Köznapló

Július 16., csütörtök
Két megfigyelés. A környékünkön négy eperfát tartok számon. Kettőt itt, Maroson, kettőt Zebegényben a hajóállomásnál. Jószerivel egyiken sincs semmi. Satnya, töpörödött eprecskéket lóbáz ágaikon a szél. Ráncosak, mint a koraszülöttek.
Az sem biztató, hogy túl vagyunk a nyár közepén, de sehol egy fürdőző a Dunában. Miért lenne? Bolond az idő. Hol harmincöt fok van, hol tizenöt. A paradicsomtövek majd leroskadnak a sok terméstől, de nem érnek rendesen. A tudomány ismeretterjesztői globális felmelegedéssel és olvadozó jéghegyekkel pöckölik fülemet. Lehet, hogy igazuk van, de a paradicsom ezekről nem tud. Majd szólok neki, hátha a hírtől tempósabban pirosodik.

Július 17., péntek
Sokan nem szeretnek majd azért, ami itt következik. Dicsérni fogok egy könyvet. Kommunisták adták ki 1950-ben. Dedikált példány: a cimbalom nagy művészének, Rácz Aladárnak ajánlotta a szerzői munkaközösség tagja, Bónis Ferenc.
Dolgozók hangversenykalauza, ez áll a borítóján, hátul az ára: 15 forint. Nem volt ez abban az időben kevés. Harminc villamosjegy ára. Át lehet számolni…
De ne ragadjunk le az árnál. Nézzük a dolgot magát. A könyvet a Bartók Béla Szövetség Munkáskarnagyképző Iskola tizenhét munkaközösségi tagja írta. A fülszöveg szerint a leghaladóbb esztétikai szempontokat és a legkifinomultabb igényeket tartották szem előtt. Csupa felsőfok. Helyes. Isten őrizz attól az alsó foktól, amit a képernyő harsog. A kultúra számos jelese a bulváristállóban mutogatja magát. S miért? Mert jól fizetnek érte. Nem félnek, hogy rajtuk marad a szag?
Lehet, hogy 1950-ben sanda politikai szándékkal kínáltak olcsó hangverseny- és operabérleteket, ezért lettek üzemi könyvtárak, és járta az országot a Déryné Színház, vagy ezért lehetett megvásárolni pár forintért az Olcsó Könyvtár köteteit. De azt sem lehet tagadni, hogy ekkor lehetett parasztivadékból színészzsenivé Soós Imre, s egy hajógyári képzőművészkörből ekkor nőhette ki magát korszakos festővé a Kondor Béla nevű villanyszerelő. Tudom, mindkettőt megölte a kor folytatása, de micsoda nyomot hagytak bennünk! Kitörölhetetlen nyomokat!
Hallom néha a szellemileg alultáplált ízlésdiktátorokat fitymálva beszélni erről. Nekik szólok át a túlsó partra: Hahó, tökfejek! Rákosiék alatt jobb bőrben volt a kultúra! És ti züllesztettétek le a sárba!
Kicsit fölhergeltem magam…
Maradjunk a hangversenykalauznál.
A könyv Palestrinától Bartókig ismerteti a nevesebb zeneszerzők életét, munkásságát, fontos műveik lényegét. Fogalmazása egyszerű, szerzői mindent a magyar nyelvű előadások szempontjainak rendelnek alá. Egy részlet abból, amit Kodály Esti daláról írtak:
„A basszus, tenor és alt szólamok egymástól együtemnyi távolságban szólalnak meg. Úgy hat ez a kezdet, mintha Kodály be akarná vezetni a hallgatókat az este susogó hangulatába, mely a mű megértéséhez szükséges. Az esti hangulatot fokozza a kísérőszólamok zümmögő éneklése; mintha tompított vonószenekar játszaná a kíséretet. Ezután lép be a szoprán, amely mint valami csillag, bevilágítja az egész mű tartalmát. A szoprán viszi a dallamot, a többi szólam szerepe, kivéve a második versszakot, csak aláfestés.”
Érthető? Érthető. Fedi, amit hall az ember? Igen.
Át kell ugrani az ideológiai előszót, és megmosolyogni a kor ökörségeit („Beethoven V. szimfóniája a világ egyik legnépszerűbb műve volt a múltban, s nyugodtan mondhatjuk, még inkább az lesz az új, szocialista társadalomban”), s akkor ma is kézbe vehető és használható a könyv. Írói nem a fellegekben jártak, és számomra rokonszenves az is, hogy, lévén ez egy magyar hangversenykalauz, Dvorzsákként és Bach János Sebestyénként emlegetik a két zeneszerzőt. Haydn nem csupán Mozart szürke előzményeként szerepel benne, és Bartók Cantata profanájának szövegét is megtalálhatja, aki keresi.
Sok könyvemet adnám tovább könnyű szívvel, mint egyszeri olvasmányt, mint szemfényvesztő munkát, vagy olyan produkciót, amit, mert nem volt súlya, tovaröpítette az idő. Ezt a hangversenykalauzt nem adnám.
Dolgozóknak íródott, kétkezieknek, s némiképp én is annak érzem magam. Nem azért, mert kézzel írok, s egy határon túl az fizikai munka. Nem. Az igyekezet az ok. A fizikailag is ambicionált törekvés, hogy próbáljak meghallani fontos igéket, kiszűrni a zajból tiszta hangokat, és meglátni olyan képeket, amelyekből következtetni lehet a Nagy Egészre. Mert ez a legfontosabb: felfogni, amit létrehozott és elénk kínált a Teremtő. Hogy mindezt kitől és honnan kapjuk, részletkérdés. (Mielőtt elfelejteném: a kommunista hangversenykalauz 122. oldalán egy Beethoven-mű kapcsán lábjegyzetként bárki olvashatta és megtanulhatta a credót: a hiszekegy teljes szövegét – 1950-ben…)
A hangversenykalauz kopott, de majd szépen beköti Barna úr Vácott. Ha elkészül, odateszem a kicsi lány mesekönyvei közé. Azzal a reménnyel, hogy egyszer kézbe veszi, és elgondolkozik azon, hogy voltak e hazában munkásemberek, és kórusaik időnként Palestrinát énekeltek. S eszébe juthat az is, hogy amikor felhangzik a Missa solemnis vagy a Psalmus Hungaricus, semmit sem tehetnek a politika bábfigurái. Őket ilyen órákban elnyeli a köd, számunkra viszont tisztulni kezd az ég.
Amíg mindez megérik a lányunkban – és segíteni fogjuk, hogy mielőbb megérjen –, itt vannak a lemezek. Bach, Mozart, Schubert, Csajkovszkij vagy Liszt muzsikája sok tartalmas estét ígér!

