Kezdő lökés

Szegények bankjaként vonult be a köztudatba, idehaza mégis inkább Reménypénztár néven működne a legszegényebb rétegek vállalkozásösztönző programja. A koncepció a közösségekre épít, célja pedig az, hogy az önfoglalkoztatás népszerűsítésével csökkenjen az állami segélyeken élők száma. Kérdés, lesz-e ehhez végül elég erő és akarat.

György Zsombor
2009. 08. 17. 22:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Gyöngyöt fűznek az asszonyok az észak-ugandai Gulu városban. A kézzel gyártott ékszerek, díszek egy magyar segélyszervezetnek köszönhetően turisztikai központokba vagy Európába kerülnek, a bevétel pedig a készítőket illeti. Az alig tízezer forintnyi havi kereset Afrikában sem sok, de némi segítséggel már ennyiből is el lehet kezdeni egy vállalkozást, pontosabban a kezdő lökést jelentő mikrohitel törlesztését. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az asszonyokból álló társaság igen kedvező feltételek mellett kis összegű kölcsönt kap, amelyből meg tudja vásárolni a varrógépet, a vetőmagot vagy a munkájához szükséges más eszközöket.
A program kidolgozása előtt háromezer helyi lakos véleményét kérték ki arról, mire lenne leginkább szükségük, majd az igényeket beépítették a tervbe.
A koncepció eredetileg a bangladesi Muhammad Junusz révén vált ismertté, a bankárt 2006-ban Nobel-díjjal jutalmazták az ötletért. Az úgynevezett szegények bankja természetesen nem a szó hagyományos értelmében vett segélyt nyújt, hiszen a visszafizetésnek nagyon szigorú szabályai vannak. Az alacsony, lényegében csak a kezelési költséget fedező kamatra és a közösségre mint visszafizetési garanciára építő koncepció azonban olyan lehetőség a kilátástalan sorsú nincsteleneknek, amelyhez kereskedelmi alapon sosem férnének hozzá. Pénzt az kaphat, aki használható vállalkozási ötlettel áll elő, legyen az varrodanyitás, fuvarozás, fafeldolgozás vagy valami más.

