Istent kértem, reggel ne ébresszen fel

Mind ez idáig sokak számára távolinak tűnt a hajléktalanlét, ám a helytelen politika és a gazdasági válság miatt azok is hontalanná válhatnak, akik hosszú időn keresztül biztonságban éltek. Már fél év múlva számtalan ember kerülhet utcára, miközben a hajléktalanszállók vezetői a helyhiány miatt már most minden nap kénytelenek becsukni az ajtót a szállást kérők előtt.

A lakhatás jogáért. Támogatja az Otthonvédő összefogás Szili Katalin házelnök kezdeményezését az Országgyűlés rendkívüli ülésszakának összehívására és Soltész Miklós (Fidesz–KDNP) kérését a szociális bizottság tárgyalására, amelyek a kilakoltatások leállítására irányulnak. A szervezet azt is szeretné elérni, hogy visszamenőleg átfogó törvényességi ellenőrzés alá vonják azokat a bankokat és hitelintézeteket, amelyek olyan családok feje fölül vették el az otthonukat, amelyek önhibájukon kívül nem tudták törleszteni az adósságukat. Az Otthonvédők úgy vélik, a kormány makacsul szembeszegül a kilakoltatások leállításával, és a banki érdekeket tartja szem előtt az emberek lakhatási joga helyett. (M. B.)

Az MSZP szerint nem indokolt az Országgyűlés szociális bizottsága rendkívüli ülésének összehívása a kilakoltatások miatt, hiszen „a kormány folyamatosan kezeli ezt a problémát, és csupán néhány ezer ember lehet, akit kilakoltatás fenyeget”. Így igyekezett bagatellizálni a fennálló helyzetet a napokban Juhászné Lévai Katalin szocialista politikus. A képviselő asszony vélhetőleg nem szembesült az ide vonatkozó adatokkal, és nem kérdezte meg azokat, akik naponta segítenek a reményvesztetteken. A krízisjelentés szerint csak a fővárosban hatezer lakást vehetnek el a hitelképtelenné válóktól. Mivel egy ingatlanban minimum két ember él, így legalább 12 000 ember kerülhet utcára. A civil szervezetek jelentései alapján azonban tudjuk: a hozzájuk fordulók többsége nagycsaládos. Ennyi embert képtelenség hajléktalanszállón elhelyezni, ugyanis már most sokszorosan telített minden ilyen jellegű ingatlan.
Kilátástalan jövő
Hogy megtudjuk, mi várható fél vagy egy év múlva, és milyen lehetőségük van az otthonukat elvesztetteknek, a négy hajléktalanszállót működtető Jövőt a Hajléktalanoknak Alapítványhoz fordultunk.
A lehetőség háza – olvasható a szálló bejárata felett, ahol az alapítvány titkárnője fogad bennünket. Kicsi szobában ülünk le, amelyben mintha megállt volna az idő: a bútorok lelakottak, a fal megsárgult. Semmiféle fejlesztésre nincs pénz, hiszen az állami normatíva a kötelező kiadásoknak csupán hetven százalékát fedezi. Az elnök és az alapítvány tanácsadója késve érkezik a megbeszélt találkozóra. Bogdány János kora reggel óta dolgozik, és mint mondja, este tíznél előbb biztosan nem végzi el a napi teendőket. Minden nap azon igyekeznek, hogy szállást biztosítsanak azoknak, akiknek csak lehet. Arra, hogy mi lesz a fizetésképtelenné vált, jövő hajléktalanjainak sorsa, nincs válasz. – Jóformán lehetetlen az elhelyezésük. A legszörnyűbb – folytatta –, hogy nagycsaládosokról van szó, ám törvény tiltja, hogy a szállón gyermeket helyezzünk el. Elképzelni sem tudom, hogy mi lesz a vége a családok szétszakításának. A gyermekek ráadásul megfagyhatnak az utcán – komorodott el. – És az állami gondozás? – kérdezem. – Ön szerint az megoldást nyújthat? – érkezik válasz helyett egy újabb kérdés. – Jóformán ott is minden hely telített – mutatja be a hazai helyzetet az elnök.
