Elégiák

k ö n y v e s h á z

Mészöly Miklós a második világháború utáni magyar próza különlegesen fontos szerzője, finom gondolatszövésű és hihetetlenül éles optikájú prózájával kitüntetett figyelmet szerzett magának a kritikai kánonban. Az ő árnyékából nőttek ki az ezredforduló és napjaink jeles elbeszélői. Sokat elemzett regényei, elbeszélései, illetve esszéi mellett érdemes újra- és újraolvasnunk nem epikai műveit is: drámáit vagy éppen egész kötetre rúgó verseit. Elégia című költeményének pedig az ad kiemelkedő jelentőséget, hogy ezt a hosszú verset nem verseskötetébe (Esti térkép) szerkesztette be, hanem 1985-ben Merre a csillag jár című kötetének végére állította.
Fogarassy Miklós esszékötetében mintegy három felvonásban találkozunk a művel. Először magát a szöveget olvashatjuk a korábbi megjelenés alapján, Mészölynek a szöveghez fűzött rövid jegyzeteivel. A második részben a vers „külső kontextusát” vizsgálja az irodalmár: elhelyezkedését az életműben, tartalmi, megszólalásbeli hasonlóságát más Mészöly-szövegekkel. Itt találjuk az összevetést A pásztor háza című Alfred de Vigny-verssel, ahonnan az Elégia mottóját választotta Mészöly. A harmadik, egyben leghoszszabb egység a vers elemzése, amely a szöveg számozott versszakainak rendjében kíséri figyelemmel a költemény gondolati sodrát.
Fogarassy megközelítésének fókusza Mészöly személye. Részben biográfiai személyként vizsgálja: a vers születésének időszakában milyen ösztöndíjat kapott, hova utazott. Részben alkotás-lélektani vonatkozásban: milyen hangulatú, milyen gondolati tartalmú verseket és prózát írt akkoriban a szerző, illetve levelezésében, nyilatkozataiban miként utalt e hosszú mű megszületésére. E megközelítésnek hátránya, hogy olyan területeket emel be a szöveg terébe, amelyeknek a vershez való kapcsolatáról, netán a megíráshoz kötődő ok-okozati viszonyáról csak meglehetősen óvatosan nyilatkozhatunk. Az a körülmény például, hogy az írónak viszonylag pontos határidőre kellett befejeznie a szöveget 1980-ban, amerikai utazása előtt, még nem ad túl sokat a vers értelmezéséhez. Az elemző is érzékelte e problémát, mondatait néha erősen feltételesen fogalmazta meg. Az elemzés esszéisztikus, szubjektív hangnemét az is erősíti, hogy a szerző saját olvasói tapasztalatairól számol be, a Mészöly-szakirodalom megállapításait, más szövegekről szóló elemzések tapasztalatait csak kismértékben építi be saját szövegébe. A vers részletesebb poétikai elemzése megmutathatta volna azt az érdekes összefüggést, amely fennállt Weöres Sándor versei mélyén meghúzódó világszemlélete és Mészöly sok tépelődéssel kiküzdött világképe között, azzal együtt, hogy a fiatalabb szerző korántsem törekedett olyan szigorú formai és zenei fegyelemre, mint pályatársa. Az Elégia éppen hídszerepe miatt lehet érdekes számunkra, ugyanis a Nyugat harmadik nemzedékének, illetve kortársainak számos poétikai kezdeményezését igyekszik folytatni, továbbvinni a XX. század végén.
Fogarassy Miklós esszékötetének elvitathatatlan érdeme, hogy felhívja figyelmünket Mészöly eddig kevéssé elemzett s a nagyregényekhez képest háttérben álló művére. Az Elégia gondolati vibrálása, az indulatok finom tüze a már kanonizált szövegek mellé emeli ezt a művet, érdemes tehát újraolvasnunk versszakait, és együtt elgondolkodnunk az élet, a lét nagy kérdéseiről.
(Fogarassy Miklós: „Még nem kelt fel a nap.” Mészöly Miklós Elégiája. Kalligram Kiadó, Pozsony–Pest, 2009. Ára: 1800 forint)