Junusz bankja, a Grameen hét és fél millió mikrohitelt helyezett ki összesen mintegy hétmilliárd dollár értékben, a tartozásokat az adósok 98 százaléka rendezte. A hitelhez jutáshoz először ötfős, a tagokért felelősséget vállaló csoportokat kell alakítani. Közülük először ketten kapják meg a kölcsönt, majd ha visszafizették, a maradék három is pénzhez jut. A bangladesi, indiai vagy éppen ugandai gyakorlat szerint, ha egy tag bajba kerül, a többiek segítenek neki, hiszen ez mindannyiuk érdeke. Mielőtt a bank fizetne, ügyfeleivel aláírat egy 16 pontos feltétellistát, amely szerint utóbbiak vállalják, hogy latrinát építenek otthonuk mellé, iskolába küldik gyermekeiket, nem házasítják ki őket akaratuk ellenére, s persze segítenek azokon a sorstársaikon, akiknek erre szükségük van.
Ha ezeket a feltételeket, illetve az utóbbi években idehaza, például Monokon zajlott vitákat nézzük, Banglades nem is tűnik olyan távolinak tőlünk. Ha mondjuk Borsodban nem is mérhető Dél-Ázsiához az elmaradottság, családok százai, ezrei esetében szintén hiába keresnénk a házhoz tartozó illemhelyet, s tehetnénk fel joggal a kérdést: miért nincs iskolában a gyerek? Lám, ez is azt mutatja, hogy korántsem egyszerűen gazdasági kérdésről van szó.
Mégis sokan aggódnak, hogy a kulturális és társadalmi különbségek miatt itthon nem operálhat úgy egy ilyen bank, mint Bangladesben.
Kállay László, a Nemzeti Fejlesztési és Gazdasági Minisztérium főosztályvezetője egyetért azzal, hogy Magyarországon csak óriási szociális háttérmunka mellett lehet beindítani a programot. Fontos, mondja, hogy az érintettek ne segélyként, hanem lehetőségként fogják fel a koncepciót.
Vele beszélgetve szóba kerül, hogy a célhoz kötött mikrohitelezés gondolata a második világháborút követően merült fel, ám mivel az akkori programok nem voltak kellőképpen kidolgozva, jórészt hatástalannak bizonyultak. A hetvenes éveket megelőzően a segélyezés még többnyire azt jelentette, hogy a tehetősek pénzzel, élelmiszerrel támogatták a szegény országokat vagy a leszakadt társadalmi rétegeket, s csak hoszszú évek múltán derült ki, mik is ennek a hátulütői. Gyakran előfordult, hogy az élelmiszersegély érkezése miatt a földművesek hátrahagyták területüket, aztán a támogatásul kapott csomag fogytán annyi elemózsiájuk sem maradt, mint annak előtte. Kimutatható – teszi hozzá a főosztályvezető –, hogy a legjobban segélyezett országokban csökkent leginkább a GDP.
Ezekből a kudarcokból levonva a tanulságot Kállay László szavai szerint a mikrohitelprogram fő feladata tehát az, hogy mint a mondás tartja: ne halat adjunk a szegényeknek, hanem tanítsuk meg őket halászni. Ez egyben azt is jelenti, hogy nem szabad túlságosan paternalista szemléletet követni, vagyis mindennap megmondani az érintetteknek, mit tegyenek. Aki belép a programba, annak éreznie kell, hogy minden cselekedetéért felelősséggel tartozik, a siker az övé, de az esetleges kudarcot is ő szenvedi el. Amit a program igazából ad, az a másként meg nem szerezhető kiindulási alap, a keretek meghatározása, a szükséges ismeretanyagok elsajátításának lehetősége és a tanácsadás.
A koncepció tehát a harmadik világ után Európát is foglalkoztatni kezdte, olyannyira, hogy nemrég Brüsszelben is napirendre került a kérdés. A mikrohitelezés témájának raportőre ráadásul éppen egy magyar képviselő, a 2004–2009-es időszakban a Fidesz színeiben európai parlamenti honatyaként dolgozó Becsey Zsolt volt. Jelentését márciusban fogadta el a plénum. Mint megkeresésünkre kifejti, az elképzelés nem központi uniós projektet takar, bár az EP különített el összeget erre a célra a költségvetésből. A célcsoportok tagállamonként változnak, nyugaton inkább a bevándorlók, keleten főként a cigányok lehetnek részesei a programoknak. Franciaországban – meséli – egy nem klasszikus bankként működő, inkább a szociális kérdésekben jártas, segélyszervezethez hasonlítható pénzintézet már kapott is ilyen célra pénzközvetítési jogot. Hasonlóra lenne szükség Magyarországon is – véli a politikus, aki szerint a politikai és a pénzügyi szektor szereplőivel még meg kell értetni, hogy egy egészen más, nem az eddigi piaci értelemben vett haszonra hajtó konstrukcióról van szó: olyan új rendszerről, amely évek múltán mutatja meg széles körben, de nem elsősorban pénzben mérhető előnyeit.
A jelentés alapján az EP arra kérte fel a gyakran az unió kormányának mondott Európai Bizottságot, hogy vezesse be a megfelelő jogszabályokba a mikrohitel fogalmát, dolgozzon ki stratégiát a munkanélküliség alternatívájaként megjelenő önfoglalkoztatás előmozdítására, és kérje fel a tagállamokat, hogy biztosítsanak adókedvezményt a mikrohitel-üzletágban részt vevő magánszereplők számára.
Idehaza a Polgár Alapítvány az Esélyekért nevű szervezet ezzel párhuzamosan tavaly átfogó kutatást végzett, azt vizsgálandó, milyen lenne a terv magyarországi elfogadottsága. Mint Szőke Judit igazgató meséli, az már a kutatás előtt is látszott, hogy egy az egyben nem ültethető át a dél-ázsiai modell, az elképzelés egy része azonban alkalmazható. Banglades és az európai országok között alapvető különbség, hogy előbbiben semmiféle szociális ellátórendszer nem működik, míg utóbbiakban mégiscsak létezik segélyezés, még ha a rendszere több ponton bírálható is. Vagyis idehaza nem teljesen nincstelen emberek jutnának ilyen hitelhez, hanem jórészt évek óta legális munka nélkül, segélyen élő, de némi kreativitással azért rendelkező személyek. Olyan modellt kell tehát kidolgozni – így az igazgató –, amelyért érdemes feladni a segélyt, s vállalni a rendszeresen törlesztendő részleteket.

Érdekes jelenség, hogy a példák és kutatások szerint a nők a kulcsszereplők, hiszen ők tudják jobban beosztani a pénzt. Nem véletlen, hogy Ázsiában jórészt ők a reménypénztárak ügyfelei. Kreatív vállalkozási ötleteik ugyanakkor inkább a férfiaknak vannak.
Egyedül azonban semmi sem megy, ezért van nagy szükség a mentorok és az állam segítségére is. Várhatóan az ősszel magánkezdeményezésre létrejön egy nonprofit részvénytársaság, amelyik a hitelezést fogja intézi, vagyis amennyire kell, ott kíván állni a kezdő vállalkozók mellett. A „szegények bankja” elnevezés persze nem éppen szerencsés, ezért nem is így, hanem várhatóan Reménypénztárnak nevezik majd a társaságot. Ezt már Ujlaky András üzletember meséli, aki társaival a kezdeményezés élére állt. A hitelekhez szükséges pénzt a Raiffeisen Bank adná (a pénzintézet vezetője, Felcsuti Péter szintén a kezdeményezők egyike), értelemszerűen nem üzleti alapon. A Reménypénztár Zrt. pedig mellétenné mindazt a szolgáltatást, a további kutatásoktól a vállalkozók mentorálásáig, amire szükség van. Vagyis oktatnának például vállalkozási ismereteket, odafigyelnének, hogy a pénz ne a korábbi uzsorahitelek törlesztésére menjen el, s heti rendszerességgel fel is keresnék az ügyfeleket. Ez utóbbi miatt többször hasonlították őket a hatalmas kamatra gyorshitelt nyújtó pénzintézetekhez, de Ujlaky visszautasítja, hogy bármiféle párhuzam lenne. Szavai szerint legalább annyira szociális munka folyik majd, mint pénzügyi tevékenység. A kezdeti kétéves kísérleti programba négyszáz embert akarnak bevonni olyan településekről, ahol kedvező fogadtatásra lelt az ötlet. Az érintettek jelentős része cigány, de megkerestek hasonlóan rossz körülmények között élő nem roma lakosokat is.

