Makulátlanul

Fehéregyháza határában, a híd lábánál állunk, júliusi forróság van. Hátunk mögött a mára elrománosodott, egykor dúsgazdag szász város, Segesvár – százhatvan évvel ezelőtt ott várták az osztrák és cári csapatok Bem erdélyi seregét. Méricskéljük, hogyan történhetett azon a napon, 1849. július 31-én. Valahol itt, a fehéregyházi híd tájékán üldögélt, jegyzetelt utoljára a költő ingujjra vetkőzve. Civil őrnagy, se lova, se fegyvere. Mellette tizenéves gyerekek lövöldöztek az ágyúkkal. Az öreg katonák javarészt elszivárogtak, ők már tudták, vége, tovább nincs értelme. A suhancok nem tudták, ahogy ötvenhatban sem, hogy a nagy orosz medvével szemben nincs esély. A legénykék a tisztekre célozgattak, mígnem délután – véletlenül – eltalálták Szkarjatyin tábornokot. A cáriak bedühödtek: megértették, a maroknyi erdélyi csapat az egyedüli ellenség, nincs fölmentő fősereg, a ravasz lengyel tábornok csőbe húzta őket. Ellentámadásba lendültek, irtózatos mészárlást rendeztek. Tizenhatezer osztrák és cári katona 2700 magyar honvéd ellen. Ezernél több magyar halott a csatatéren, köztük a szabadságharc költője, Petőfi Sándor. Utóbb az ifjú császár, a Sisibe akkor még rajongva szerelmes I. Ferenc József térdre ereszkedve csókol kezet I. Miklós cárnak a testvéri dzsidákért.
Ami az ellentámadás után történt, olyan, mint „a megszakadt filmszalag ugráló, ferde képei a meghökkentő fehér üresség előtt. Itt már a képzelet is mutat annyit a valóságból, amennyit az utolsó szemtanúk rémülettől vibráló tekintete” – jegyzi meg Petőfiről írott könyvében Illyés Gyula.
„Öt óra. Itt a végső pillanat. / Héjjasfalva felé szaladva szalad / ki lovon, ki az apostolokén – / mint e huszonhat és fél éves legény. // – Potomság! – mondja. – Vagy talán nem is? / Hisz fut bálványa az öreg Bem is” – írja jó százhúsz évvel később az erdélyi költő, Szilágyi Domokos: „a tett / váltott igévé. S elvégeztetett. / … / S akkor a fiú hirtelen megáll / (a civil őrnagy) –: Hát szemből, Halál!” Szilágyi Domokosnak is Illyés Petőfi-könyve a kalauza, ahogy nekünk is. Az irodalomtörténet néhány helyen pontosította Illyés Gyulát, de lényegében helytállónak tartja könyvét, és hát ma is ez a magyar irodalom legszebb életrajza. Szilágyi párverssel emlékezik Petőfi halálára, a Szemből, Halál című a hőst idézi. A szabadság költője, a szabadságharc utolsó pillanatig kitartó civil költő katonája hőshöz illően hal meg: szembefordul támadójával, úgy fogadja a halálos döfést.
Szemtanúk Fehéregyháza után, Héjjasfalva felé, a két falu közötti Ispánkútnál, kozák gyűrűben látták utoljára Petőfit. Fehéregyháza Héjjasfalva felé eső végétől Ispánkútig a távolságot Illyés két kilométerre becsüli; de Petőfi a falu másik végénél táborozott. Fehéregyháza hosszú település, lehet két kilométer is, az út turistasétaként is megizzaszt a forróságban. Ha menekülő futásban gyorsabb is az ember, a lovasokat nem győzheti.
Az ütközet másnapján a segesvári osztrák helyőrség parancsnoka, Heydte ezredes szemlét tart a csatatéren, és precíz katonai leltárt készít. A halottak között egy pantallóra vetkőztetett fiatal civil férfit talál, körötte szétszórt iratokkal. Szintén Heydte jelentése számol be arról is, hogy az áldozat a „szörnyű szúrást” szemből kapta. A leírás és a különböző szemtanúi emlékezések Petőfi Sándort valószínűsítik az áldozatban.
Dienes András és a költő életének avatott kutatói 1956 augusztusában helyszíni tanulmányokat végeznek, és megerősítik, hogy Petőfi a Fehéregyháza és Héjjasfalva közötti országúton, Ispánkút körül esett el. Az időpont és a hely bizonyított, a költő holtteste azonban nem kerül elő.
