A Szent István-bazilikában július 17-én vettünk végső búcsút Illés Sándortól, a Magyar Nemzetnél 1950-től főmunkatársként dolgozó újságírótól, írótól, műfordítótól. A gyászszertartáson kollégái, sorstársai emlékeztek feledhetetlen alakjára.
Illés Sándornak, atyai jó barátomnak
Drága Mackó!
Megkaptam leveledet, amelyet 11 évvel ezelőtt még a Magyar Nemzet fejléces papírjára írtál. Köszönöm a könyvet is!
Megilletődöttségemben nem is tudom, hogy melyik írásra válaszoljak először. A borítékosra avagy a könyvben nekem szántra. Mert a bejegyzés – tömörségében is – zavarba ejtő.
A barátságodat ajándékozod szeretettel, és utalsz benne arra is, mintha az általam végzett rádiós munkának megbecsülésre érdemes elemei is lennének. A levelet a Vasárnapi Újság szerkesztőségébe irányította a címzés. Nekem szól, aki akkor éppen ebben az alkotói közösségben feleltem a műsorkészítésért. A feladó pedig egyszerűen csak ennyi: Illés.
Mintha égi jeleket rejtene a boríték. Valamiféle próféciát. Felhők mögüli üzenetet. Fénysugarat a viharforgató fekete fellegek mögött. Olyasmit, ami reményt ígér. Jövőbe mutató reményt. Hogy a pusztítás mégsem tarthat örökké? Elverhette a határt a jég. Letarolhatta a még lábon álló gabonát a förgeteg. Kiverhette a kalászból a marokszedő elől a szemet, de ha éhezve is, annyi magot azért összeszoríthat majd a bácskai tenyér, hogy a dédapa ősszel megint vethessen. Hittel és reménnyel.
Mert a reménység hídját nem rombolhatja le semmiféle vihar. Az állja a mennydörgést, dacolja a villámcsapást. Nem recsegő faácsolat, vízmosta kőrakat. Elemei gondozott temetők, nagyapa meséi, a mama simogatása, a tanyát őrző körtefa árnyéka, a Gyepsor harmata, a harang szava és a hajnali madárfütty.
A fogadalom is az ősök újrateremtő munkájának átörökítése. Mennyit is tréfálkoztunk ezen! Miközben az otthoniak ajándék pálinkájából kortyoltunk, vagy a Balaton-felvidéki rokonok hozta borból spriccelt fröccsel koccintottunk. Hogy ezek a temeriniek már másfél száz éve jól sejtették, hogy érdemes lesz ünnepnek fogadniuk Illés napját…
Néhány éve még vállaltad a hosszú utat. Feleségeddel együtt izgalommal készültetek a búcsúra. Megadatott. És most nekünk – tágabb értelemben vett földijeidnek – is megjelölted a kalendáriumban Illésként a búcsú napját…
De bocsáss meg a kitérőért, Mackó bácsi! Valójában választ ígértem neked. Választ azokra a sorokra, amelyekben bennük van minden, amit te jelentesz nekem, olvasóidnak, hallgatóidnak, a munkatársaimnak, vagyis azoknak, akik szeretünk, mondataidból tanulunk, erőt merítünk, akik tisztelünk, csodálunk, akiknek részévé váltál.
Neked nem kellett másként írnod a rádió számára és másként az újságba. A te soraid mindig beszélnek. Regényeidet is szereplőid hangjára hangszerelted. Még ha egy-egy párbeszéd vagy élethelyzet a fantáziád alkotása is, az olvasónak nincs kétsége afelől, hogy az ott és akkor és éppen úgy megtörténhetett.
Még 95 évesen is írtál. Fejben. Naponta újabb és újabb jegyzeteket. Ujjaid ereje már nem volt elegendő az írógéphez, de arról hallani sem akartál, hogy lediktáld gondolataidat. Sohasem diktáltál. És azt sem hagytad, hogy neked diktáljanak. Hűséges társad ugyan nem ismerte a hosszú magánhangzókat, de te nem haragudtál emiatt. Nem cserélted le a hatvanéves vasat. Kitartottál mellette az utolsó leütésig. Aztán fogtad a kéziratot, és tollal kijavítottad. Még az indigós példányt is külön. Aranytollad van!
Amikor nem volt már erőd a Bródy Sándor utcai stúdióba trolizni, én jártam a Cházár András utcába. Együtt izgultunk. Én amiatt, hogy miket forgatsz a fejedben, te pedig, hogy melyik írásodat választom ki a kedves hallgatók számára. Mert talán megbocsátják nekem a Nemzet-es kollégák, de ezekben az esetekben A Mi Időnk közönségéé volt az elsőbbség. Eleinte több jegyzetet is fölvettünk, később már csak egyet, aztán az egyet részletekben, aztán árván maradt az írógép. A Mi Időnk kötetének előszavát tollba mondtad. Ez az utolsó írásod.
