A dal nélkül

„micsoda útjaim voltak nekem”

A DAL nélkül… Ez volt Cseh Tamás utolsó lemezének címe, az első hangfelvételét tartalmazta, 1973-ból. És akkor most itt maradtunk valóban a dal nélkül. Hogy elvesztése mit jelent a Magyar Köztársaság szellemi, művészeti, kulturális, civil életében, jelenleg felfoghatatlan. Azt viszont leszögezhetjük, hogy a nemzet bárdja ment el, az elmúlt harmincöt évünk krónikása. Egy eljövendő kor történészének nem kell könyvtárakban szöszmötölnie ahhoz, hogy feltérképezze, mi is történt a tágan vett ezredfordulón ebben a hazában, milyen volt a közérzetünk és a világhelyzetünk, miken nevettünk és miken sírtunk, elég végighallgatnia és végignéznie a Cseh Tamás-i életművet. Nézni azért fontos, hogy tetten érhető legyen a legendás félmosoly. Mert abban minden benne volt. És egy akkordban, laza csuklóval, szépen elengedett kézfejjel.
Hatalmas űr maradt utána, betöltetlen, betömhetetlen lyukak. A fekete lyuk, egy nem létező égitest. A fegyelmezett katona lelépett. Az indián, Füst a szemében már az örök vadászmezőkön lovagol. És igen, meghalt „ó az a rohadt énekes”, aki kimondta helyettünk magyarul. Az összes bizalmatlanságunkat, tétovaságunkat, a jobbik énünket és persze a rosszabbikat is, a ránk virradt kocsmaasztalokat, nőket, barátokat, féldecis rezsimeket.
Nyilván nem most halt meg először. Minden este, amelyik nincs elfeledve, minden színpadra lépés egy-egy halál, meghalás és újjászületés volt. Merthogy a dal a fontos, Tamás. Nem te, a dal. Ezt Bereményi mondta neki egyszer, és ő elrakta a jobb és a rosszabb időkre. Ezt nevezzük alázatnak, amit minden áldott nap tanulnunk kell, újra és újra. A Bereményivel való alkotói kapcsolata döbbenetes (és itt most nem feledkezünk el Csengey Dénesről sem). Egymás sziámijai, mintha Lennon és McCartney egy ember lett volna. És ha már a kitekintésnél tartunk, jegyezzük meg büszkén, nekünk is van Leonard Cohenünk, Vlagyimir Viszockijunk: Cseh Tamás. És sanzonunk, a dal. Kemény srác volt, szép ember, ennek minden veszélyével, őrzik a képek. Aztán megcsendesedett, mint Sanyi bácsi az Eldorádóban, és az is jól állt neki. Engem már nem látnak sírni, amikor muzsikálnak, tudja, én már visszavonultam, a szépasszonyok járása már nem ugyanaz nekem, én most békés vagyok… Arthur Rimbaud, Lee Van Cleef, aztán meg mint egy sokat látott bluesénekes, cigi, gitár, egy pohár bor, a poharat elengedjük, mint Vízi a Frontátvonulás című lemezen, és a pohár a levegőben marad, miközben természetesen éktelen üvegcsörömpölés hallatszik.
Ha valakivel, hát vele be lehetett volna temetni az árkot. Világos, kétségtelen és egyértelmű volt, hogy hová tartozik. De a másik oldal sem tudta szívből utálni, mert önmagát, a saját jobbik énjét kellett volna gyűlölnie és azt ugye azért mégse. A budapesti kluboktól a Madarasi-Hargitáig szólt a dal. Ugyanaz. Mindenkinek.
Cseh Tamás terepei, ez is megér egy misét. Budapest (neve is van), a Káli-medence, egy bikaistálló a Bakonyban. Urbángerilla, betyár, indián élet, szól a katonaének, masíroz a harminckettes baka, Doberdótól a Don-kanyarig. Születtem Magyarországon. Meghalni ugyanott. „Hanyatt fekszünk a fűben, szemünket reménykedve az égre emeljük, és úgy maradunk. Most látom, eltelt az idő, testvér.” A Jóisten legyen Veled, Tamás.