Fehéregyházán emlékkert, Petőfi szobra, obeliszk a hősök tiszteletére, kis házban múzeum, ma ketten rekonstruálva a segesvári néven ismert csata és a költő útja. Szent hely, a lélek megáll, és lelassul a szív: Petőfi Sándor valahol itt halt hősi halált a szabadságharc utolsó nagy ütközetében – ezernyi magával.
Székelykeresztúr, Gyárfás-kúria – itt töltötte utolsó estéjét; az udvaron a vén körtefa, ahol verset írni utoljára látták. Muszáj elzarándokolni a keresztúri temetőbe is, a költő egyik vélelmezett sírjához. A helybeliek röstelkedve intenek, van ott ugyan egy Petőfi-föliratos sír, de az nem a költőé. A sírban nem Petőfi van eltemetve, mondják, de azért minden esztendőben megkoszorúzzák. Kányádi Sándor öreg tanítója szerint Petőfi akkora költő volt, hogy akár minden faluban lehetne sírja.

Petőfi halálával beteljesült egy legenda, az egy gondolat legendája, amikor a költő a Fehéregyháza és Héjjasfalva közötti országúton a versei szerint halt meg. A kérdés azonban nyitva maradt, hogy maga a költő is így értelmezte-e akkor és ott a halálát. Nem tudhatjuk, már sohasem tudhatjuk meg, mit gondolt azokban az utolsó percekben. Az utódok korfüggő képzeletére hagyatkozhatunk csupán.
Szülőföldjét, Erdélyt a párizsi békekötéskor másodszor is elvesztő tündökletes Jékely Zoltán katartikusan megváltottnak írja le halálában Petőfit 1948-ban keletkezett versében: „Elmúlt hát ama nagy temetési nap is / Ahogy megálmodtam itt vagyok magam is / Már nem bánt engemet amaz »egy gondolat« / Együtt nyugszom Velük erdélyi föld alatt / Dárdavert sebemen rác vérem kiomolt / Helyébe kun székely fiúk friss vére folyt / S halálomban épp ez a legfőbb diadal / Hogy már vér szerint is magyar vagyok magyar / Így levék holtomban e bús nemzettel egy / Melyet a zsarnokság tán végképp eltemet / Soha nem ismertem forróbb ölelkezést / Mint amilyen ez az együtt-temetkezés / Dicső honfiakkal akik a hazáért / Vérük ontották a világszabadságért” (Petőfi utolsó dala).
Könyvtárnyi a Petőfi-versek, -emlékezések sora, Petőfi minden korban és minden körülmények között megszólít. Cs. Szabó László, 1949 után az emigráció fejedelme egyik novellájában (Egy gondolat bánt engemet) eljátszik a gondolattal, mi lett volna, ha – mint tervezte – Petőfi 1847-ben Erdőd helyett, hogy Juliskával találkozzék, Párizsba, Londonba indul, s Párizsban belebotlik a fölkelésbe, és osztozik a vesztesek sorsában. Utassy József kultikus Zúg Március című versében a szabadsághiányos Kádár-kori Magyarországon a halott költőt szólítja: „A jognak asztalánál lopnak, / népek nevében! S te halott vagy?! / … / Talpra, Petőfi! Sírodat rázom: / szólj még egyszer a Szabadságról!”
*
Szentek, mitikus-legendás királyok, uralkodók kiváltsága, hogy holtukban is visszatérjenek. Csaba vezér a Tejúton hun seregével aláereszkedik, hogy megsegítse a székelyeket, Szent László király nagyváradi lovas szobra többször is életre kel, hogy a lovagkirály megmentse a magyar hadat. Petőfi halhatatlan, Petőfi nem halt meg Segesvárnál, rabláncra fűzve elhurcolta a muszka, Petőfi szibériai ólombányában raboskodik, megházasodik, álnéven évtizedek múltán is írja verseit, Petőfi, mint az álruhás Mátyás király, itt jár, de nem ismerik föl kortársai, Petőfit Erdélyben élve temetik el, Petőfit Szibériában temetik el. A kósza hírek utánpótlásáról a történelem is gondoskodik. Az elaggott Ferenc Jóska magyar bakái nem emlékeznek a kézcsókra, ők egy másik cár hadizsákmányaként vonulnak a birodalomba, hogy a költő legendájához közülük is hozzátegyen valaki valamennyit. 1917-ben közel egymillió magyarországi, közülük 500–600 ezer magyar nemzetiségű hadifogoly tartózkodik Oroszországban. Egyikük nagyapám, Przemysl ostroma után kerül Kazahsztánba négyesztendős raboskodásra – akár ő is találkozhatott volna Petőfivel, leszármazottaival, verseivel, sírjaival. De nem találkozott.
