Április végén, Kazinczy születésének 250. évfordulója alkalmából a Petőfi Irodalmi Múzeumban négy nyelvész és egy tanár kerekasztal-beszélgetést folytatott a magyar nyelv helyzetéről, a nyelvművelésről. Erről május 11-én a Népszabadságban Papp Sándor Zsigmond tollából cikk jelent meg. A cikkre Kemény Gábor az Édes Anyanyelvünk című folyóiratban válaszolt. Ő azonban magát a „beszélgetést” nem hallotta. Én igen.
Már az tisztességtelen volt, hogy a nyelvművelésről beszéltek úgy, hogy egyetlen nyelvművelőt sem hívtak meg. Kazinczy volt az ürügy, de róla csak érintőlegesen esett szó. A résztvevők nem találtak hasonlóságot Kazinczy kora és a mi korunk közt.
Már hogyne volna hasonlóság! Akkor is voltak Nyugat-imádók, volt olyan őrült, aki még a nyelvtani nemet is meg akarta honosítani a magyarban. Nádasdy Ádám idáig nem megy, de ő is hiányolja. A vitavezető fölvetette Lanstyák István ötletét, miszerint közelíteni kellene a magyar nyelvet az indoeurópaiakhoz. Fejes László szerint szándékosan nem kell és nem is lehet, de ez úgyis megtörténik magától. Igen, ez történik, de inkább gátat kell vetni a folyamatnak. A mi nyelvünk lényegileg más, mint a környező nyelvek. Őrizzük egyedi voltát! A „másság” kultusza idején nem magától értetődő ez? A tárgyilagosság kedvéért meg kell állapítanunk, hogy még Kazinczy is példaképnek tekintette a német irodalmi nyelvet, és annak mintájára akarta csinosítani, fennköltebbé tenni a magyart, néha még népi szó helyett is talált ki szerinte költőibbet: a pillangó helyett a ’lepét’. Az mindenesetre túlzás, hogy Kazinczy főleg stílusújító lett volna. Ő csak jelképezi azt a kort, ő volt a vezéregyéniség, de rengeteg más író, költő, tudós részt vett a nyelvújításban, sőt még asztaltársaságok is foglalkoztak szavak gyártásával.
Persze a diákoknak a be nem fogadott újítások tűnnek viccesnek, de ha elfogadta volna őket a közönség, akkor ugyanolyan természetesek volnának ma, mint a többi. És számtalan nyelvújítási szót használunk, amelyek nélkülözhetetlenek, eszünkbe sem jut, hogy mesterséges alkotások. Nemigen tudjuk, miért fogadtuk el egyiket, miért nem a másikat. Akkor is voltak késhegyre menő viták, de csak a módszereket vitatták, a nyelvvel foglalkozás szükségességét nem. Lehet vitatni a részleteket, de ha nem lett volna a nyelvújító mozgalom, ki tudja, milyen nyelven beszélnénk most, lehetne-e még azt magyarnak nevezni, ha ugyan volna önálló nyelvünk.
Különbség az, hogy akkor Pest és Buda lakosságának nagy része – betelepült iparosok, kereskedők – német ajkú volt, a háborúk miatt kiürült országrészekre betelepített más nemzetiségűek és a többnemzetiségű területek lakói is saját anyanyelvüket használták. Ma a maradék Magyarországon lényegében mindenki magyarul beszél. Akkor is, mint ma, rengeteg idegen – főleg latin és német – szót kevertek a magyar nyelvbe. De akkor azért, mert némely fogalmakra nem volt magyar szó. Most viszont létező, jó magyar szavak helyett használnak idegen szavakat. A Kazinczy kortársai által megalkotott magyar kifejezéseket visszacserélik latinra – ráadásul sokszor angolosított változatban (ilyen például a beszélgetésben is sokat emlegetett ’sztenderd’.) Kálmán László szerint ma él és virul a magyar nyelv az élet minden területén, jól használható szaknyelvek vannak. Igen? Olvasson el egy orvosi zárójelentést! Vagy nézze meg ezt a tankönyvből való mondatot (csak egy példa a sok közül): „A koncepció replikatív szelekcióját ez az organizáció biztosítja.” Vajon magyarnak lehet tekinteni az olyan szaknyelvet, amelyikben csak a kötőszavak és a ragok vannak magyarul? Amelyiket, ha közönséges halandó vagy akár egy társtudomány kutatója el akar olvasni, még csak közelítőleg sem ért meg? Az a különbség Kazinczy kora és a mi korunk közt, hogy most visszafelé haladunk azon az úton, amelyen Kazinczyék jártak.