Ha valaki utánaszámol, hamar kiderül: fizikai lehetetlenség még 12 000 utcára került hitelest is elhelyezni, ugyanis Budapesten a szállóbezárásokat követően csupán ötezer férőhely maradt. Bogdány János szerint a jelenlegi hajléktalanok száma eléri a százezret. A számot értetlenkedve fogadom, hiszen nem látni ennyi hontalant a fővárosi parkokban, utcákon. – Azért beszélhetünk százezres számról, mert a legtöbbjük nem regisztrált. Az otthonukat elvesztettek némi pénzért lakcímet szereznek maguknak. Valójában úgynevezett munkáltatói hotelekben húzzák meg magukat, az ott élők kilencven százaléka hajléktalan – meséli Bogdány. Ők képviselik azt a hajléktalanréteget, akik még képesek kifizetni napi 1200-1400 forintot egy csöppnyi szobáért. A legtöbbjük szégyelli, hogy az utcára került, a munkahelyén is eltitkolja.
Szinte elkerülhetetlen
az alkoholizmus
– Mi a helyzet vidéken? – érdeklődöm. Válasz Noeh Andrástól, az alapítvány tanácsadójától érkezik. – Mivel a megyei központokban lakó fedélnélküliek rájönnek, hogy jelentősen nagyobb eséllyel találhatnak munkát Budapesten, előbb vagy utóbb feljönnek a fővárosba – magyarázza Noeh. Elmondja azt is, hogy ennek szociális jellegű oka is van, miszerint ha vidéken valaki hajléktalanná válik, általában a közösség kiveti magából. Legtöbbször azért, mert a hajléktalansághoz alkoholizmus is társul. – Sokan úgy vélik, hogy legtöbben azért válnak fedélnélkülivé, mert alkoholisták, de ezt a legkomolyabban cáfolom. Az alkoholizmus már következmény – jelenti ki határozottan Noeh. – Hogyan tudná elviselni valaki, aki egy életen át dolgozott, hogy hirtelen az utcára kerül – erősíti meg Bogdány. – Magam is hajléktalan voltam, így tudom, hogy aki kiszorul a szállókról, nem tud máshová menni, csak a kocsmába, ott legalább nem fázik. Nem lehet az egész napot az utcán tölteni a hidegben, higgye el nekem – vallott a fájdalmas emlékről.
Átverésre szerveződő cégek
A bedőlt devizahitelek, a világválság és a rossz politika miatt számtalan embert fenyeget a kilakoltatás. – A hitelközvetítő cégek áldozatai általában szociálisan alacsony szinten élnek – kezd bele Noeh András annak ismertetésébe, milyen folyamat visz valakit az utcára. – A hitelközvetítésre szerződött cégek a kiszemelt áldozattal hitelt vetetnek fel a lakására. Kecsegtető üzleti ajánlatuk a következő: a felvett hitelből kérnek egy bizonyos összeget, amelyről azt állítják: úgy tudják forgatni, hogy az jókora hasznot hoz. Azt ígérik, legalább annyit termelnek belőle, amennyiből fedezni lehet a törlesztőrészleteket – sorolja a tanácsadó. Így például egy ötmillió forint értékű hitel esetében egymilliót kér a közvetítőcég, négy a tulajdonos zsebében marad. Ezek a befektetések – főként a krízishelyzet miatt – természetesen nem teljesülnek. Mivel közjegyző előtt íratták alá velük a papírokat, nem kell bírósági tárgyalás az ingatlan elvételéhez. A bankok pedig az általános szerződési feltételekre hivatkozva azt mondják, ezért nem kötelesek az ingatlant reálértékén elszámolni, így a hitelösszeg értékével számolnak csupán. Ezzel a módszerrel szerezhetnek meg például egy tízmillió forint értékű ingatlant három-öt millióért. Az eladósodott szegmens egy része ilyen módon veszítette el otthonát, a másik része önmagától esett bele a klasszikus hitelcsapdákba.
A hitelközvetítőknek multilevel, vagyis pókhálószerűen szerveződő, privát kapcsolatokat felhasználó, marketingrendszerben felépülő ügynökhálózatuk van. Embereiket azokból szervezik, akik korábban foglalkoztak már különböző termékek terítésével, így kapcsolati hálózatuk kiterjedt. Mivel az áldozatok így ismerősi, baráti körből kerülnek ki, azonnal rá tudnak szállni arra, aki elveszíti munkáját.
A két szakember szerint a hajléktalanok számának jelentős emelkedése amiatt következett be, mert számos dolgozót elbocsátottak. A hajléktalanszállókon egyelőre kevés fizetésképtelenné vált lakót találni. Ők ugyanis még felélik társadalmi kapcsolataikat. Vagyis egy időre rokonoknál, barátoknál húzzák meg magukat. Várhatóan azonban fél egy év múlva ők is megjelennek az utcákon, ám mint a felsorolt számokból kiderül: nem lesz számukra hely.
