Bem téri tévedések

Ismeretlenül írok önöknek, ezért úgy tartom illendőnek, hogy legelőször bemutatkozzam. Könnyen lehet, hogy nevem – Kollár K. Attila – önöknek nem sokat mond, azonban ha azt még hozzáteszem, hogy én vagyok az, aki 1991–92-ben a Bem téri MDF-székházban olyan ábrázattal mászkáltam, mint – idézem –: „Napóleon Waterloo után”, akkor remélem, beugrik, hogy ki is lehetek. Ezt a hasonlatot akár megtiszteltetésnek is vehetném, mai szokásos szóhasználattal élve nem semmi, ha az ember valakit – még ha vereség is jutott osztályrészéül – Napóleonra emlékezteti. Eljátszadozva a gondolattal ebből akár egy eposzi jelző is kikerekedhet, már amennyiben önök s az általam nagyon régóta nagyon kedvelt, vagy másfél évtizede előfizetett Magyar Nemzet legközelebb is helyt ad hasonló terjedelmes írásoknak, mint amilyen az új kenyér havának első hétvégéjén megjelent lap Magazin mellékletében olvasható.
„A napóleoni ábrázatú Kollár” – nem is rossz! Önöknek tetszik? Nekem igen!
Tisztelt Szerkesztő Urak! Természetesen nem ezért ragadtam „billentyűzetet”, s terhelem önöket, rabolom fontos és értékes idejüket, hogy egy ilyen apróságon háborogjak. Jó néhányszor írtak rólam már ennél sokkal „érdekesebb” dolgokat is. Igaz, azok általában a Népszabadságban, a HVG-ben, Népszavában, a Hócipőben és az ezekhez hasonló nyomdatermékekben jelentek meg. Amiért írok, az az, hogy megdöbbentett és fel is háborított Józsa Péter Nagy kaland – Az MDF és a sajtó a kilencvenes évek elején – békaperspektívából című írása.
Ám a cikk nem a sajtó és az MDF kapcsolatáról szól, hanem apró, lényegtelen történetek halmaza, melyben a szerzője igyekszik minden ismertebb személyiségről vagy vezetőről – néhai Antall Józseftől kezdve dr. Medgyasszay Lászlón át Lezsák Sándorig – valami olyasmit öszszehordani, amely ellenszenvet kelt a T. Olvasóban. A legnagyobb probléma viszont az, hogy az írás számos tévedést, valótlanságot tartalmaz.
Úgy gondolom, hogy a T. Szerkesztő(k)nek szemet szúrhatott volna, hogy egy egy és egyharmad kolumnás írásban a szerzőn kívül csak ütődöttekről, hozzá nem értőkről, lustákról, tehetetlenekről tesz említést a szerző az egykoron a Bem téren megfordult vezetők, politikusok közül. A sorokból sugárzó ellenszenv alapján következtetni lehetett volna az elfogultságra, s egyes lényegesebb tényeket ellenőrizni sem ártott volna. Nyilvánvaló, hogy ez nem egyszerű dolog. Természetes, hogy a Bem tér sajtóközpontját – kávézgatás közben – alig több, mint egy évig a vállán hordozó, egykori fizetett alkalmazott állításainak legtöbbjét csak azok támaszthatják alá vagy cáfolhatják, akik akkor ott dolgoztak.
Van azonban legalább két olyan állítás az írásban, amelyről – én legalábbis úgy gondolom – már első olvasáskor is illendő lenne tudni azt, hogy valótlan. Nevezetesen nem igaz a cikk azon állítása, hogy a Bem tér munkásőrközpont volt. Az sem igaz, hogy a Magyar Fórumot Csurka István „átvette”. E tévedések kapcsán az írás más állításait is jogosan kétségbe vonhatta volna a szerkesztő. (Sajnos nem tette…)
Ami a Bem téri MDF-székházat illeti, az épület korábban az MSZMP II. kerületi pártbizottságának székháza volt. Miért kukacoskodom ezen? Azért, mert ha a vádaskodó cikkíró ezt (sem) tudja, akkor mi a garancia, hogy más, amit leír, igaz, mi az, amelyre közel húsz év távlatából még jól emlékszik?
