A misszionárius

Ezúttal nem mi jártunk pincében. A véletlennek köszönhetően olyasvalakire bukkantunk, aki rovatunkhoz hasonlóan szintén fiatal, tehetséges kézműves borászokat keres. Ám ő nem elsősorban azért, hogy írásban adjon hírt róluk, inkább azért, hogy boraikat eljuttassa egy méltatlanul kevéssé értékelt célországba: Dániába. Egykori kiváló vízilabdázónk, Kácsor László ugyanis Dániában él.

Kácsor László egri élsportolóból később mesteredző lett, ma pedig a magyar bor dániai nagyköveteként ültünk le vele egy asztalhoz Villányban. Külön örömünkre szolgált, hogy ennél az asztalnál rajtunk kívül két kiváló fiatal borász is helyet foglalt, akiket rovatunkból megismerhetett a kedves olvasó. Igazi sikernek persze azt neveznénk, ha Lelovits Tamás és Haraszti Ferenc borait a közeljövőben akár Dániában is kóstolhatnánk. Ez azonban még csak terv, így aztán Kácsor Lászlótól kérdezősködtünk az utóbbi húsz esztendőben történtekről.
– Dániába Németországból kerültem, ahol szintén mint vízilabdaedző dolgoztam. Egyik túránkon a német csapattal alaposan megvertük a dán válogatottat, ezt követően meghívtak, legyek a dán válogatott edzője, készítsem fel az Európa-bajnokságra – mondja az ötvenhat esztendős mester. – Az Eb-n elért eredménnyel, úgy tűnik, elégedettek voltak az illetékesek, mert arra kértek, maradjak továbbra is Dániában. Így költöztünk oda családostul 1992 januárjában.
– És hogy került az életébe a bor?
– Azt hiszem, már önmagában az a két szó is magyarázat lehet, hogy egri vagyok. Természetesen a felmenőim borászkodtak Egerben, apám, nagyapám idejekorán megtanított becsülni a jó bort, és azt is megtudhattam, hogy mennyit kell dolgozni érte. Egy-egy kimerítő vízilabdaedzés után ki kellett vennem a részemet a szőlőművelésből. Később pedig dániai barátaim már szinte elvárták, ha itthon járok, vigyek nekik innivalót, lehetőleg bőven. Akkor még létezett határ meg finánc, és én nem tudtam olyan lassan menni a kocsival, hogy ne zörögjön a rengeteg palack. A vége az lett, hogy a barátaim felvetették: mi lenne, ha importálnám, mert Dániában hiánycikk a jó magyar bor, függetlenül attól, hogy a hatvanas évek végétől mind magyar volt, amit kapni lehetett. A dán nem borivó nép, csak ritkán, vasár- és ünnepnapokon él vele.
– És mit ittak addig, amíg ön fel nem bukkant?
– Nemzeti italukat, a sört. Ám én megismertettem velük Lőrincz Gyurit, illetve a borait. 2001-ben vízilabda-Eb-t rendeztek Budapesten, és belebotlottam egy olyan fantasztikusan jó borba, aminek a címkéjén Lőrincz György nevét találtam. Volt egy ilyen nevű vízilabdás tanítványom annak idején Egerben. Kiderült, hogy ő az. Akkoriban még az Egervinnél volt borász. Vele kezdtem tehát a hivatalos importőrködést.
– Mindenesetre szép belépő volt, Lőrincz Györgyöt mi is nagy becsben tartjuk.
– Ezzel egyidejűleg mindjárt adódott is egy kis konfliktusom a dánoknál. Nemrég hozták létre az Egri Bormíves Céhet, amelynek a megalapítói célul tűzték ki, hogy Egerből csak igazi bikavér kerüljön forgalomba. Ám Dániában megjelent egy olyan egri bikavér, amelyet teszteltettünk, majd sürgősen betiltattunk. Ezt megírták a dán újságok, én pedig odakint az első adandó alkalommal, egy nemzetközi élelmiszer-ipari és borvásáron kiállítottam egy igazi bikavért. Az áruházlánc képviselői, akikkel a nem „igazi” bikavér miatt összetűzésbe kerültem, elfogadták a tényeket, én pedig felajánlottam nekik a segítségemet. Persze túl nagy volt az árkülönbség, úgyhogy nem működött.
