Autonóm területek

Nem csitulnak a kedélyek a Madonna- vs. MLSZ-ügyben, tehát két héttel a koncert előtt még mindig nem világos, hogy a lóversenypályáról száműzött popdíva fellép a Puskás Ferenc Stadionban, vagy inkább nem. A szituáció mindenesetre jellemző, már értem, hogy a művésznő miért látogatta meg egy évvel hamarabb Montenegrót, mint minket. Engem konkrétan sem Madonna, sem Kisteleki show-ja nem billent ki a nyugalmamból, de annyi haszna mindenképpen lenne a bulinak, hogy szeptemberben a svédek és a portugálok ellen gyepre emlékeztető talajon játszhatnának az aranylábúak, tekintve, hogy a koncert szervezői grátiszként kicseréltetnék az ötven éve szomorkodó pázsitot. Egyébként meg már egy ideje nem Madonna az iránytű a női popzenében (viszont nincs helyette senki), lassan inkább az a kérdés, mihez fog, ha kiöregszik a varietéből, elvégre nem egy Leonard Cohen.
Az érdekesebb szegmensek persze tele vannak nagyszerű női előadókkal, ilyen például Regina Spektor. Előző lemezét is lelkesen ajánlottuk a Mindenzenében, és még azt a szívességet is megtettük neki, hogy nem hasonlítottuk Bill Clinton kedvencéhez, Tori Amoshoz csak azért, mert nő, énekel és zongorázik. Külön öröm viszont, hogy az album legnagyobb slágere már két magyarországi rádió ingerküszöbét is elérte, reméljük, így lesz ez most is a Far kapcsán. Spektor kisasszony ugyanis rendkívül érdekes egyéniség, ennek ellenére egyik-másik dala egyenesen hallgatóbarát, talán a humora miatt, ami ritka kincs a műfajban. Pedig az élete nem kezdődött túl viccesen. 1980-ban született Moszkvában, ami akkoriban nem volt a világ legvidámabb helye, bár lehet, hogy most sem az. De amíg Brezsnyev elvtárs összevonta szemöldökét, a kis Regina zongorázni tanult, ami tartást ad az embernek, annak viszont később is hasznát veheti.
Például kilencéves korában, amikor a család Amerikába emigrált, és mivel a költözködés elég költségesnek bizonyult, meg kellett válnia zongorájától. Ha ez Mozarttal történik, nyilván jobban ráfarag az emberiség, de egy személyes tragédiát sem szabad bagatellizálni, ráadásul Reginát ekkor még kizárólag a klasszikus zene érdekelte. Gyakorolt, ahogy tudott, majd tizenhat évesen egy művészeti ösztöndíjnak köszönhetően Izraelbe került, ahol már elkapta a gépszíj, és saját dalokkal kísérletezett. New Yorkba visszatérve elvégzett egy konzervatóriumot, majd kezdte becserkészni az amerikai álmot. Még titkárnő is, de már klubokban játszik, és 2001-ben elérkezik az odisszea első jelentős állomásához: magánkiadásban megjelenteti első lemezét, a címe természetesen 11:11. Spektorban az a legjobb, hogy kiszámíthatatlan. Az egyik pillanatban még szeleburdi, aztán leüvölt a székről, majd beszélget velünk kicsit. Mondjuk a Faron éppen nem annyira, az új album az előző Begin To Hope (ezt tőle akár viccnek is felfoghatjuk, de nem a volt miniszterelnökre utal) folytatásának tűnik, egységes, zenekaros, dugig popos elemekkel, de a kliséken is átüt a személyiség. A hangja pedig változatlanul imádnivaló. A másik nagyszerű alter-folk-indie dívát, Lhasát is felfedeztük már, pedig nem is olyan könnyű, a Google az első körökben vagy egy kínai „autonóm” tartományt, vagy egy kutyafajtát lök elénk, aztán a Lhasa de Sela pontosításra összeszedi magát, és máris összeszorulhat a szív. Az újdonság varázsa már vagy öt éve ejtett rabul, akkor járt a Szigeten is valami lehetetlen délutáni időpontban, hogy The Living Road című, második lemezének szerezzen híveket. Egyet bizonyosan sikerült neki, de aztán eltűnt, mint szürke szamár a ködben, egészen mostanáig. De nézzük az elejét! Lhasa de Sela 1972-ben született amerikai fotós-színésznő és mexikói irodalomtanár frigyéből, hogy aztán konkrétan egy átalakított iskolabuszban (igen, az a sárga, amelyet szétlőttek Eddie Murphy segge alatt a 48 órában) nőjön fel kilenc szegről-végről testvérével egyetemben, miközben futottak alattuk a csíkok, mint a Lost Highwayban, és szünet nélkül szólt a zene, mint a Twin Peaksben. Tizenhárom évesen egy San Franciscó-i görög kávézóban énekelt először, főként Billie Holiday-dalokat. Nyilván már ez is nagyon jól állt neki, de aztán néhány évvel később betagozódott a montreali klubéletbe, és hamarosan komoly sikereket ért el saját, angolul, spanyolul, franciául énekelt dalaival.
Manapság már mindenki keveri a bluest a sanzonnal, a gospelt a poppal, különböző kultúrák zenéit még különbözőbb kultúrák zenéivel, de keveseknek áll olyan jól, mint Lhasának. Első lemeze, a La Llorona szépen ment Amerikában, rögtön rá lehetett volna gyúrni, de Lhasa inkább eltűnt hat évre egy cirkusszal. A The Living Road 2003-ban jelent meg, aztán megint hat év rejtőzködés, egészen mostanáig. A lazán Lhasának keresztelt album persze megint jó, de az enyhe (nagyon enyhe) csalódás azért tagadhatatlan. Nem tesz jót neki, hogy kizárólag angolul énekel, hogy az egyébként tökéletesen átérezhető spleen már-már monoton, hogy a hangszerelés annyira puritán, hogy elmenne a Mayflower bárjában. Mindezek ellenére a legnagyobb baja mégis az, hogy rövid. Tehát mindez szimpla kötözködés, szeretetteljes bekiabálás a kispadról. Annál is inkább, mert Lhasa nincs ereje teljében, a több mint egy éve tartó komoly egészségi problémák miatt az augusztusra tervezett turné elmarad. Reméljük, nem kell megint hat évet várnunk.

Regina Spektor: Far (Warner, 2009) l l l l
Lhasa: Lhasa (Warner, 2009) l l l l