Árnyékra vetődve

E N C I K L O P É D I A É N E Z E R

Hogy mi marad fenn, és mi pusztul el, szinte mostanáig szónoki kérdésnek számított, amelyre nagyrészt filozófusok, írók, művészek, történészek és régészek voltak hivatottak válaszolni, de ma már a mulandóságnak és maradandóságnak nem várt aspektusai is vannak. Például a szemét. A műanyaghulladék, amely ugyancsak nem oszlik fel teljesen, de kissé más értelemben, mint ahogy Horatius sugallja: non omnis moriar – nem halok meg egészen – a lélek és a mű halhatatlanságáról.
Szemétből vett kérdések: miért vált rövid idő alatt ily hatalmassá fajunk, a homo sapiens ökológiai lábnyoma? Miért vetül ily riasztóan nagy és sötét emberi árnyék a Földre, és ha van értelmes civilizáció máshol, más bolygón, akkor annak mekkora az árnyéka? Szükségszerű-e a folyamat, amely idáig vezetett, vagy valamiféle elfajulás? Az emberré válásnak szükségképpen technikai civilizációba kell-e torkollnia? Legutóbb épp az Air France-gép katasztrófája szembesített valamennyiünket mind a mulandóság hatalmával, mind pedig a maradandóság jelenlétével. A repülőgép által hordozott civilizáció szempillantás alatt hullott alá Poszeidón birodalmának mélységébe, ugyanakkor a tenger felszínéről kiderült, hogy egyfajta szemétszállító anyahajó. Évente csak az óceánokba kétszázmillió tonna hulladék ömlik. És máris adott a következő kérdés: elfeledheti-e valaha is a Föld, hogy ember járt rajta?
Neil Armstrong épp negyven éve, a Hold felszínére lépéskor mondta: „Kis lépés az embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek.” Tekintve, hogy a Holdnak nincs légköre, e lábnyom, ha csak egy meteor telibe nem találja, időtlen időkig fennmaradhat. Itt, e Földön lábnyomunkat, mondjuk a riói tengerparton hipp-hopp elmossa a hullám, vagy betemeti a szél, ökológiai lábnyomunk azonban inkább Armstrong holdbeli lábnyomához hasonlít.
Élek a gyanúperrel, hogy a múlt végképp immár sohasem eltörölhető. A külszíni bányászat, a Három Szoroshoz hasonló, sok millió tonnás vasbeton monstrumok, nagyvárosok, utak, atomerőművek és atomtemetők túl jelentőségteljes nyomok ahhoz, hogy valaha is maradéktalanul megsemmisüljenek. A nyomok nyomai közül sok feltárható lesz egészen addig, amíg négymilliárd év múlva planétánk majd a vörös óriássá avanzsáló Nap gyomrában nem végzi beszippantott kohósalak gyanánt. Ha három és fél milliárd évvel ezelőtt képes volt a Földön máig ható nyomokat hagyni az akkor létrejött egysejtű, egyszerű élet, illúzió azt várni, hogy valaha is eltűnhet az egysejtűeknél sokkal markánsabb nyomunk a Földről. Bolygónk így értelmezve piszkos lap. Sohase lesz többé tabula rasa, tiszta lap. Az más lapra tartozik, hogy mivé válna a Föld ember nélkül. Ha – tegyük fel – holnap a Föld arra ébredne, hogy világgá ment az emberiség. Mondjuk átköltözött egy másik planétára. Nos, amint a filozófus-tudós Nick Bostrom idevágó számításai mutatják, a természet ebben az esetben teátrálisan, látványosan rövid idő alatt hódítaná vissza mindazt, amit eltulajdonítottunk tőle. Idézzük csak lelki szemeink elé Angkor vagy a mexikói eltemetett városok gyökér ölelte kőtömbjeit!
Az, hogy tapasztalatunk szerint minél fejlettebb egy civilizáció, annál nagyobb az árnyéka, vagy nevezzük ökológiai lábnyomnak, illetve az, hogy a nyomok gyakorlatilag eltüntethetetlenek, akár meggyőző érv is lehet egynémely alternatív teória ellen. Nemcsak holokauszttagadók és holdraszállás-tagadók vannak, a tagadás ősi szellemét – copyright Madách – a régészetbe is próbálják bevinni. Némelyek már egyenesen alternatív régészetről beszélnek, hivatkozván arra, hogy nem minden tárgy onnét, abból a kőzetrétegből kerül elő, ahonnét amúgy kellene neki. Visszaköszönő gondolat a mai közmegegyezésen kívüli szellemiségben, hogy nem a miénk az első nagy emberi civilizáció. Ehhez hasonló gondolat az is, hogy itt él velünk párhuzamosan egy másik, láthatatlan civilizáció – az ufóké. Vagy ott vannak a himalájai jetik. Esetleg az amerikai Nagylábú, a Bigfoot. Szerintem akár egy régi nagy civilizációnak, akár egy velünk párhuzamos civilizációnak, de még egy ősembertörzsnek is sokkalta több egyértelmű jelet, nyomot kellene produkálnia a jelen civilizáció valószínűtlenül nagy árnyékából következtetve. De miért jó az nekünk, ha volt egy aranykor, vagy vannak itt mások? Nem mindegy?
Vegyük észre: az ufóhipotézis térben, a régi aranykor-hipotézis időben kérdőjelezi meg a jelenlegi helyzet példátlanságát, ez a lényegük. És hogy ez miért jó nekünk? Miért jó így tudni? Mert akkor a felelősség megosztható, és a remény utoljára sem hal meg így. Ha van – Eötvös bohóc örökbecsű szólásával élve – másik. Mindez kísértetiesen hasonlít az emberélet útjának – copyright: Dante – keleti és nyugati típusú elképzelésére. Életutunk a buddhizmus és hinduizmus szerint pusztán egy stáció a sok közül, éltünk már előbb, és noha „ebbe más is belehalt már”, élhetünk utóbb is, bár nem a mostani testünkben. A bűn üdülési jogként örökölhető az előző nemzedéktől, és ha rosszul döntöttünk, a felelősség akárhányszor áthárítható az utánunk következő nemzedékre. Döntéseink következménye sohasem végleges, mert ha most hibáztunk, a következő inkarnáció során még javíthatunk. Nem így Jézus szerint. A kereszténységben az előadás egyszeri. Ha legördült a függöny, nincs ráadás. A túlvilágról még senki sem tért vissza. Az ítélet, ha kimondják fölöttünk, valóban utolsó. A kereszténység ezért áll közelebb Darwinhoz, mint Buddhához. Az evolúció a maga egyedi, megismételhetetlen ívével sokkal könnyebben tekinthető a bibliai genezis egyfajta metaforájának, mint az irányultság nélküli és önmagába örökké visszatérni kész reinkarnáció. Szó se róla, jógiként látványosabbat és mélyebbet lehet sóhajtani, én fuldokolva mégis inkább keresztény és evolucionista vagyok. Hiszem, hogy most az egyszer. Hogy nem volt máskor, és nincsen máshol. Hogy sem távoli aranykorokba, sem velünk párhuzamos civilizációkba nem menekülhetünk a felelősség elől. Most kell megoldani. Mit? Mindent. Ha most hibázunk, végleg elkárhozhatunk. Ha most megoldunk valamit, a megoldás akár örök érvényű is lehet.