Minden gyerek érkezése örömünnep (vagy annak kéne lennie). Ha viszont régen tervezett, sokáig hiába várt, már-már nem is remélt baba jön a világra, az üdvözülés. Barnabást úgy várták, ahogy keveseket, és úgy jött, ahogy a legtöbben jövünk: fáradtan és elgyötörten. Ha rajta múlik, még maradt volna, sem nem odaát, sem nem itt, hanem a boldog középúton, lebegve ég és föld, lét és nemlét közt, a földi és mennyei édenek legvalóságosabbikában, az anyja hasában. Aztán csak-csak kibújt, előbb a fejét dugta ki, majd a vállát, körülpillantott a világban, és amit látott, nem tetszhetett neki, mert félúton megtorpant, úgy döntött, később talán még visszanéz, első blikkre elég ennyi is. Akkor szembesült vele először, hogy soha nincs visszaút: születni, élni, lélegezni, hajózni kell. Durcás volt, meg se nyikkant, némi tétovázás után mégis felbömbölt a három dada kezei közt, felszakadt a torkából az első hang, az első zokszó, a reformátori bölcsesség: jól van, itt vagyok, mást mit tehetnék? Nehéz szülés volt? Az. Mégis euforikus. Három kiló ötven deka és ötvenöt centi. Sok, nem sok? Ki tudja. Rózsaolajból, ámbrából, mannából egyetlen gramm, egy csöpp is elég. Három kiló és ötven deka. Éppen a megfelelő. Elegendő ahhoz, hogy kitöltse a neki szabott teret, átalakítsa, fenekestől felforgassa, átrendezze, másféle ízekkel, szagokkal, hangulatokkal, energiákkal, ábrándokkal és törekvésekkel töltse meg… Mit is? A világot? A budai lakást? A szülei életét? És mert a szülei a barátaim, az enyémet, a mienket is?
Barnabás helyes kölök. Írhatnám, hogy helyes, mint minden kölök, de mert nem minden kölök helyes, nem írom. A csodálatos természet úgy rendezte, hogy csodálatos módon a csodálatos nők minden csecsemőt csodálatosnak lássanak. A természet tudja, mi a legfontosabb az életben, hiszen a természet is anya. A férfiakat nem is ruházta föl a feltétel nélküli szeretet természetellenes, ám csodálatos képességével, ezért aztán, ha egy férfi azt mondja egy csecsszopó gyermekre, hogy helyes kölök, akkor igazat mond vagy hazudik, harmadik lehetőség nincsen. Barnabás kedves gyerek. Mosolygós, figyelmes, szemlélődő. Hogy szép-e? Mit tudom én! Különben is, mi a szépség? Szép sivatag, szép vénember, szép gyilkos galóca, szép szkarabeusz, szép szökőár? Szép halál? Azt mondom inkább, hogy Barnabás szép, mert él. Meg azt mondom, hogy szép, mert lenyűgözi a világ. Hogy meg ne bántsam az édesanyját, mégis leírom, pedig valójában lényegtelennek tartom: Barnabás a szó felületes, tartalmatlan értelmében is szép. Ennyit erről, mert (hacsak nem a természet mesterkedik) szépből is csúnya a sok.
„Ötven fölött ismét apává lenni, az is szép dolog. Nagyon szép. Nagyon-nagyon. De vajon nem túlságosan is az?” Így morfondíroztam Andrásék felé ballagva, midőn anya és gyermeke megtért a kórházból. Akkor még nem ismertem őt személyesen. Barnust. „Micsoda égés – gondoltam –, lehet, hogy tartok tőle egy kicsit?”