A munka bonyolult, hiszen mint Szőke Judit rámutat, a mélyszegénységben élők sem képeznek homogén csoportot, tehát korántsem alkalmas mindenki arra, hogy felelősséget vállaljon a kezébe adott pénzért és sorstársaiért. Még a földrajzi elhelyezkedés is befolyásolja, melyik csoporthoz hogyan kell viszonyulni, másként kell tehát a rendszert kiépíteni Borsodban, mint Baranyában. Ahol nincs a helyi közösségekben semmiféle összetartó erő, ott a munka különösen nehéz, s semmi garancia nincs rá, hogy külső segítséggel kialakítható-e bármiféle kohézió.
Ujlaky András szavai szerint a legnagyobb kihívás annak a jóléti hídnak a kiépítése, amely a segély elvesztésétől az ötlet sikerre viteléig vezet. Ám hogy az ideig-óráig tartó jövedelemkiesés enyhüljön, a közgazdász szerint apró jogszabály-változtatásokra volna csupán szükség. Például arra, hogy a járulékkedvezményeket biztosító Start-kártyát ne csak alkalmazottak, hanem önfoglalkoztatók is igénybe vehessék, illetve legyen lehetőség a csoportos pályáztatásra. Mindazonáltal a legkisebb módosításhoz is szükség van arra, hogy a kormányzat részéről is mutatkozzon akarat.
Kállay László azt állítja, a támogató szándék alapvetően megvan a politikai vezetésben, ám elárulja azt is, hogy ez azért nem teljesen egyöntetű. A jogszabály-módosításra vonatkozó javaslat megszületett, ám arról, hogy a kérdés mikor kerülhet tényleg a törvényhozás elé, a főosztályvezető szerint még korai beszélni.
A Népszabadság tavaly ősszel arról írt, hogy a szocialisták parlamenti képviselőcsoportja már kérte a kormánytól, hogy „minél hamarabb dolgozzon ki javaslatot a szegényeken élősködő falusi uzsorakamat megelőzésére és felszámolására. A szocialisták nemcsak a rendőri fellépés megerősítésére gondoltak, hanem egy olyan hitelrendszer kidolgozására is, amely garantáltan alacsony kamatokkal, adott esetben a szociális támogatással mint garanciával működik.” A cikk szerint a Szociális és Munkaügyi Minisztériumban már folyik a koncepció tanulmányozása s vele párhuzamosan a szociális kölcsön- és mikrohitelnyújtás tervezetének kidolgozása (Szalay Tamás Lajos: Gazdag bankok pénzéből szegények bankja? Népszabadság, 2008. szeptember 16.). A nevezett tárcát mi is megkerestük, hogy megkérdezzük, mire jutottak a koncepció kidolgozásának terén, de nem találtak illetékest, aki nyilatkozni tudott volna. Így az sem teljesen világos, hogy a szocialisták a szegények bankjának elképzeléseit karolnák fel, vagy egyfajta szociális gyorshitelre gondoltak, amelynek nincs köze az önálló boldogulást elősegítő eredeti elképzeléshez.
A nehézségek ellenére Kállay László bizakodik. Szavaiból az olvasható ki: egyetért azokkal, akik a „szegények bankja” koncepciót a több sebből vérző segélyezési rendszer részbeni alternatívájának tartják, ami ráadásul segít visszaszorítani a feketegazdaságot, s a társadalom értékes tagjává tehet olyan embereket, akiknek a családjában akár két-három generációra visszatekintve sem találunk állandóan és legálisan dolgozó tagot. Éppen ezért hosszú távon valószínűleg az államnak is megérné például áthidaló támogatások címén pénzt tenni a rendszerbe, hiszen idővel kevesebb segélyt kell kifizetnie, és több adóbevétele származna.
A szakértők azt mondják, ha jó lesz a végső koncepció, az akár magyar családok tízezreit érintheti kedvezően. Ráadásul – visszatérve a lehetséges feltételekhez – a főosztályvezető nem tartja ördögtől valónak azt sem, hogy életviteli változásokhoz, például a gyerekek taníttatásához legyen kötve a programban való részvétel lehetősége. Ami nagyon fontos: olyan tevékenységekbe kell fogni, amelyek eredménye túlmutat az adott kistelepülések határain, vagyis a produktumok máshol is eladhatók. Ilyenek lehetnek a mezőgazdaságból származó termékek vagy akár a kézművestárgyak.
S bár a megvalósítás még távoli, nyugat-európai országok, például Anglia és Portugália példája is azt mutatja, hogy aprólékos háttérmunkával sikerre vihető a program. Két év múlva talán kiderül, így lesz-e ez nálunk is.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.