Archaikus edény Kazinczynak

Ötödik állomásához érkezett az a kiállítássorozat a hajdúszoboszlói Nemzetközi Modern Múzeumban, amely a XX. századi magyar konstruktív, geometrikus törekvéseket mutatja be. Az első, a különböző irányzatokról, jelentős teljesítményekről átfogó képet adó tárlatot Orosz Gellért, Fajó János és Joseph Kádár bemutatója követte. Szeptember végéig Ézsiás István szobrászművész alkotásai láthatók a múzeumban.

Mintha csak a tárlat megnyitása előtt egy nappal bezárt Tokaji Írótáborban felvetett kérdéseken meditálna tovább az alkotó, a kiállítás középpontjába a nyelv került. Egyrészt az a magyar nyelv, amelynek megújításáért oly sokat tett a kiállításon megidézett Kazinczy Ferenc, másrészt pedig az a nyelv, amelyet a képzőművészet is használ, s amelynek romlását az utóbbi évtizedekben oly sok negatív jelenség bizonyítja. Archaikus edény Kazinczynak – írja a művész az egyik alkotás alá, amelynek betűhalmazából nyelvünk legszebb szavait is kirakhatnánk – ha egyáltalán ismernénk őket. Vagy épp azokat az új kifejezéseket, amelyekkel ma is tovább gazdagítja a nyelvet a kortárs költészet, irodalom. Ézsiás műveinek másik csoportját ezek az alkotások, pontosabban Papp Tibor József Attila-díjas költő, a Magyar Műhely folyóirat létrehozójának költeményei inspirálták, amelyek közül néhány „szó szerint”, de a szobrász jellegzetesen konstruktív, geometrikus formálásában megjelennek a kiállítóterem falán fő reliefekben.
Vizuális költészet a szobrászat nyelvére fordítva? Vagy olyan szobrászat, amelyet a konstruálás törvényszerűsége mellett a a nyelv inspirálta játékosság, felszabadultság jellemez? Ez is, az is jellemző Ézsiás Istvánra, ahogyan jellemző rá a klasszikus avantgárd mestereihez, az általuk teremtett tradíciókhoz való hűség és az a szándék, hogy a XX. század jelenségeit a művészet, a kultúra egészének nagy folyamataiba illesztve szemlélje. Több alkotásának is a Geometria Pannonia címet adta, az egyiken sötétre festett lapokat, tengelyeket látunk, inkább a teret kijelölő síkot, erővonalat, mintsem homogén tömegeket alkotó formákat. Érzékeltetik a mű és az azt körülvevő tér kapcsolatát, de nem jelölik ki pontosan, a mű részei között átlátva a tér újabb dimenziói sejlenek fel előttünk.
A nyelvújítás folyamata figyelhető meg e művekben is, ahogyan az azoknál az alkotóknál is történt, akik előtt a tárlat néhány műve tiszteleg (Hommage a Moholy-Nagy, Joan Miró, a múzeum előtti kertben lévő szoborparkban pedig Piet Mondriant idézi Ézsiás 1998-as szobra). A művek anyagválasztásánál, a részletek összeillesztésénél, a színhasználatnál pedig újra és újra érzékelhetjük, hogy e tisztelettel nagyon is jól összeegyeztethető az, hogy Ézsiás nem a mesterek példáját követve, hanem – immár mesterként maga is – a művészet logikája szerint építette fel pályáját, szerezte meg kiváló anyagismeretét, alakította ki sajátos konstruálási módszerét, gazdagítja festői értékekkel plasztikai világát. Ezért hiteles szobrászata, s ezért érdemes figyelni annak a vizuális nyelvnek a sajátos fordulataira, amelyeket Kazinczy vagy mások előtt tisztelegve, de elsősorban a harmadik évezred közönségéhez szólva kialakít.
(Ézsiás István szobrászművész tárlata, Hajdúszoboszló, Nemzetközi Modern Múzeum, október 1-jéig.)