– Ma hivatalosan is borimportőrként tevékenykedik odakint?
– Ez inkább misszió. Nem könnyű kelet-európainak lenni egy régi jóléti társadalomban. Oda csak a rossz hírek jutnak el. Kis családi vállalkozás a miénk, megtanultunk dánul, és éltem azokkal a kiváló kapcsolatokkal, amelyek a sport révén alakultak ki. A válogatott edzőjeként keresztül-kasul bejártam az országot, évi negyvenezer kilométert autóztam, az edzőakadémián is dolgoztam, így aztán bizalommal fogadtak bennünket a borral is. Eleinte persze azt hitték a tokajiról – amelyre mi azt mondjuk, világhírű –, hogy francia bor. Sokszor még a „tokaji” nevet is ipszilonnal írták, én pedig nem győztem helyesbítést kérni a borszaklapokban. Addig-addig, mígnem 2005-ben egy ottani áruházlánc felajánlotta a tokaji forgalmazásának lehetőségét. Ezt természetesen szétkürtöltük, ám a nemzetközi kereskedelmi kamarától azt a választ kaptam, hogy egyik tokaji borászat sem jelentkezett, túl nagynak találták a rizikót.
– Miféle rizikót?
– Pincészetenként 33 ezer korona listázási díjat kellett volna fizetni az áruházláncnak, ez olyan egymillió-kétszázezer forint. Igazából nem ez volt a probléma, hanem az, hogy kevés olyan borászat létezett akkoriban, amelynek egyáltalán lett volna négyszáz áruháznyi bora. Mert ennyi helyen szerették volna árusítani a tokajit. Az a pincészet, amelyik erre egyáltalán képes volt, nem vállalt pénzügyi kockázatot, úgyhogy ezt a 33 ezer koronát én kifizettem. Becsületükre legyen mondva, később, amikor látták, jól halad az üzlet, a kétharmad részét visszakaptam tőlük. És ha már itt tartunk: én soha egyetlenegy palack bort nem kértem bizományba, soha nem tartoztam senkinek egyetlen napig sem. Hatvan napra fizetnek a dán kereskedők, én előre. Megveszem a bort, kifizetem a dán boradót, a palackonkénti járulékokat. Igyekszem kapcsolatot tartani az ottani elismert szakírókkal, szerencsére jó néhányat közülük sikerült rávennem, hogy járják végig Egert, Villányt, Tokajt, azt pedig érthetetlennek találom, hogy Magyarországon nem tartják célországnak Dániát, miközben kiemelten kezelik Norvégiát, Svédországot, ahol az állam határozza meg, hogy mennyi bort vásárolhat a fogyasztó. Pedig a bor sokszor Dánián keresztül jut el Norvégiába. Stockholmban minden tavasszal nagy borbemutatót tart Magyarország, elküldjük a legjobb borainkat, legnagyobb neveinket, majd közlik a svédek, hogy minden nagyon jó, minden nagyon finom, de inkább a két korona körüli borokra kívánnak koncentrálni Magyarországról. Legyen jó és olcsó. Legyen jobb, mint az olasz, a francia vagy a spanyol. Ezt persze én nem nézhettem tétlenül, és jó néhány dán lapban megírtam, hogy ennek a minőségnek az exportára Dániában átlagosan hat és fél euró. Még ez sem sok, de a magyar borászok pontosan tudják, mi rakódik rá erre: palackadó, áfa. Így 65 koronáért adtuk azt a tokaji aszút, amelyet 55,40 euróért hoztunk be Dániába. Az árrés tehát minimális. Viszont egy áruházláncba legalább egymillió palack kell.
– A kicsiknek nem lesz egymillió palack boruk.