Maradjunk azonban még egy gondolat erejéig a munkásőrközpontnál – valójában MSZMP-székház – és a budiknál. Azt állítja a jó emlékezettel megáldott sajtómunkás, idézem: „a munkásőrközpont mellékhelyiségeit úgy alakították ki a munkásosztály élharcosai hajdanán, hogy nem volt szellőzésük”. Nos, a Bem téri székház vizesblokkjai egymás felett helyezkedtek el úgy, hogy a helyiségek régi típusú, nagyméretű ablakai az udvarra néztek, tehát szellőztethetők. (Engem ez a felvetés különösen bosszant – ami persze csak az én problémám –, mivel a székház tisztaságára kiemelt figyelmet fordítottunk. Arra is, hogy ne legyen budiszag.)
Ezek a nyilvánvaló tévedések, és most nézzük, melyek azok, amelyek kevésbé szembeötlőek a kívülállók számára!
Először is: sem a ház gondnokolása, sem pedig a sajtóosztály irányítása soha nem tartozott a pártigazgatóhoz. (Ezt azért egyévnyi és egy nyúlfarknyi idő után még egy sajtómunkásnak, bocsánat, sajtóiroda-vezetőnek is illett volna tudni…)
Mészáros László pártigazgatónak soha nem volt lízingelt Fordja, amelyet az írogató szerint a „ház mindenese” a kapu előtt mosott. Ezzel szemben az a bizonyos Ford gépkocsi az MDF tulajdona volt.
Mészáros Lászlónak nem volt 1989 előtt panziója, nem is lehetett a korabeli jogszabályok szerint.
Sellei Abának soha nem volt kútásó vállalkozása, az MDF előtt kutatóintézetben dolgozott.
Antall Józsefnek nem volt szokása – állíthatom, hogy soha nem is tett így – „beugrani egy kis csevejre” az országos hivatal egyik munkatársához sem.
Korábban már említettem, Csurka István nem átvette a Magyar Fórumot (az írásban homályban marad, hogy kitől), mivel a lapot eredetileg is ő hozta létre. (Lehet, Józsa úgy gondolta, hogy a Magyar Fórum az MDF lapja volt. Igen, a név könnyen megtévesztő lehet, de a pártnak soha nem volt köze ahhoz. Ezt viszont egy sajtószakembernek tudnia kellett volna.)
Érdekesség, hogy Józsa (azt egykori kollégámról ezek után már nem szívesen állítanám, hogy úr) rosszat ír mindenkiről: belecsíp, valami olyan egészen mellékes dolgot bekavar, ami lejáratja vagy legalább egy kicsit ellenszenvessé teszi az illetőket. Így jár el dr. Medgyasszay Lászlóval, dr. Furmann Imrével, dr. Antall Józseffel, Lezsák Sándorral is. Nem sorolom ezeket az apróságokat, megtalálhatóak a Magyar Nemzet több tízezer példányban megjelent, múlt hét végi számában. S vélhetően ennél is többen olvasták e sértő, lejárató, tartalmilag torz mondatokat.
Izgalmas még a „veszprémi maffia” emlegetése (csúfolás szót használ Józsa). Ez azért durva, mert napjainkban a maffia kifejezés nem vicces. Vajon milyen vonatkozásban érti ezt Józsa? Bűnözőcsoportokra gondol, vagy „csak” az akkor erős és sikeres MDF Veszprém megyei szervezetére?
Mire is emlékeztet Józsa írása? A megsértett, elbocsátott dolgozó bosszúja címszónál szakkönyvekben megtalálhatjuk az alaphelyzetet, a kiváltó okokat s a cselekedeteket. (Meglehetősen sokáig várt az ember. Húsz évig. Ebből is látszik, hogy sértettsége nagy lehetett.) Józsa embereket, mások rengeteg munkáját s nem utolsósorban egykori munkaadóját próbálja lejáratni, ócsárolni. Teszi ezt egy olyan ember, aki nem fogja fel még húsz év távlatából sem, hogy a vendégeknek kínálandó kávét nem az alkalmazottaknak kell meginni, egy olyan ember, aki távozásakor munkahelye faláról lelopja a képet. (Ugye sehol nem mondta Józsa, hogy ő csináltatta vagy hozta a Bem térre néhai Csengey Dénes „színes portréfotóját”?)
Kollár K. Attila,
a Magyar Demokrata Fórum egykori (1989–1994) főkönyvelője