Janicsák és az asszonykór

Szerencse, hogy az asszonykórus borítóján idézőjel keretezi az egyetemes meghaladhatatlanság érzetét keltő „aranykor” kifejezést. Mert ha Janicsák István és veresegyházi műmatyó asszonyai lezárják a közös életművet, mindenhová idézőjel illik. Tehát: „életmű”, „koncert” – s idővel kiderül, hogy a „búcsú” is csak efféle viszonylagos értelmet nyer.
Hogy lesz egy átsörözött éjszaka legcikibb ötletéből produkció, e zenei közröhejből félmillió eladott lemez és elviccelhetetlen bevétel – nagyjából így analizálnám a Janicsák-féle alkímia receptjét. A Petőfi Csarnokban felvett utolsó koncert nem lényegtelen további adalékkal is bővül: a szakmai színvonal tisztességével, hisz Jankai Béla billentyűzik, Pálmai Zoltán dobol itt. És a fő Z’zi-laboráns is született színpadi ember, még ha huszonévvel ezelőtti, komolytalan önmagát komolyan vevő arca mára lustábbra váltott, de nevezzük ezt is szebben: higgadtnak. (Esetleg tegyük idézőjelbe.)
Janicsák kettőt ordít, és nyomban hangulatot csihol a borzalmas aszfaltpadlózatra, felkonfjait Koltai Róbert hangszínén, közvetlenül és lényegre törve, néhol humorosan mondja. A számok kellemesek, ám nem a teljesen értelmetlenül – és hangtalanul – színpadra hívott bokszoló, Kótai Mihály üti ki őket, hanem e szellemi termékek egymást. Mert van itt minden, mint a búcsúban: etnoszínek (Ne bántsátok a papát), reggae-paródia (No women, no cry), őszintére vett szerelmes dal (Utóirat, Szárnyatlan madár), kamu lakodalmas tuci-tuci (Utolsó tangó párizsival) vagy a minimalista Trio egykori Da-da-da-jának kínjai közt fogant Faképnél történő hagyás.
És hát apává korosodott zenészek rendszeresen traktálnak gyermekeik „szuperprodukcióival” is, akik, ha máshol nem, hát majd itt bemutatják zsenialitásukat, imigyen is fényt vetve az árnyékba jutott atyára. „Ha én rózsa volnék”, énekli Janicsák Veronika, azonban figyelemreméltón, szerényen, színpadra éretten – apró szeplő, hogy sajnos Bródy János neve éppúgy lemarad a szerzőlistáról, mint a Stonesé, Marleyé, Mousseé és a többieké, merthogy nincs is szerzőlista…
Az se derül ki, hogy 1986-ban mi végre lett úrrá az „asszonykór”? Ma öt népviselet-jelmezes statiszta látszik, akiket néha még nem is hangosítanak, még elcsárdásoznának a membrán elől. Úgyis nyomja hátul a príma vokál (újabb Janicsák-lánnyal turbózva), Juli néniék tánckaros humándíszlete pedig „színt” ad a produkciónak. Csak hát milyet is? Egy paródia-zenekar (kései KFT, korai Mirigy) kizárólag gúnyba vonhatja a gúnyába vont, zavartan mosolygó matrjoskákat, se valódi téma, se átgondolt zenei fogalmazás nem épít rájuk. Népdal, asszonykórusnak való énekszám még véletlenül, poénból sem hangzik el, pedig Mercury-paródiára is szükség van töltelék gyanánt. Ők, a nénik kelléknek kellenek.
Lehet, hogy Janicsák másként nem vétethette észre magát anno? Önbizalomhiány volna, mert a komolyra hangolt, nénitlenített dalok igényesek (alighanem a kormorános Szűts Istváné az oroszlánrész), szőrgomolyag baritonja mikrofonképes, előadói alkatáról megemlékeztünk fentebb. És regényt ír, versel, szinkronstúdiót üzemeltet, néha celebkedik is ez a színes ember. Most meg abbahagyja. Habár…
Habár feladni a „csúcson” holmi fogadalmak ellenére se egyszerű: az „aranykoncert” után Janicsák és asszonyai feltűnnek a szocialisták hervadt uniós kampányában is, hogy az omegás Benkővel és másokkal szórakoztassák a Szent István-parkba gyűlt mintegy 39 szimpatizánst. (Ott a felsorakozott Lendvai, Vadai, Herczog és Lamperth akár le is válthatta volna a veresegyházi néniket.) Van tehát lejjebb, talán azért, hogy a képileg-hangilag jó minőségű búcsújárás ellenére senki se higgye: a tehetség nem ugyanúgy koptatható, mint az énekesi farmer.
(Asszonykórus – búcsúkoncert, DVD, 2009.)