Argo

Bár nem okozott megrökönyödést a közelmúltban három történész kutatása, amelyik Hemingway NKVD-s érintettségét taglalta, a hír megzavarta a száztíz éve született amerikai író töretlen népszerűségét. Sokan érezhették úgy, hogy megbocsáthatatlan alkut kötött. Akkor is, ha semmitmondó jelentéseket írt a szovjet titkosszolgálatnak.

Hetvenes-nyolcvanas évekbeli szűk kelet-európai világunk hivatalos kánonjában az örök második hely jutott a Nobel-díjas Ernest Hemingwaynek. Baloldalisága köztudott volt, és talán ennek is köszönhető az Európa Könyvkiadó szép vászonkötésű Hemingway-sorozata; amerikai állampolgársága azonban némi gyanút ébresztett. Így az érettségi tételekben nem jöhetett ki győztesen a Solohovval való összehasonlításból. Solohov is Nobel-díjat kapott 1965-ben, és Hemingwayhez hasonlóan harcolt az emberiség felszabadításáért, legalábbis bizonyos rabságokkal szemben. Megbízható szovjet állampolgársága mellett fő előnye a mércévé kikiáltott szocialista realizmusban rejlett, amely ragyogó perspektívát rajzolt az emberiség vérvörös egére. Az Emberi sors főhőse, Szokolov Jóbhoz hasonlóan szenved és veszít el mindent, házát bombatalálat éri, és családja odavész, katonának álló fiával orvlövész gyilkos golyója végez Berlinben. Szokolovot azonban jövőbe vetett hite átsegíti a megpróbáltatásokon, nem omlik össze, sőt még egy árván maradt gyermek felnevelésére is vállalkozik.
Az Emberi sorssal párba állított Az öreg halász és a tenger a szocialista irodalomtörténet számára sokkal kevesebb örömet tud nyújtani, a kisregényből ugyanis hiányzik a biztató jövő közvetlen felvázolása. Santiago is sokat szenved a hatalmas hallal, amelyet rengeteg megpróbáltatás árán végül sikerül megtartania, de hiába, mert a csodálatos zsákmányból csak csontváz marad, mire kiér a partra. Nem tudom, megnyugtató lett volna-e a kelet-európai beszűkült tudatállapotú irodalmároknak, ha mondjuk a nagy halászat után Santiago halászkolhozt alapít, az azonban elég valószínű, hogy ezzel a befejezéssel a Nobel-díj odaítélői lettek volna elégedetlenek. A regény kulcsmondatai viszont alkalmasak voltak arra, hogy széltében-hosszában idézzék őket keleten és nyugaton egyaránt: „Az ember nem arra született, hogy legyőzzék… Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni.”
Ki tudja. Azt hiszem, most már biztosak lehetünk abban, hogy még az íróembert is le lehet győzni: ha nem bikaviadalon, halászaton vagy bokszmérkőzésen, akkor valami félreeső helyen, egy beszervezési irat aláíratásával. Erkölcsileg mindenképpen. A történelemben, sőt az irodalomtörténetben sincs értelme a feltételes módnak, de gyanítom, hogy Hemingway kiváló és szintén sokat szenvedett, a létező szocializmus uraitól börtönbüntetést, mellőzést és számtalan kisebb-nagyobb büntetést kapott magyar fordítói, Déry Tibor, Örkény István, Ottlik Géza vagy Göncz Árpád kevesebb érdeklődést tanúsítottak volna a kortárs amerikai irodalom halhatatlan nagysága iránt, ha megtudják az igazságot. Azt tudniillik, hogy Hemingway nem csupán a kubai szocializmus atyjával és teljhatalmú diktátorával, Fidel Castróval ápolt meghitt kapcsolatot, de kifejezetten lelkesedett a szovjet titkosszolgálat munkája iránt is, s miután több szovjet ügynökkel találkozott, 1941-ben, kínai utazása előtt Argo fedőnévvel maga is a szervezet tagja lett.
