Pár hónappal ezelőtt még magam sem tudtam, hogy létezik ez a hely. Aztán olvastam a világhálón, hogy lakott terület közelében itt a legtisztább a Csendes-óceán (a földdarabon nincs folyó, így nincs mi szennyezze a tengert), itt vannak a föld legnagyobb tengeri cseppkőbarlangjai, ahol mindenképpen el kell tölteni egy hetet, ha valaki arra vetemedik, hogy meglátogatja a Niue szigetet. (Ha a második nap megunná, akkor sem tud lelépni, hiszen nincs mivel.) Majdnem olyan a helyzet, mint a Hat nap, hét éjszaka volt a moziban. Nyolc nap, hét éjszaka, sokan mondják: börtönsziget. Mások szerint egy könnycsepp az óceánban. Nekem pedig ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy felkerekedjem. A Budapest–London–Hongkong–Auckland repülőút mögöttem, a légikisasszonyok intenek, ideje beszállni. Ekkor már vagy tucatnyian vagyunk, bőven elférünk a 144 személyes gépen, aztán záródnak az ajtók, a repülési idő majdnem négy óra.
Szombat dél. Forgatom a fejemet a Hanan nemzetközinek nevezett repülőtéren. Átrepültem a nemzetközi dátumvonalat, nyertem egy napot. Odakint a helyiek éppen kolbászt sütnek faszénen, előttem a szigorúnak nem nevezhető, helyi viseletben pompázó tisztviselő asszony, akinek az obligát kérdése így szól: honnan jöttem? Magyarországról – szól a felelet. Egy kis várakozás és a nagy kockás füzetből üstöllést kiderül, hogy az utóbbi egy évtizedben én vagyok a harmadik magyar állampolgár, aki erre vetődött. A Hungary felirat mellett lévő két strigula utal erre, mellé bekerül a harmadik, útlevelembe a sziget pecsétje. Megérkeztem a világ végére.
Kissé elcsépelt mondás, de ebben az esetben tényleg így van. Mert hol is vagyok tulajdonképpen? A Déli-Cook-szigetektől 930 kilométerre nyugatra, Tongától 480 kilométerre keletre. Körös-körül a Csendes-óceán türkizkék vize, odafent apró felhőpamacsok. Valami ilyesmit láthattak azok a polinéziai hajósok, akik akkor telepedtek le itt, mikor nálunk a honfoglalás zajlott. A Niue sziget felfedezése mégis Cook kapitányhoz köthető; 1774-ben hajózott erre, s meglátta az óceánból mindössze 60 méterre magasodó földecskét. 1901-ben került az anyaország, Új-Zéland fennhatósága alá, majd 1974-ben kapta meg a társult tagságot. 2002-ben pedig köztársasággá nyilvánították, azóta Toke Talagi miniszterelnök irányítja a cseppnyi állam ügyeit.
– A kocsija, uram – hajol meg az autókölcsönző mindenese. Rozzant Nissan, legalább 15 éves. Minek is kellene ide jobb autó? Niue egyetlen főútja mintegy 90 kilométer hosszan fut körbe a szigeten. Adnám a hitelkártyámat, mint minden egyes kölcsönzéskor. Elnéző mosoly a válasz. Adjak inkább papírpénzt, új-zélandi dollárt, az a tuti.
– Fel sem írja az adataimat? – kérdem meglepődve.
– Minek tenném? Innen úgysem tud elmenni sehova, ha nagy baj történne, egy óra alatt megtaláljuk a járművet. Na, isten áldja! – mondja, majd motorra pattan, és száguld Alofi irányába.
Magam is ezt teszem, persze sokkal lassabban. Különben is a jobb oldalon lévő kormány, az angliaihoz hasonló közlekedési rendszer, a balkéz-szabály óvatosságra késztet. Az úton bóklászó legalább nyolcvanéves őslakó hatalmas bottal hadonászik. Szakállát évek óta nem láthatta olló, csaknem meztelen teste csokoládébarna, ágyékán egy asztalterítőből vagy szőnyegből készült „nadrág”. Fényképezőgépem láttán éktelen rikoltozásba kezd, hatalmas, oszlopszerű lábaival átvonszolja magát az út túloldalára, s eltűnik a bozótosban.
– Ártalmatlan öregember – legyint kérdésemre Joe Wright, a Namukulu motel vezetője. – Reggeltől estig ott áll az út szélén, sem írni, sem olvasni nem tud. Azt sem lehet tudni pontosan, hány éves. Mindenki őt fotózza, ettől egy kicsit mérges, de nem kell félni tőle.
Valahogy mégsem szeretnék találkozni vele sötétedés után – gondolom magamban. Többre azonban nincs idő, jönnek a szomszédok; a tőlem balra lévő házban egy kaliforniai építész, jobbra egy ausztráliai fogorvos pötyögi személyi számítógépén otthon maradt asszonyának, hogy minden rendben, a nyolcadik napon sem történt semmi különös a szigeten.
– Így megy ez az év 365 napján – meséli Robyn, Joe felesége, miközben vacsorával és új-zélandi borral kínál bennünket. – Reggel felkel a nap, este lemegy. A rendőrök negyedévente összeírják a szigeten élő kutyákat, és megnézik, hogy rendben van-e az engedélyük. A kóbor ebeket begyűjtik. Ez a legfontosabb feladatuk. Na, egészségünkre!