Igaza van Székely Jánosnak: „A fehéregyházi csatatérről fogolyként elhurcolt vagy álruhában menekülő Petőfi Sándor elviselhetetlen látvány, elképzelni sem tudok szánalmasabbat… nem irodalmi, hanem valamilyen más szempontból. Mert abban a pillanatban, amikor egy bizonyos kukoricás sarkán eltűnt a költő, valaki más, egy óriás, egy szellemalak, amolyan mitikus személy lépett elő helyette… Petőfi Sándor több, mint költő. Halálában vált többé. […] Jelképpé, szimbólummá, mitikus személlyé változott, nem elsősorban költészete, hanem költészetével tökéletesen egybehangzó élete s életét makulátlanul lekerekítő halála által. […] Sok erőteljes és jellegzetes hőst teremtett az évszázadok során epikánk, de sehol, Jókaiban sem található az övéhez hasonló makulátlan sors. Pedig hát Petőfi valóban élt… olyan életet élhetett, amely lényeges ponton soha és sehol nem került ellentmondásba meggyőződésével.”
Igaza van Székelynek, és mégis…
Petőfi a legendáival együtt Petőfi. Szükségünk van legendáira is, a legendákba öltöztetett igazságra. Mert nemcsak a szenzációhajhászok, a hamisítók, hisztériakeltők meg a búsmagyarok legendásították alakját – de a szabadság reménytelen szerelmesei is hitték élő hírét, szibériai raboskodását. Mert a tíz- meg százezrekkel együtt a költőt is elhurcolhatták volna 1849-ben is, 1917-ben is, 1945-ben is és talán még 1956-ban is.
Erről a lehetőségről is születtek fájdalmas-szép versek a magyar irodalomban. Buda Ferenc Petőfi utolsó látomása című alkotása szerint a költőben átvillámlott a szibériai fogság-száműzetés gondolata, de a szuronyhalál megmenti a hazátlanság borzalmától: „Borús az ég, az árva föld fehér. / Fojtott szavam sehová el nem ér – / világ széléig elhurcolt a muszka. / Hazámba többé nem találok vissza. / … / Viasz-orcámat rút sebek födik, / vonszolódom roncsként a Sarkkörig – / … / Tengerszoroson túl az Új Világ. / Külső sötétség mélyén húnyj ki, láng! / Élet, halál, Poézis – mind potomság. / Nevem, arcom, emlékem széttaposták. // …Patarobaj. Tűnj el, dúlt látomás – / vérem legyen a végső áldomás, / Golyó fütyül fejem fölött sziszegve. / Ne tétovázz, kozák! Most döfj szivembe! // Örökre ég vérző tekintetem. / Itt estem el. Köszönöm, Istenem.”
Szervác József, a magyarországi társadalom megalázottjainak és szegénységbe taszítottjainak néhány éve elhunyt költője gyötrelmes apokrifjében viszont Petőfi oroszországi rabságát fogalmazza meg hitelesen: „Talán már nem is kell a vers. / Talán már én se kellek. / Talán már nem is vagy, Hazám, / S a földön, mely engem nevelt, / Már a madarak is talán / Más nyelven énekelnek. // Talán csak én vagyok magyar / E sártekén, s e nyelven / Imádkozni csak én tudok, / S káromkodni, midőn sanyar / Szibériámból elbukott / Hazámba húzna lelkem. / … / Talán nem is kellett a vers. / S rabságom is hiába, / Amnesztiát, se kegyelem- / Döfést nem adhat láncravert / Torkomért cserébe nekem / Jövőm szibériája.” Persze apokrif az Emlékirat néhai P. S. magyar hadifogoly hagyatékából, Szibéria, Oroszország, 1880 körül című Szervác-vers, de hiteles apokrif. Egyik nagybátyám az évekig tartó fogságból fizikai roncsként tért vissza, aztán lelkileg, idegileg is összeroppant. Kislányként anyámmal meglátogattuk a szombathelyi kórház zárt osztályán. Ma is előttem van reszkető, réveteg alakja; kint járt akkor is, zavart elmével, mindegyre feleségén gyötrődött, megvárja-e a fogságban. Felesége kezét tördelve zokogta hiába, hogy megvárta két apró gyerekkel, szavai a csönd falán nem találtak rést. Később járhattam a Szovjetunióban, megéreztem a roppant méreteket és valamit a lágerlakók reménytelenségéből – akkora országból nem lehet csak úgy elszökni, kigyalogolni, akkorában egész népek eltűnhetnek nyomtalanul. Szögesdróttal körülvett elhagyatottságában egy semmi magyar fejében megvethette magát a gondolat: Talán már én se kellek. Talán már nem is vagy, Hazám.
