Az ellen-Magyarország győzelme a baloldal felett

Magyarországon a szakértői kormányzás illúziója nem új keletű, ahogy a baloldalnak a világ gyökeres átalakításába vetett hite sem. A csetlő-botló nép számára mutatott helyes irány, amelyet akár a társadalom ellenében is kötelessége mutatni a baloldali értelmiségnek és politikai elitnek is, örökös felsőbbrendűségi érzést nyújtott a baloldaliság képviselőinek. Ehhez társult az az illúzió is, hogy a jó kormányzás képességével csak ők rendelkeznek.
Eközben azonban a jobboldal a rendszerváltást követően kormányon és ellenzékben „ellen-Magyarországot” épített fel, így mára a Fidesz megteremtette kulturális, média- és gazdasági elitjét, integrálta a vidéki civil világ nagy részét, s egy sajátos közösség is gyökeret eresztett a magyar társadalomban. A baloldal viszont a gondolati és cselekvési válasz helyett mindent feláldozott Orbán Viktor megállítása érdekében, cserébe pedig most hatalmas esélyt kapott arra, hogy mindent elveszítsen.
Paul Johnson, a konzervatív brit történész írja, hogy minden önkényuralom közül az eszmék zsarnoksága a legrosszabb. A mindenáron való társadalomátalakítás buzgalmából következik ugyanis, hogy a baloldali értelmiségiek örökösen hittek a meglévő viszonyok gyökeres átalakításának szükségességében és abban, hogy kizárólag a baloldaliság képviselői jogosultak erre. Ezzel Johnson szerint a szellemi rugalmatlanság olyan atmoszféráját teremtik meg, amely önmagában is irracionális, destruktív cselekvésre ösztönöz.
Ennek következménye, hogy a baloldali gondolkodók szeretnek megfeledkezni arról, hogy az emberek fontosabbak, mint a koncepciók, s hogy nem hagyhatók figyelmen kívül a társadalom hagyományai. Ezek iránti közömbösségüket Gyurgyák János szavaival élve a modernizáció, pragmatizmus és szakszerűség eszméjével pótolták a rendszerváltás után, minden mást a nacionalizmus bírálatával intéztek el. A baloldalnak így 1990 után nem maradt más alternatíva a jobboldallal szemben, csak egyfajta neoliberális-pragmatista út. Közben a baloldal napjainkban mintha már azt se érzékelné, hogy a társadalom nem érti az értelmiséget megosztó kulturális törésvonalakat, a gazdasági-társadalmi megosztottság pedig legtöbbször számukra lenne értelmezhetetlen. Semmit sem tanultak, semmit sem felejtettek.
A Fidesz vezetőjét viszont adaptációs képessége emeli ki legmarkánsabban az elmúlt húsz év politikai elitjéből. Kéri László 1996-os interjúkötetében Orbán Antall József kormányzásával kapcsolatban azt tartotta legnagyobb bűnnek, hogy erőtlenül nyúlt az államigazgatás, a kultúra és a gazdaság irányításában tapasztalható baloldali dominanciához: ha már úgyis ráfogták, hogy politikai tisztogatás zajlik, legalább csinálta volna meg. A Fidesz elnöke előtt ugyanis világossá vált, hogy politikai hátország nélkül nem lehet fennmaradni, a hatalmat megszerezni pedig reménytelen, ezért mindent el kell követni ennek létrehozásáért.
Nem volt ez akkor olyan egyértelmű és világos, ahogy azt utólag sokan gondolják. Antall hitte, hogy a társadalom negyven év után reflexszerűen szavazott jobbra, hiszen szövetségeseivel elért eredménye nagyságrendileg megegyezett az 1945-ös kisgazdapártéval. Számára ezért nem volt elsődleges a társadalom átalakításának programja, illetve egy jobboldali elit kialakítása. Kormányzásának kudarcában így komolyan szerepet játszott ez a tévedése is.
Fontos tényező, hogy a jobboldali értelmiségnek komoly innovációs erőt adott az elmúlt évtizedekben, hogy bizonyítsa kormányzóképességét, a kudarcok pedig növelték a sikeresség iránti vágyát. A jobboldalon mély történelmi gyökerei vannak persze azoknak a nézeteknek is, amelyek szerint négy évtizednyi szocialista egyeduralom után történelmi igazságtétel hosszú időre megszerezni a kormányzás lehetőségét, és ennek többszöri kudarca a rendszerváltás sikerességét kérdőjelezi meg. Ez a gondolat a jobboldali véleményformálók írásaiban és műhelymunkákban is tetten érhető.