– A hajléktalanlét folyamata nem az utcára kerülés pillanatában kezdődik – állítja Noeh András, aki szerint az első utcán eltöltött éjszaka egy súlyos lelki leépülés vége, amely előtt most több mint félmillió ember áll. Sokaknál már el is kezdődött a folyamat.
A szakemberek szerint nem nyújt megfelelő segítséget a kormány által felajánlott kilakoltatási moratórium, ugyanis az csak tovább tolja maga előtt a problémát. – Mivel a moratórium szeptemberig tart, októberben tényleg megkezdik a lakások elvételét, amikor már hideg van kint – mutatta be a várható helyzetet a tanácsadó. Szerintük egy szociális bérlakásprogrammal lehetne a társadalomban tartani azokat, akik most veszítik el otthonukat. Ezenkívül pedig a döntéshozóknak azt kellene megakadályozniuk, hogy a hajléktalanlét egyáltalán elkezdődjön.
Elfeledett sorsok
Mivel egyesek csak számokkal dobálóznak, gyakran megfeledkeznek a mögöttük húzódó egyéni sorsokról. A beszélgetés után Edina, a szálló egyik szociális munkása vezet végig a folyosókon. Furcsán méregetnek minket a lakók, de amint rájuk pillantunk, elfordítják fejüket. – Szégyellik a sorsukat – mondja Edina. A legtöbben még név nélkül sem mernek beszélni magukról, főként azok nem, akiknek bedőlt a devizahitelük, vagy állásuk elvesztése miatt nemrégiben kerültek a szállóra. Szóba elegyedünk egy idős házaspárral, akik már több mint 15 éve élnek saját hajlék nélkül. A lakásmaffia áldozataivá váltak. Úgy tűnik, amennyire lehet, túltették magukat a múlt veszteségein. Nappal kijárnak a bolhapiacra, ott próbálnak eladni ilyen-olyan limlomot. – Célt kell kitűzni minden napra, különben nem lehet ezt kibírni – mondja a férfi, aztán megmutatja a kacatokkal teli kis szobácskát, ahol párjával él. Illően bemutatja a törékeny aszszonykát is. – Még nem tudtam feleségül venni, mert itt nem rendeznek esküvőt – súgja a fülembe jó kedéllyel. Bár nehéz a sorsuk, a vidámságot és a humort igyekeznek megtartani életükben. De nem mindenki ilyen „szerencsés”. Egy ott lakó férfi már sokkal nehezebben viseli sorsát. Leginkább a magány bántja. Mint mondja, részben ő is tehet sorsáról, felelőtlen volt, aztán adósságspirálba keveredett. Hiába dolgozik, eddig még nem tudott talpra állni. Külseje ápolt, inge vasalt, senki nem mondaná meg, hogy hajléktalan. Minden reggel elindul dolgozni. Amikor kikísérik egy-egy cégtől a megbeszélések után, és kérdik, hogy hol az autója, gyorsan rávágja: nem találtam itt helyet, lejjebb parkol az autóm. Az utcán töltött évek alatt megtért. – Egyszer egy padon feküdtem éjjel, esett rám a havas eső, még zokni sem volt a lábamon. Magamra húztam néhány kartonpapírt, és arra kértem Istent, hogy reggel ne ébresszen fel. De mégis felkeltem. Nem tudtam, merre induljak, mi tévő legyek. Akkor mintha azt mondta volna valaki, hogy tedd meg az első lépést. Elindultam. Mezítláb elvánszorogtam egy kórházba, ahol segítettek rajtam, és végül ide kerültem. Otthonom ugyan nincs, de munkám van, újra talpra álltam – meséli a megtört férfi.
Kevesen vannak azonban, akik meg tudják tenni ezt az első lépést. Gyakran az elején feladják, és mielőtt utcára kerülnének, önkezűleg vetnek véget életüknek, hiszen a kiszolgáltatottságot elviselni az egyik legnehezebb emberi megpróbáltatás. Amint a kijárat felé vesszük az irányt, kísérőnk megjegyzi: nem tudhatjuk igazán, hogy mit élnek át, mert van hová hazamennünk. Valóban, legtöbben megborzongunk még a hontalanság gondolatától is, és csak külső szemmel vizsgálhatjuk a hajléktalansorsot, amely sokakhoz most olyan közel kerül, mint amennyire nem volt még soha.