Ezt a felfedezést John Earl Haynes, Harvey Klehr és Alekszandr Vasziljev hozta nyilvánosságra, akik a közelmúltban megjelent Spies: The Rise and Fall of the KGB in America (Kémek: a KGB tündöklése és bukása Amerikában) című könyvükben publikálták a KGB elődeként működött NKVD amerikai tevékenységének bizonyos elemeit. Valószínűleg csak kis töredékét. Dokumentumaikat a kilencvenes években gyűjtötték, amikor rövid időre lehetőség nyílott a kutatók számára a sztálini archívumokba való betekintésre. Az emberi erkölcs irodalmi szószólóját persze meglehetősen kockázatos és – valljuk be – igazságtalan lenne egyszerű spionsággal gyanúsítani, ezért mind a könyv, mind az ennek nyomán született The Guardian-cikk óvatosan fogalmaz, és hangsúlyozza, hogy Hemingway teljesen alkalmatlan volt az ügynökösködésre, használható információt sohasem szállított, ezért az ötvenes évekre meg is szakították vele a kapcsolatot. Még az sem zárható ki, hogy e bizarr vállalással csupán irodalmi inspirációt keresett.
Azért mégsem térhetünk olyan egyszerűen napirendre az eset fölött: más akusztikája van egy ilyen érintettségnek nyugaton és más a szovjet szolgálatoktól sokkal többet szenvedett keleti régióban. Különösen bosszantó, amikor a kommentárokban vállrándítással intézik el a dolgot, mondván, Orwellről is kiderült érintettsége, hiszen az angol belbiztonságot támogatta jelentéseivel, sőt érdekes listát is készített kriptokommunista értelmiségiekről. A különbség csupán az, hogy az egyik titkosszolgálat egy demokratikus ország belső védelmét szolgálta, a másik pedig egy agresszívan terjeszkedő diktatúráét. Orwell egyébként nagyon tisztán látott, például Hemingwayt is listára tette – más kérdés, hogy ebben a Chaplintől Shaw-ig terjedő felsorolásban nagyon kevés meglepő nevet olvashatunk.
A legnagyobb eldöntendő probléma Hemingway érintettsége kapcsán: feltételezhetünk-e akkora naivitást az író részéről, amely indokolta volna a szovjet titkosszolgálattal való együttműködést merő „filantróp”, a haladást szolgálni vélő szempontból? Nos, életútja és regényei ismeretében teljesen egyértelmű, hogy nem. Az NKVD szerepével kapcsolatban ugyanis semmiféle illúziója nem lehetett a spanyol polgárháborúban. Stéphane Courtois és Jean-Louis Panné például a következőket írta A kommunizmus fekete könyvében: „A köztársaságiak harcának olyan világvisszhangja támadt, hogy sok önkéntes határozta el, Spanyolországba megy, és harcol a nemzetiek ellen, beáll a milicisták közé vagy azoknak a szervezeteknek a hadoszlopaiba, amelyek szívesen fogadják őket. A nemzetközi brigádok, mint olyanok, valójában Moszkva kezdeményezésére jöttek létre, és tulajdonképpen kommunista hadsereget alkottak.” De még ennél is érdekesebb mindaz, amit az NKVD spanyolországi működéséről írtak: „Az 1937-es Spanyolországban az NKVD gyakorlatilag a belügyminisztérium fiókhivatala lett Groupo de Información néven. Az állambiztonsági igazgatóság pedig a kommunista ügynökök felügyelete alatt volt. A Servicio Alfredo Hertz 1937 tavaszán és nyarán működött a legserényebben. Julián Gorkin szerint maga Hertz volt »a kihallgatás és kivégzés nagymestere«.”
Hemingway haditudósítóként négyszer járt a polgárháborútól sújtott országban, és rendkívül alapos írásaiból azt is tudni lehet, hogy világosan látta, mi történik. Nem lehetett kétsége afelől sem, hogy a szovjet titkosszolgálat mit keres Spanyolországban, mint ahogy afelől sem, milyen eszközökkel „dolgozik”. Ezek után nyilvánvalóan képtelenség azt állítani, hogy csupán írói munkásságához gyűjtött információt, amikor a Feliksz Edmundovics Dzerzsinszkij által alapított terrorszervezet, a Cseka néhányszor átszervezett utódjának szolgálatába szegődött. Tudnia kellett, mit tesz, és az utókornak is tudnia kell, hogy ez az együttműködés mit jelent. Lehet páratlan baloldali kultusza világszerte a különféle gyilkosságok elkövetésében érintett Che Guevarának, és rendezhetnek évről évre Hemingway-hasonmás-versenyt; a lényeget mindez nem érintheti.