A felvételeknek rajtunk kívül a szekrény tetején ketyegő nagy óra is örült. Útra kelhetett. Hogy szét ne csöngesse a szerkesztői akaratot, szerkezetét leállítottam, és kicipeltem az előszobába. Úgy állt meg az idő, hogy valójában utazott.
Mesélted, hogy amikor először jött érted szirénázva a mentő, búcsúzkodtál a környezetedtől. A falon függő képektől, a könyvespolctól, a kertre néző ablaktól, a fáktól, a madaraktól. De a villogó lámpafényben valami azt súgta, hogy ne. Évek múltán, amikor ismét érted jöttek egy hajnalon, becsuktad a szemed. De az utca fáinak ágai árnyékukkal átzörgettek emlékeiden. Akkor fogadtad meg, hogy búcsúzni kell. Mindentől, ami mi vagyunk és mindenkitől, ami mi lettünk. Búcsúzni, mert ha nem tesszük, nem marad utánunk más, csak a horpadt sárga villamos…
Azon a legutolsó hajnalon a rigókkal viaskodtam. Érik a szőlő, és őkelméék szeretik a fürtök közül köszönteni a fölkelő napot. Utóbb döbbentem rá, hogy még a fiatalok is feketében voltak. Nem fütyültek, inkább vijjogtak. Hasztalan riogattam őket. Rám sem hederítettek. Csöndes szárnysuhogással arrébb röppentek, aztán szemtelenül megint közel merészkedtek. A kertig csörömpölő telefoncsörgés riasztotta el őket.
„Illés Sándor nem kiált már nemzetünkért. Ma hajnalban csendes álma átemelte az örök valóságba.”
Hát bekövetkezett. Hányszor és hányszor szorítottam meg utoljára a kezedet. Simítottam a homlokodat, érintettem az arcodat úgy, hogy a pillanat legközelebb már megismételhetetlen lesz. És lett alkalom ismét meg ismét. A mama bár ott állt várón a szülői ház kapujában, te mégis magad elé engedted a fiadat és az édesanyját. Mert a szeretteid biztonsága neked még az utolsó útnál is fontosabb volt. És most, hogy megérkeztél, fülünkben cseng a mama hangja: „Istenem, hova rejtselek?” És látjuk a szerb partizánt is, aki a hátadhoz szorított géppisztollyal a kezében aziránt érdeklődik, hogy te vagy-e az a bizonyos Illés Sándor újságíró. És bizony, te bátran vallottad, hogy hozzád van szerencséje, de a balga elhitte neked, hogy Illés Nándor, akit ő keres!
És elsomfordált a halál mellőled. Szerettél volna szembenézni vele, ha már legyőzted, de nem lehet. A halál vak. A halál nem látja áldozatát. Nincs szeme. Legalábbis ezt írtad róla. Meg azt, hogy olyan a karja, mint az elefánt ormánya. Éjszakánként sokat viaskodtatok. Jól megfigyelted…
„Kedves Barátom!
Szeretettel küldök egy könyvet szerény műveim közül. Azért ezt, mert ebből van még több példány. A tisztelet jeleként küldöm, s igyekszem majd a többiből is néhányat eljuttatni hozzád. Amikor itt jártál, már kikészítettem, de megfeledkeztünk róla.
Mellékelek egy kis írást is. Úgy gondolom, ez a legjobb megoldás: elküldöm az írást, elolvasod, ha jónak látod, behívatsz, felolvasom. Ha nincs rá szükséged, visszaüzensz. Így mindig lesz ott nálad egy-egy írás, amikor sorra kerülhetek, csak intesz. Ez a mostani április elejéig időszerű. Tavaszi zsongás.
Egyébként nagy örömmel koccintanék Veled. Addig is ölellek:
Bp., 1998. márc. 11-én, Illés Sándor”
És tizenegy éve, azon a nyáron a velencei-tavi szerkesztőségi hétvégén velünk fociztál.
Mert te mindig a tieidhez tartoztál, de adósa soha senkinek nem maradtál.
Mi tartozunk neked azzal, hogy visszhangozzuk nemzetünkért kiáltó szavaidat, és ha nem bírják már hangszálaink, a kötélbe kapaszkodva kongatjuk a harangokat. Mert megtanultuk tőled, hogy nincs jövője annak a népnek, amely múltjában elharangozatlan halottakat hagy.
Drága Sándor bácsi!
Köszönöm, hogy lelkedbe fogadtál.
Némán, fiúi fájdalommal zárom soraimat.
Kérlek, figyelj ránk, utánad jövőkre, mert égi intelmeid nélkül olyanok leszünk mi itt a földön, mint az íróját vesztett írógép.
Nyugodj békében! Isten veled!
Németh Miklós Attila