– Nem, és nem is ez a cél. Az áruházláncoknak az a szerepük, hogy elültessék az átlagfogyasztó tudatában: létezik olyan, hogy magyar bor. A szállodáknak, éttermeknek ennél többet kell tudniuk. Nekik már azt is illik tudniuk, hogy a magyar borok a világ élvonalába tartoznak. Szerveztem nekik teszteket: „Próbálj szupermagyart!” Erre megírták, hogy ilyen cabernet franc-t három éve nem kóstoltak Dániában. Ilyen magyar bort. Nem azt írták, hogy melyik pincészet bora, hanem hogy magyar bor. Miként Villányban, ahol az alapot megteremtették a nagyok, a nyomukat követő kicsik már nyugodtan „művészkedhetnek”. Itt tartunk most. Az áruházláncok után éttermekkel, szállodákkal szeretnék foglalkozni, itt van lehetőségük a magyar kézműves borászatoknak.
– Ezek szerint Dániában szerencsénk van, mert ott él Kácsor László, aki, ha kell, a zsebébe nyúl, tűzön-vízen keresztül presztízst szerez a magyar bornak. Sajnos a hazai borászatok kockázatvállaló képessége nagyon alacsony, a bizalmatlansági indexük pedig nagyon magas. Mondta egyszer már önnek valaki azt, hogy köszönöm?
– Hogyne. Maguk mondták két nappal ezelőtt. Pedig sokszor ennyivel is megelégednék. Ha valahova bejelentkezem, rögtön azt várják el, hogy raklapszám vigyem a bort. Miközben a dán mentalitás olyan, hogy amit nem ismernek, az nem is létezik. Tehát elsősorban a bizalmukat kell elnyerni. Bort kóstoltatok, gulyáspartikat rendezek borkóstolóval, nagyvállalatok borklubjaiba járok – ezek mind viszik tovább a jó hírünket. Idehaza elmegyek egy-egy jobb borászatba, veszek mindenből két kartonnal, aztán odakint elküldöm tesztelni mindenfelé. Tehát azt a fajta marketinget végzem el, amelyre Magyarországon azt mondják: nincs rá keret. Pedig Dániában annak alapján írnak Magyarországról, amit én odahaza összegyűjtögetek. Irigylem azokat a dán kollégákat, akik ma már megtehetik, hogy eljönnek Magyarországra, beesnek az ajtón, és szerződéssel térnek haza, miszerint ők kizárólagos importőrei az adott pincészetnek. Én persze örülök ennek is, az a fontos, hogy minél több magyar bor jelenjen meg a dán piacon, még akkor is, ha az említett kollégák semmit sem tettek azért, hogy manapság sikeres üzleti tevékenységet folytathatnak. Tán annak idején még azt is tőlem tudták meg, hogy Magyarországon ilyen borok, pezsgők találhatók. Nagyon sok dicsérő szót kaptunk borászattal, gasztronómiával foglalkozó magazinoktól, szakemberektől, ott már kiérdemeltük az elismerést. Az úgynevezett kék könyvbe, amelybe azok kerülhetnek, akiknek figyelemre méltó szerepük van a dán kulturális életben, ezt írták rólunk: „Találkozz azzal, aki a magyar borokért, delikátokért küzd!” Igazából nem az a lényeg, hogy nekem odahaza hálálkodjanak, a fontos az lenne, hogy itthon észbe kapjanak az illetékesek: tavaly 350 ezer dán turista járt Magyarországon. Ez a kecskeméti Dán Kulturális Intézet adata. Már húsz éve nagy számban jöttek hozzánk. Nemrég jártunk a Balatonnál, a révfülöpi kempingben minden harmadik turista dán volt. Hát figyeljünk oda, hogy ilyen helyeken jó borok legyenek! És ők meg fogják fizetni, mert a magyar árakhoz képest a dán pénz még mindig nagyon jó. Ha itt „ráharap” a mi fantasztikus borainkra, otthon is keresni fogja. Tavaly karácsony előtt olvastam egy cikket Rohály Gábor hazai szaktekintély felhívásáról, miszerint örömmel venné, ha külföldön minél több dicsérő szó, írás jelenne meg a magyar borokról. Én összegyűjtöttem egy csokorral, elég sokat, hogy büszkék legyünk rá, odatettem a magyar borászatok karácsonyfája alá, mert megérdemlik. Amit a magyar borászok 1990 óta letettek az asztalra, az fantasztikus. Ha mindenki ennyit tett volna Magyarországon a maga területén, akkor ma már ott tartanánk, ahol Ausztria.