Hányan vesztek ott? A háborúk hadifoglyai, a jóvátételi rabszolgák, a málenkij robotra Kárpátaljáról elhurcolt férfiak, Észak-Magyarországról a fiatal lányok, asszonyok? Annyi halottunk nyugszik ott, keleten, az őshaza táján is, annyi drága életet vesztettünk; mindenütt állíthatnánk síremléket Petőfinek is, ahol lágerekben magyar emberek pusztultak. Magyarok és nem magyarok. Mert Petőfi a világszabadság költője „Nemcsak ő s hona: tenhazád is vérzik itt – tudod, kozák?” (Szilágyi Domokos). Erre érezhettek rá másfél száz év múlva Pekingben, a Tienanmen téren a kínai diákok is, amikor Petőfit skandálták az őket halomba lövő katonák előtt: „Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem.”


A mi szabadságfogalmunk negyvennyolcban született, és makulátlan tisztasággal egyetlen lélekben formálódott meg, Petőfiben. Mert úgy kezdődött a magyar nemzet nagy szabadságküzdelme, hogy 1848. március 15-én Petőfi, a nemzet költője a Nemzeti Múzeum lépcsőjén elszavalta a Talpra magyar!-t (a Nemzeti dalt persze, és nem a múzeum lépcsőjén), és úgy végződött, hogy 1849. július 31-én az utolsó csatában hősi halált halt a világszabadságért.
Minden kor a maga képére igazítja és a maga értékrendje, eszményei szerint értelmezi az ősöket. Az utókor is sokféleképpen látta Petőfi halálát. Látta hérosznak, mint aki verseit is önvérébe mártott tollal írja. Eszménytelenebb korok fanyalogva: ugyan ki halna meg a szabadságért eleve vesztett csatában? Amikor megtapasztalta, hogy a harc közelről valójában öldöklés, bizony elhúzta a száját: „Pacsirtaszót hallok megint! / Egészen elfeledtem már. / … / Dalolj, dalolj, kedves madár, / Eszembe hozzák e dalok, / hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona, / Egyszersmind költő is vagyok.” „Szörnyű idő, szörnyű idő!” – legutolsó versében iszonyáról írt.
Amennyire tudni lehet, Petőfi az életet választotta volna. Költő volt, fiatal férj, ifjú apa, telve teremtőerővel. Ám az összeférhetetlenségig konzekvens eszményeihez. Pesten összeugrik Kossuthtal, az egész vezérkarral, sértetten elvonul Mezőberénybe, drámát készül írni. Dühöng, látja, minden összeomlott, de Bem hívja, s az erdélyi hadjárat civil őrnagya lesz. Ekkor is az életet tervezgeti – a kézdivásárhelyiek büszkén mutogatják ma is, melyik házat akarta megvenni a főtéren. Segesvárnál Bem elparancsolná a csatából – valahogy mégis marad. A haza becsülete… Ilyet nagy hangon békeidőben kimond az ember. Nem biztos, hogy a hazáért bóklászott akkor ott, Erdélyben a szabadságnak ekkor már tényleg csak reménytelen szerelmese; egyszerűen az önazonosságát nem tudta szétrúgni (soha nem volt hasadtság tettei és eszményei között, írja Székely János). Zseni volt, tudta a sorsát, a mártírhalált választotta, hogy legyen nekünk legalább egy abszolút tiszta költősorseszményünk, legyen soha nem kompromittálható fogalmunk a szabadságról, és hogy örök időkre az elménkbe vésődjön: az ember néha akkor is föláldozza az életét, ha máskülönben minden idegszálával az életet akarná is.