Próbálom magyarázni, honnan jöttem, meg hogy nálunk is isteni a bor, de nem értik. Na jó, az, hogy Joe és Robyn nem naprakész Magyarország ügyeiből, és nem ismeri a tokajit, megbocsátható. Különben is errefelé nem a bor, hanem a noni a világszám.
Ezt mindjárt a harmadik napon tapasztalhatom, mikor a házigazdák dzsipbe ültetnek, és a Niue másik oldalán lévő nonifarmra visznek. A jármű Hakupuban fékez, ameddig a szem ellát, mindenütt noni. Amiért a japánok megőrülnek, amely testet-lelket gyógyít, amelyet a sejtek ezermesterének neveznek, és amelynél büdösebb italt még nem vettem a számba. A heveny fintorgást harsány kacaj követi, gratulálnak, hogy nem hánytam ki, mint a kényeskedő látogatók többsége. A farm vezetői biztatnak, hogy igyak még, vagy ha nem, akkor vásároljak legalább hat üveggel – ez esetben adnak némi kedvezményt. Rögvest eszembe jut az otthonról kapott napiparancs: haza ne merjek jönni noni nélkül! Igenis!
A terület két új-zélandi birtokosa már réges-régen milliomos lett az üzletből. Nemcsak Japánba, hanem az Egyesült Államokba és Németországba is küldik a gyógyító büdös lét. Mégsem jut eszükbe, hogy töméntelen mennyiségű pénzüket fogva visszamenjenek Új-Zélandra.
Mások ezt tették. Az egykori anyaországban már több mint tizennégyezer niuei él, miközben a sziget lakossága folyamatosan csökken. A legutóbbi népszámlálási adatok szerint 1200 léleknél valamivel több lakik itt, a fele hatvan éven felüli. Nem véletlen az sem, hogy a sziget főútja mellett sírok emelkednek. Központi temető nincs, mindenki oda temette el felmenőit, ahol éppen élt. Az északi részen rengeteg az elhagyott ház, van, ahonnan a bútorokat sem vitték el, csak összecsomagoltak és mentek. Megtudom, hogy a Hanan repülőtér megnyitása után nem sokkal kezdődött a tömeges elvándorlás. Mindez a hetvenes évek közepére tehető – ekkor szállt le az első menetrend szerinti járat Aucklandból. Egy ideig a közeli Tonga fővárosából is jött gép, ám kihasználatlansága miatt hamar megszüntették. Karácsonykor és húsvétkor alig lehet jegyet kapni az Auckland–Niue viszonylatra, különben hetente jönnek tízen–tizenöten – ennek a fele turista.
A tömeg kifejezés tehát meglehetősen ismeretlen fogalom Niuén. Csak egyszer volt balhé, amikor egy húsztagú amerikai turistacsoport napozni indult az egyetlen homokos tengerpartra, a Limu Beachre. Amelynek hossza tizenöt, szélessége öt méter. A jenkik szinte ölre mentek a legjobb helyekért, ki kellett hívni a rendőrséget. A dolog végül megoldódott, öten napozhattak egy órát, majd jött a váltás. Mindez erős, kétszemélyes hatósági felügyelettel.
Michael, a sziget egyik őrmestere a piacon szól rám, vegyek fel trikót, mert mégsem illik egy szál rövidnadrágban flangálni az idős asszonyok között. A piac, Alofi egyik legnagyobb eseménye minden kedden és pénteken reggel 6-tól 10-ig tart nyitva. Van itt banán, kagylókból összefűzött lánc, noni, répa, papaja, bizsu és számozott tök – ez utóbbi nem vicc. A piac csak a látogatóknak érdekes, a helyiek inkább megbeszélik, mit láttak az előző napon a tévében. Jut eszembe: a niuei állami tévé naponta egy órát sugároz, a szerencsésebbek antennával foghatják az új-zélandi műsort is.
A bátrabbak pedig nekivághatnak és leereszkedhetnek a valóban csodálatos tengeri cseppkőbarlangon át az óceán partjára. Hajmeresztő vállalkozás a Tavala-szikla megközelítése. Az első óra dzsungeltúra; a buja növényzet aljában megbúvó kígyók nem veszélyesek – cseng a fülemben a reggeli intelem. Hamarosan változik a kép, éles kövek jönnek, a tenger morajlása végigkíséri utamat. Hirtelen ott van előttem a barlang meg egy kötél, ezen lehet leereszkedni. A látvány azonban minden pénzt, időt és fáradságot megér. A valóban kristálytiszta vizű óceánban színes halak úsznak, előttem a Tavala-szikla, amelynek tövét hosszú évszázadok óta nyaldossák vagy éppen verik a hullámok. A szél és a víz ereje csodát tett – a tengeri diadalívként terpeszkedő Tavala képe sosem feledhető. Ikertestvére az Egyesült Államokban, Utahban áll egy nemzeti parkban.
Számomra a Tavala egyben a búcsúkép is Niue szigetétől. Másnap jön a repülő, irány Auckland. Szombaton délután lépek a fedélzetre, vasárnap este szállok ki onnan. Elvesztettem egy napot, de gazdagabb lettem egy örök élménnyel.
Egy könnycseppel az óceánban.
polgárháború
Márki-Zay Péter is elszabadult
