelemalakító, mint a közhelyek, s nyilván a körülményektől függ, hogy melyik érvényesül, vagy melyik a szembetűnőbb. Általában azokat látjuk, akik a színpadon állnak. Hogy lent mi van, az rendszerint talány. A mai állapotunk azonban nem kínál általános tanulságokat. A válság nem fejleszti az együttérzést; említhetném itt Szabó Dezső finom megfigyelését, amit, ha nem tévedek, hibásan szoktak idézni; az eredeti változat, úgy tudom, úgy szól, hogy a Himnuszt üres hassal csak egy bizonyos ideig lehet énekelni. Nem vagyok marxista, de nem kizárt, hogy bizonyos helyzetekben tényleg a lét határozza meg a tudatot.
– Lehet-e Magyarország a kelet-közép-európai összefogás sikeres kezdeményezője, résztvevője úgy, hogy közben a kisebbségben élő magyarok iránti intolerancia ma is problémát jelent?
– Nem, a két feltétel együtt nem áll. De ha Magyarország ilyen szerepet be tudna tölteni, azt gyanítom, marginalizálódnának azok az erők, amelyekhez az intolerancia köthető, s egyébként itthon is tisztulhatnának az érzelmek, bár ez utóbbiban kevésbé vagyok biztos. Sok adattal találkoztam, amelyek azt igazolják, hogy az ezredfordulón – amikor egy rövid ideig úgy nézett ki, hogy helyreáll a gazdaságunk – Magyarország az utódállamok körében kezdett mintává válni. Mind a kül-, mind a belpolitikát látva azt figyeltem meg, hogy a szemben álló politikai erőt általában annak legszélsőségesebb árnyalatával azonosítják; az összkép jobb szokott lenni, mint a terjesztett, híresztelt változat. (Persze itt a demokráciáról beszélek.) Ha nem tévedek, a 90-es évek elején többször emlegették Bibó megállapítására hivatkozva, hogy a falra festett ördög mindig megjelenik, azonban visszanézve kérdésesnek látszik, hogy ki vette ezt komolyan. Egy sikeres Magyarország tehát a nacionalizmusok ellen hatna. Elméletileg elképzelhető az ezzel ellentétes változat is; fölkelthetné például az irigységet. Csakhogy vannak közös gazdasági érdekek, egymásrautaltság, és létezik józan ész meg olyan erők a többségi nemzetekben, amelyek fölismernék, hogy a sovinizmus saját érdekeik ellen való.
– Szerbiában nagyon sok magyar már szerb pártokra voksol, a Felvidéken a magyarok tekintélyes része szlovák iskolába íratja gyerekeit, Erdélyben egyre kevesebben mennek el szavazni. Mindeközben csökken az áttelepedési kedv Magyarországra, sőt divatba jött a visszatelepedés. Mivel magyarázhatók, mit jeleznek ezek a folyamatok?
– Azt hiszem, a felsorolt példák két ellentétes folyamatot tükröznek. Az, hogy emberek visszatelepülnek Erdélybe, következik abból, hogy egykor eredeti szándékaik ellenére kellett idejönniük vagy idemenekülniük, tehát otthon akarnak élni, másrészt az itteni romló, az ottani javuló állapotokból. Az, hogy sok magyar jár szlovák iskolába, lehet a magyar iskolák korábbi leépítésének több áttételen át érvényesülő utóhatása, és összefügg a vegyes házasságok nagy számával. Ez utóbbi esetben azonban mindent el kellene követni annak érdekében, hogy a vegyes házasságból való – s úgy tudom, hogy rendszerint a többségi nemzetet választó – gyermek nyitott maradjon a magyar kultúrára is. Ezek a gyerekek egyébként tisztultabb időkben lehetnének például a két nemzet közötti kapcsolat letéteményesei: nekik lehet(ne) a legfontosabb, hogy eltűnjenek az előítéletek. Elképzelhető, hogy ez idealizmus. Sok példánk van arra, hogy vegyes házasságból származókból a legtürelmetlenebb soviniszták lesznek – de a másik változatra is. A többségi és a kisebbségi (az utóbbi esetben töredék) társadalom ezer szálon van összeszövődve. Nem akarom bagatellizálni az asszimilációt, de az, hogy többségi pártra voksol egy kisebbségi magyar, lehet pusztán e beágyazódottság következménye, és nem kell feltétlenül kultúraváltással járnia. Azt mondhatom: tessék jobb, átfogóbb, körültekintőbb, eredményesebb kisebbségi politikát csinálni. Átszavazás egyébként a többségiek részéről is van.
– Milyen jövő vár a határon túli magyarokra? Kis magyar szigetek, autonómiák, avagy inkább integrálódás, asszimiláció?
– Én a történelmet kutatom, s lehet, hogy annak megjósolására, mi lesz, az ilyen ember a legkevésbé alkalmas. Demográfusok, statisztikusok, szociológusok jobban érzékelik a folyamatokat. Hogy mi lenne jó, azt már egyszerűbb megmondani: nyilván valamiféle területi-intézményi-személyi autonómia. Nem kell túl nagy bölcsesség ahhoz, hogy azt mondjam: ha a fentebb emlegetett kedvezőbb változat – Magyarország kilábalása a bajból – megvalósulna, ez az asszimilációt is fékezné. Nyilván minden veszteségről tudnunk kell, de az nem biztos, hogy szükségszerű és maradéktalanul hasznos a kérdést övező pátosz és tragikum. Király László mesélte nekem a nyolcvanas években, hogy a legrosszabb időkben néhányan – kolozsvári költők, írók – eldöntötték, hogy ezután optimista szövegeket fognak írni. Ő például el is kezdte: természetesen nem bugyuta, hanem nagyon árnyalt, nagyon összetett, nagyon jó versekkel. Ezt persze nem mint programot említem most. Csak azért, mert a kultúra a legfontosabb. A nemzet – főleg kultúra. De azért jól jött volna egy pannon puma is. Kár, hogy nincs olyan.
Liverpool
Evakuálták a liverpooli lelátót, a csodagyerek lecsapott, Pécsi debütált az Anfielden