Július 19., vasárnap
Különös éjszaka volt a mai. Bizonyos részletei megmagyarázhatatlanok. Jó alvó vagyok, ám fél kettőkor felébredtem, s már nem tudtam elaludni. Sem írás dolgában, sem másban nem volt restanciám, mégis úgy éreztem, hogy van. Sőt valami szólított, keljek fel, s menjek át a dolgozószobába. Átmentem, felkapcsoltam a villanyt, és anélkül, hogy mérlegeltem volna, mi dolgom ott, leemeltem a polcról Szabados György eszszékötetét.
Szokásom egy-egy könyvbe újságból, folyóiratból kivágott cikket, képet rakni, ha közük van a szerzőhöz vagy tőle valók. A Szabados-kötetben is volt ilyen: a 2001-es balatonfüredi Hamvas-napokra készült esszé. Szondi György jelentette meg irodalmi lapjában, a Napútban. A kötet is tartalmazza, de én úgy vagyok, mint az érző arabok. Ha meglátnak egy papírt írásjeleikkel, fölemelik a földről is, mert az írás szent dolog. Én sem bízok értékes írást a szélre.
Ma éjszaka kezdtem olvasni a „duplikátot”.
Szabadost nem tudom tét nélkül olvasni. Több oka van. Az első, hogy mindketten Maroson lakunk. A második, hogy még sohasem beszéltünk. Pestre indulóban többször elsétáltunk egymás mellett a havas, esős, napos és szeles peronon. Én tudtam, hogy ő: ő, s nekem ez elég volt. Hogy miként van fordítva, sosem foglalkoztatott. Az iránta való respekt nem engedte, hogy megszólítsam.
Mást sem engedett. Tavaly fölkért a Magazin szerkesztője, írjak az említett kötetről kritikát – nem vállaltam. Mert mi lesz, ha egy könnyelmű jelzővel megsértem? Vagy másként értek valamit, mint ő írás közben. Inkább nem. Azóta persze bánom. Nem azért, mert megtörte volna a jeget, és azóta derűsen diskurálnánk az állomás peronján.
Más az ok. Kihagytam a lehetőséget. Nem jeleztem, mennyire tisztelem.
Bár ehhez még hozzá kéne tennem valamit.
Szabados muzsikus. Zeneszerző és virtuóz módon improvizáló zongorista, a magyar free jazz külön utakon járó klasszikusa. Egyik CD-jét megkaptam Kobzos Kiss Tamástól. Fölzaklatott. Láttam a tévében háromnegyed órás műsorát. Megfogalmazásai a zenéről, a magyarságról, a hitről bátrak és pontosak voltak.
És itt jön egy mondat, nagyon óvatosan írom le: mindaz, amit Szabados iránt érzek, főleg a gondolkodónak szól. Mindegy, hogy olvasom vagy hallom, megejt szigorú szeretete, amellyel mintha karon fogna: visz és vezet, és mutat az ég felé, a föld felé, Hamvas felé, Kodály felé. Néha már azt hiszem, megfullad az intenzitástól, amellyel szól, holott belőlem hiányzik a levegő – nem akarom megzavarni, míg beszél, s inkább viszszatartom a lélegzetem.
A 2001-es írást – öt folyóiratoldal – teljes óráig olvastam. Nehéz volna kiragadni belőle bármit. Olyan, mint egy ház koszorúja. Lényegét nem saját ereje adja, hanem ahogy egybetartja szétszéledő érzéseinket és gondolatainkat. Szabados fegyelmezettségre ösztönöz. És felelősségre: „A makacs, bizonyos dolgokban megváltoztathatatlanul hűséges ember nem hajlandó feladni magában a minden emberben veleszületett és Istennel rokon, alkotó-teremtő alaptermészetet. Valójában beavatottként, erkölcsi alapállással születünk, amelynek felhígulása, kiégetettsége, az ebből való lassú kifosztás a modern kor legnagyobb bűne és veszedelme.”
Kiről beszél a fenti két mondatban? Magáról? Vagy rólam, az olvasójáról?
Igen a válasz erre is, arra is. Róla szól, rólam szól, rólunk, rólatok – széles az Istenhez vezető út, sokan elférnek rajta, ha van fülük a hallásra, és van szemük a látásra.
Letettem az írást, és a következő mozdulattal kinyitottam a Ki kicsodát. Ezt olvastam benne: „Szabados György zeneszerző, zongoraművész. Bp., 1939. júl. 13.”
Vagyis a napokban volt hetvenéves.
Ugyan hányan koccintottak erre a nagyszerű művészre pohárt? Én nem vagyok túlzottan poharas. Inkább felálltam, és meghajtottam magam abba az irányba, amerre házát sejtettem a Nap utcában.
Éjjel háromnegyed három volt.