A nyelvművelés „az utóbbi évtizedekben” nem „lejáratódott, kompromittálódott” „az egyre szaporodó harcos, ám annál dilettánsabb nyelvművelők miatt”, hanem a harcos, magukat liberálisnak gondoló, de semmilyen, az övéktől eltérő nézetet nem tűrő, ellenérdekelt nyelvészek rombolták tekintélyét. Ki a dilettáns? Az egyetemet végzett, doktorált nyelvészek? Vagy talán a civil mozgalmakra gondolnak? Ha a hivatásos nyelvészek nem vállalják a nyelv gondozását, akkor akadnak önkéntesek, akik féltik nyelvünket. Kálmánék valójában nem a mai, nagyon is szelíd, megfontolt és folytonosan visszavonuló, alkalmazkodó nyelvművelőkkel hadakoznak, hanem kísértetekkel, a múlt század eleji harcos és sok esetben valóban nem szakszerű nyelvművelő magatartással, illetve álláspontokkal. Az akkori téves nézetek némelyikét máig sem sikerült kiirtani a köztudatból. Jellemző, hogy egy részt vevő tanárnő elnézést kért két hibátlan kifejezéséért (van + -va és -andó). Egy másik résztvevő viszont nem kért elnézést tényleges, manapság terjedő nyelvi hibájáért. Persze szerintük nincs is hiba. Amit sokan használnak, az úgy jó. Ez önmagába forduló okoskodás. Ami nem illik a nyelv rendszerébe, az igenis hiba. A ’hogy’ mellékmondatot bevezető kötőszó, ezért utána igét (illetve teljes mellékmondatot) kell használni, nem főnévi igenevet. Abban igaza van Kálmán Lászlónak, hogy vannak szabálytalan alakok a nyelvben, de nem kell tétlenül megvárni, hogy még több legyen, mert ha túl sok a következetlenség, akkor szétesik a nyelv. Az olvasnék alak például a hangrend szempontjából szabálytalan, csak azért alakult így, mert különben azonos lenne a tárgyas ragozás többes szám harmadik személyű alakjával: (ők) olvasnák. Erről megfeledkeznek azok, akik pártfogásukba veszik a „nákolást”. Más kérdés, hogy némelyik nyelvjárás a hangrendi szabályosságot tekintette fontosabbnak, mint a megkülönböztetést. Az ikes ragozásról percekig csevegtek, de a jelenség lényegéről senki sem beszélt.
Akkor is kísértetekkel hadakoznak a nyelvművelés ellenzői, amikor a nyelvjárásokat féltik a nyelvművelőktől. A nyelvművelésnek nincs dolga a nyelvjárásokkal. Azok a maguk helyén érvényes nyelvváltozatok. Mai nyelvművelők soha nem szidják a nyelvjárásokat. Egy székely parasztember hibátlanabbul és változatosabban beszél, mint sok pesti újságíró vagy hivatalnok. Szerencsére akkora különbség nincs a magyar nyelvjárások közt, hogy meg ne értenék egymást a különböző területekről származók, ezért a kétnyelvűséget szorgalmazni fölösleges. Aki eljön szülőföldjéről, úgyis alkalmazkodik új környezetéhez. Abban egyetértek Kálmán Lászlóval, hogy be kellene engedni a rádióba és a televízióba némi nyelvjárási színt, kiejtési változatosságot – én azért inkább táji köznyelvről beszélnék –, meg kellene szüntetni a pesti nyelvjárás egyeduralmát. A zárt szájú, á-t, e-t, é-t egybemosó, az a-t kerekítés nélkül képző, a hosszú szótagokat lerövidítő, daráló pesti kiejtés ugyanis nem tekinthető köznyelvinek! Ennél bármelyik „tájszólás” jobb. A különböző nyelvi rétegek szétválasztása, megfelelő helyen való használata is inkább illem, viselkedés kérdése, mint nyelvi kérdés. Van régi és új, népies, fennkölt, közönséges, de van helyes és helytelen is. A nyelvművelés egyetlen feladata, hogy a köznyelvet, azt a közös, kiemelt, egységesült nyelvváltozatot gondozza, amelyen kultúránkat közvetítjük, amelyet a közéletben, hivatalban, irodalomban, tudományokban, rádióban, televízióban használunk, és a későbbi helytállás érdekében az iskolában tanítunk. A fenti területeken működőktől meg lehet követelni a nagyobb igényességet, mert ők hatnak az egész nyelvközösségre. Az élet változását a nyelvnek is követnie kell. Valahogyan követi is, de nem árt szakértelemmel irányítani, mederben tartani a változásokat. Erre való a nyelvművelés.
család
Az Erzsébet-táborokban még az is kiderülhet, milyen pályát választanak később a gyerekek
