Köznapló

Július 31., péntek
Kicsurog a kezünkből az idő, ha nem ügyelünk rá. És nem csak az idő. Pár hét még, és vége a nyárnak, hallom a vonaton. Fájdalmas a mondat, nagy sóhaj követi. Nemigen értem, miért kesereg, hisz alig múlt harminc, és örül a szem, ha ránéz. Csak az okát sejtem: kevés időt hagy magára. Legértékesebb perceit a munka foglalja le, amelyben nincs öröme, ha azzal végez, várják a nagy csábítók: a tévé, a közélet, a barátnak látszó társak, a szórakozás. Nem múlhat el kihasználatlanul egyetlen napszak sem.
A nevükön kívül az ilyeneknek lassan már semmi nem a sajátjuk. Formájuk első látásra emberi, de a legtöbbjük felhúzható, futószalagon készült holmi.
Lehet-e az ilyen terméknek emlékezete?
Első hallásra furcsa kérdés, de ha kiegészítem azzal, mi mindent elkövet a mai kor, hogy ne emlékezhessünk tegnapi magunkra sem, rögtön más lesz a dolog akusztikája. Nem véletlen, hogy ma minden útjelző tábla a fogyasztás templomai felé terel, s ha valaki enged a reklámok, pártok, bankok, utazási irodák hívásának, kénytelen ráébredni: magából fogyasztotta és pazarolta el a legtöbbet. Azt a részét, amelynél nincs értékesebb, és azt az időt, amelyet visszahozni nem lehet.
Aki nem tud emlékezni önmagára, nincs saját élete. Áldozata a kitervelt globális altatásnak. Nem mai dolog ez. A köztereken már a XX. században alvajárók bolyongtak. Egyik kiabálva és hadonászva, a másik behúzott nyakkal. A különbség köztük látszólagos. Azok szemében, akik ilyenné tették őket, tökéletesen egyformák. Darált massza. Fasírtba való anyag. Olyanná gyúrható, amilyenné egy adott órában szükséges.
Nem kéne így lennie.
Mindenkinek van küldetése. A szufik szerint erre a világra meghatározott céllal érkezik mindenki. Aki elblicceli, aki a számára kijelölt célt nem éri el, semmit nem tett. A fasírtkészítők szerint ez marhaság. Naná.
Ők azok, akik, ha szóba kerül Afganisztán, a tálibokat mocskolják meg a máktermesztőket. Hallott-e már valaki a nagyhangú szakértők szájából egyetlen szót a hegyekben élő szufi bölcsekről? Akik őrzik egy szellem maradékát, s amely ellen a világ hatalmasai felvonultatták a legkorszerűbb haditechnikát, mégsem mennek vele semmire.
Az örmény–görög–orosz misztikus, Gurdjieff már közel volt az ötvenhez, mikor újra Ázsiába indult. Bölcseket keresett. Kabul egyik teaházában akadt össze egy öreg tamillal. Lényegtelen dolgokról diskuráltak, ám az aggastyán hirtelen hangot váltott. „Egyszer sem tudtad rászánni magad, hogy úgy dolgozzál – akár csak pár hónapon át –, hogy az agyad vágya szíved vágyává váljon.” Kíváncsiságát kárhoztatta, a kíváncsiságot, hogy Gurdjieff utánafordul mindennek. Ez tartja távol élete lényegétől. „Talán még nem késő. Ha nagyon tisztán érzed, és minden kétség nélkül felismered, hogy mindaz, amire eddig törekedtél, csak délibáb, és ha elfogadsz egy feltételt, akkor megpróbálok segíteni.”
Vessen véget élete addigi gyakorlatának, mondta az öreg. Számolja fel minden dolgát, és menjen el egy általa kijelölt helyre. Többet egy szóval se mondott, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Három nap múlva egy ifjú tádzsik jelent meg nála, és elindultak.
Van esélye ma bárkinek, hogy hasonló aggastyánt találjon Kabulban? Nincsen. Az afgán háború – és bármely háború, amelyet látszólag kopár és kietlen világban folytatnak – ezt zárja el előlünk. Véletlen, hogy Európában épp a Balkánt vették célba a háborúzók? Nem. A kontinensnek ez az egyetlen része, ahol még föllelni itt-ott valami originálisat, amelyet még nem torzítottak el a fasírtkészítők.
Értitek már, ki ellen folyik a háború Afganisztánban? Ki ellen Irakban? Tiellenetek. Hogy ne akarjatok elindulni.

Augusztus 2.,
vasárnap
Megint rajtakaptam őket. Kiket? Na, ez az. Még mindig nincs nevük, még mindig nincs arcuk.
De lássuk sorjában!
Két éve az Arte tévén filmet láttam a katanáról. Néztem a műsorújságot, no lám, a National Geographic is a japán kardról ad valamit. Odaültem a masina elé, és öt perc után konstatáltam, ez egy másik film. Ha így van, nézem tovább. Ám a képek egyre ismerősebbek lettek. Kiderült az oka: a magyar nyelvű változatból sorra kihagyták a japán kard készítésének spirituális részleteit.
A német nyelvűben az acél olvasztásának helyszíne az a „völgy, ahol a sárkányok leszállnak az égből”. Erről mi, magyarok egyetlen hangot sem hallunk. Amikor a tataramester a munka végén hálát ad az istennőnek, a magyar néző emelkedettség helyett az alábbi mondatot hallhatja: „A megfelelő minőségű acél ötvenezer dollárt ér.”
Telnek a percek, és egyre nyilvánvalóbb, hogy ez nem véletlen.
Gassan, a kardkészítő mester minden reggelt imával kezd, mert „a kard elkészítését meg kell előznie a lélek megtisztulásának”. Magyarul erről semmi. A kard „a japán harcos lelkének szimbóluma”, hallom németül. A magyarban – tessék megkapaszkodni! –: „a hatalom és az összetett japán társadalomban elfoglalt hely kifejezése”.
Amikor a mester kézbe veszi a csiszolónál az elkészült kardot, ezt mondja: „Leírhatatlan érzés… Ideidézi az ősöket, és a folytatáshoz erőt ad.” A magyar változatban ennyit hallunk: „Ilyenkor eláll a szavam.”
Kiherélték a filmet. Szépségét száraz természettudományos okfejtések söpörték félre. Unalmas angol szakértők fecsegése.
Kik művelik ezt velünk? Már tudjuk, hogy Krúdyt, Kosztolányit, Márait, tehát a legnagyobbakat is meghamisították, pedig ők nem szorultak fordításra.
Pondrók rágják a szív és az értelem gyökereit a mozi sötétjében.