Az ajtó kívülről ugyanaz. Bent sem sok változott: minden változott meg. Nem a kiságyra gondolok, pelenkázóra, etetőszékre. Bababútorok. Teszik a dolgukat, aztán majd eltűnnek, padlásra vándorolnak, másutt szolgálnak tovább. A régi bútorok lettek mások. A fényük, a súlyuk. Egy-egy gyerekkori karcolás a csillogó felületen. A dimenziók. Például a lábak. Mennyi sok láb van egy lakásban. Széklábak és asztallábak. Fotelok csigás, húsos vádlijai. Eddig észre sem vettem. De mást jelentenek a képek is. Mást mutatnak, másról és másképpen mesélnek a festmények a falakon. Vagy lehet, hogy nem így van? A képek hűségesek, semmit sem változtak? Évtizedek óta csak lógnak? Mi változtunk meg? Okosodtunk vagy hülyültünk, az most mindegy: nem vagyunk ugyanazok. Ezért aztán, ha ugyanazt nézzük, akkor sem látjuk ugyanazt. „A konyhában találsz bort. A hűtőben van sör is. Mindjárt jövünk. Kinga éppen szoptat.” Kölyök voltam, amikor először bámultam meg ezeket a képeket: bányában ácsingózó szekerek, hátát mutató, felgyűrt ingujjú, mellényes paraszt, táncoló paripa, sziklás akvarell fenyvessel. Harminc éve nem néztem rájuk így, ahogy most megint. Vagyis néztem, a technika, a szem optikája működött, a látvány mégis élettelen maradt. Most újra érzem a szagokat, tapintani tudnám a férfi ingének kemény vásznát, orromban a Király-hágó fenyveseinek párás illata, fülemben visszhangzik a gőzmozdony égig érő sziklafalakról visszaverődő csihatolása. A fényképek is megváltoztak. Családi képek a polcokon. Megkomolyodtak? Vagy éppen hogy mosolygósabbak lettek? Mindegy. Nem ugyanazok. Az egykedvűség évtizedes bevonata tűnt el nyomtalanul. Ismét néznek a halottak. A holtak, akik halálukban is többek lettek. Apák nagyapákká, anyák nagyanyákká, nagyszülők dédszülőkké, nővérek nagynénikké léptek elő. És ezt tudják. Vagy csak én tudom róluk? A könyveket is másként látom. Az egymás mellett sorjázó gerincek színes rongyszőnyegét, a sík szövetet, melyen ezerszer és ezerszer torpan meg, legelészik újra és újra az értelmező, friss tekintet. Aztán lassacskán, évek alatt majd szétesik a kép, darabjaira hull a sík – Hehezet–Kacor; Téba–Zsuzsok; Weltall und Menschheit; Jevgenyij Anyegin –, kinyílnak a könyvek, barnás vízfestményeken trojkák siklanak a havon, ijesztő orangután döngeti fekete mellkasát…
„Kapcsold be a tévét, ha akarod! Mindjárt megyünk!”
Nem akarom. A fát bámulom. A fény is megváltozott? A látvány az ablakon? A kép az ablak keretében? Másként súlyosodik az esőben az ablakig lombosuló nagy fa? Másként reszket százezer levele? Mert az élet újra figyel?… Japánnád apai nagyanyám udvarán… Bukszus augusztusi templomillata az alföldi kert fölött… Az eperfa barnára szottyadt fehér gyümölcsei, ahogy anyai nagyanyám megvetően mondja: „Ne zabáld, fiam, azt a baromfinak való zöldséget! Nem gyümölcs az!” Ahogy szeli és a görögdinnye vöröslő félholdja mellé helyezi az abroszra a karéj fehér kenyeret. „Szőlő, dinnye kenyér nélkül semmit ér.” Nekem nem erőltette, de neki nem ízlett anélkül. Lány korában szokta meg így. Nem spórolásból, dehogy! Hozzáértésből. Végeláthatatlan dinnyeföldjei voltak a nevelőapjának… Egy fa az ablak keretében. Egy kép. Amit perceken, órákon, napokon, éveken át figyel majd az élet. Három és fél kiló élet. Tulajdonképpen mindegy, lehetne több vagy kevesebb is, mert az életnek nem súlya van, hanem könnyűsége. Az élet nem kilókban mérhető, talán időben – órákban, napokban, években – sem, hanem… Ez a kérdés. Miben mérhető az élet? Három és fél kiló élet tonnányi súllyal tölti ki a terét. Nem javítom, nem pontosítom, nem tökölök rajta, leírom a képtelenséget, ahogy eszembe jut: öröm és derű tonnái, féltés mázsái, fájdalom és búbánat gigái… És persze a szeretet megapixelei. Ez az élet.
Hogy a szülők, a barátaim változtak-e? Aha. Ja. Igen. Többek lettek. Nem három és fél kilóval, hanem valahogy megfoghatatlanul. Többek, mégis könnyebbek. Enyhe, férfias izzadságszagon és édeskés anyatejillaton libben a szeretet. András átölel, de érzem, a világot öleli, a Föld derekát szorongatja, közben a fia ott fekszik a vállán, egyelőre ott érzi magát a legnagyobb biztonságban, kinyúlik, mint a béka, odafekteti a fejét az apja vállára, beleszuszog a nyakába, elalszik. „Kit érdekel bármi, amíg itt szuszog ez a vakarcs? – suttogja András, de két percbe sem telik, észre sem veszi, máris fordít az egészen. – Amióta létezik – mondja lelkendezve –, ennek a gyönyörű és fájdalmas világnak nincs ügye, jelensége, ami ne érdekelne.”
Hazafelé azon morfondírozom, hogy lám-lám, egyedül ez a fontos. Nem a mű, a munka, a szobor, nem a pénz vagy a Mona Lisa. Aztán persze rögvest eszembe jut, hogy ez kedves gondolat, de ostobaság. Mert hogy jön egymáshoz a kettő? Mintha azt mondanánk, enni jobb, mint szeretkezni. Marhaság! A kettő nem zárja ki egymást. A kérdés nem az, hogy melyik jobb, hanem hogy mikor. Evés közben is jó, és közben enni is jó. Valahogy így van a gyerekkel és a munkával is. Ugye?
Isten hozott, Barnuska!
Őrült összegért igazol az Arsenal és a Manchester United