Az 1998-as országgyűlési választás után viszont megindult az a szisztematikus munka, amellyel a jobboldal saját kulturális, gazdasági és médiaelitet kezdett építeni negyvenévnyi szocialista egyeduralom után. Ennek eredménye pedig, hogy 2002-re kiszélesedett és egységessé vált az addig töredezett jobboldal.
A Fidesz elnöke 2002 után felismerte: a vereség oka nem csalás, hanem a beágyazottság hiánya: a jobboldalnak nemcsak szélesednie, mélyülnie is kellett volna. Ebben a folyamatban a polgári körök és a Fidesz átalakítása, szervezeti nyitása komoly szerepet töltöttek be, még ha ezt jobboldalon sokan kétségbe is vonják. Létrejöttek azok a keretek, amelyek a vidéki civil világ integrálását lehetővé tették, s ez 2006 októberében meghozta a sikert. Az önkormányzati választások adatainak részletes elemzése mutatja ugyanis, hogy a Fidesz 2006-ra képessé vált a masszív baloldali szavazótömbbel szemben többségbe kerülni.
Szilágyi Ákos szerint a Kádár-kori középosztály viszonylagos egysége azon alapult, hogy a szocialista rendszer a vagyonosodást határok közé szorította. A rendszerváltással azonban ez a korlát ledőlt, és megkezdődött a középosztályon belüli átrendeződés, egy új felső középosztályi réteg képződése. A Fidesz ennek a középosztálynak az átalakítására tett sok szempontból kritizálható, de sikeres és szisztematikus kísérletet, amely komoly előnyt jelentett egy olyan baloldallal szemben, amely Gyurcsány Ferenc színre lépéséig nem is érzékelte azt az átalakítási kísérletet, amelybe a jobboldal kezdett. Napjainkban a baloldal a jobboldali hátország olyan mély rendszerével áll szemben, amely a következő választás után hosszú időre eldöntheti a fejlődés irányát.
Gyurcsány Ferenc megjelenéséig a baloldal víziója nem volt több a kádári kisember egzisztenciális kihívásoktól történő megóvásánál. Gyurcsány feltűnése indította el azt a gondolati érést, amely nyugat-európai mintákat felkarolva próbálta szintetizálni a hazai baloldal problémáit a nyugati válaszkísérletekkel. Gyurcsány értette a baloldalra leselkedő veszélyt: képes lesz-e megőrizni politikai versenyképességét, amikor az új kihívásokra a jobboldal látszott megtalálni a progresszív választ? Látta annak jelentőségét, hogy a Fidesz miért állította a politikai közbeszéd centrumába a polgárosodást, ez miért kölcsönözte a jobboldal számára a modernség, a frissesség, a progresszió látszatát, mi a jelentősége, hogy hozzáláncolta a „polgári” jelzőt a Fideszhez.
A válasszal azonban Gyurcsány adós maradt. Saját kudarcát pedig maga is látta, hiszen 2008 februárjában úgy fogalmaz: 2004 végétől 2006-ig az örökölt kompromisszumok határozták meg a kormányzást. A „kompromisszumok” másfél évét viszont a kényszerek két éve követte. A miniszterelnök 2006 októberében ugyan nem kényszerült távozásra, de az előre menekülésnek és cselekvési kényszernek kompetencia- és hitelességi deficit lett a következménye. A baloldal úgy veszített el mindent, hogy a megújulásnak körvonalai sem látszanak, a népszavazás és a gazdasági válság pedig ellehetetlenítette az Őszöd óta egyébként is egyre népszerűtlenebb kormányzást.
Gyurcsány 2004-ben hatalmas lehetőséget kapott, hogy az egész magyar baloldalt megújítsa. Hogy tehetsége, ideje vagy éppen ambíciója volt kevés ehhez a munkához, ma még nem látható, de hogy a magyar baloldal történelmi kudarcot szenvedett, az egyre nyilvánvalóbb. Az elmúlt két évtized nem kényszerítette rá az innovációra, nem éhezik a sikerre, egyre kevésbé képes érzékelni a társadalom állapotát. Az MSZP már régóta nem 2010-et kockáztatja, hanem a létét. Új Magyarország van születőben, s hogy a baloldal ebben milyen szerepet kap, az saját magán is múlik majd.

A szerző politológushallgató