Augusztus 3., hétfő
Jordán Tamás azt mondta a minap – nem túl okosan –, hogy a másság elfogadásánál aligha van ma fontosabb. (Én máris mondok néhányat: a szegénység, az AIDS Afrikában, a tudatosan gerjesztett világválság, a közeledő ivóvízhiány stb.) Hogy került a Nemzeti Színház tegnapi direktora másságos dolgokba? Elmondom.
Készült egy angol nyelvű dalocska nyugaton – homoszexuális produkció. Nem lacafacázik, a heteroszexuálisokra céloz – megint mások szerint a homofóboknak szól. Refrénje a nyilvános vécék költészetét idézi, és így hangzik: b…atok meg, de nagyon! Elmondják vagy tucatszor, nehogy félreértés legyen.
A dolog jelenlegi állása szerint a szivárványosok döntik el, ki homofób, s szerintük annak számít a pápa, a Magyar Köztársaság elnöke (aki nem fogadta a delegációjukat) és valószínűleg én is, mert utálom, ha valaki a nemi irányultságát politikai áruként kínálgatja a piacon.
De vissza Jordánhoz…
Az emelkedett opust újravették egy magyar stábbal. Élén állt a jeles színigazgató, tagjai pedig Csákányi Eszter, Szacsvay László, Molnár Piroska, Mácsai Pál, Hollósi Frigyes és mások, az angol nyelv összesen tizenegy bajnoka. És mert a refrénje – mint idéztem – színtiszta költészet, benne van Parti Nagy Lajos is. Nem úgy vették fel, mint a We are the Worldöt Hofival: tehetségesen és magyarul. Nem. Itt maradt a dallam, maradt a szöveg, maradtak az angol nyelvű énekesek, a mieink csupán az arcukat adták hozzá, meg tehetségtelen tátogásukat. (Aki furcsállja, attól okkal kérdezem: nem tetszett észrevenni, hogy mifelénk minden hamis? A költségvetés, a 4-es metró határideje, az igazságügyi miniszter szava – miért ne lehetne hamis egy „meleg” play back?)
Más kérdés: kinek az ötlete volt a honosítás? Ki adta rá a pénzt? Kinek szánták a felvételt. Csak azt tudni, hogy még be sem fejeződtek a felvétel utómunkái, mikor jött a hír, meleg fiatalokra nyitott tüzet valaki Tel-Aviv belvárosában. Ketten meghaltak.
Őszintén együtt érzek a szüleikkel. A szeretőjükkel. Aligha tagadható, hogy a két fiatalember áldozat. Sötét, arc nélküli háttéremberek áldozatai, akik megállás nélkül heccelik hol a homoszexuálisokat, hol minket. A dal, kedves Jordán Tamás, olaj a tűzre. Ugyan lesz-e a szánalmasan tátogók közül egy is, aki vállalja a felelősséget, ha magyar fiatalokkal esik meg hasonló?
A magyar színművészet jelesei nem gondolkodnak? A költő meg…

Augusztus 4., kedd
Bolgár házi könyvtáram valószínűleg a jobbak közé tartozik, ha nem számolom délről jött honfitársaim bibliotékáit. Van köztük olyan kuriózum, amelyet még a Madách-fordító Georgi Krumov is irigyelt. Legkedvesebb számomra Szilády 1931-es Bulgária-könyve, borítóján a madarai lovas rézreliefjével; Fehér Géza Kanitz Fülöp Félixről írt, gyönyörűen illusztrált munkája 1932-ből; vagy Hriszto Pejev a bolgár építészeti kézművességről szóló, elképesztő részletességű kézikönyve – szóval van minek örülnöm, de valami erősen hiányzik a kollekciómból: egy bolgár szakácskönyv. Úgy hallottam, nem is jelent meg ilyen, miközben kapni thaiföldi, marokkói és finn konyháról szóló kiadványokat.
Furcsa… Közös a múltunk, közösek zászlóink színei, közös tőről fakad dinnye, tyúk, kakas, paszuly, kapa, kecske, kopó és még jó két tucat szavunk, magyar nyelvű szakácskönyvünk még sincs. Utálok az interneten keresgélni, ha kjopulut ennék, vagy sós uborkát tennék el. Ha megjelenne egy, rögtön kettőt vennék belőle. Mavrud bort töltenék a pohárba, kiülnék a kertbe, és Bulgáriára gondolnék, amelyet annyira szerettem, és jó volna, ha ez a szerelem újjáéledne. Márpedig a gyomor nagy kerítő.