Maradt az asztal mellett

Ozsváth András 1946-ban kétszer is helyet kapott a román ifjúsági asztalitenisz-válogatottban, mégsem maradhatott Marosvásárhelyen. Még az évben bevagonírozták családját és Magyarországra kellett jönniük. A nem mindennapi pályát befutott sakkozó – aki oktatóként és szakíróként is maradandót alkotott – ma ünnepli 80. születésnapját.

Képzelheti, milyen szomorúak voltunk. Tizenkilenc napig gurult a vagonunk, míg végül Békés községben kötöttünk ki, ahol a kiürített börtönben kaptunk helyet. Az érettségi után döntöttem: irány Budapest. Két hétig a Keleti pályaudvaron aludtam, majd a nagynénémhez kerültem, a Baross utcába – kezd bele a mesébe.
– Hogyan jött a sakk az életébe?
– A pingpong mellett ez volt a másik szerelmem. Egyszer bementem az Alkotmány utca sarkán volt Zémann Kávéházba, ahol rendszeresen sakkoztak. Megüresedett egy hely, én pedig beültem. Fogalmam sem volt, ki az ellenfelem, mint kiderült, az akkori idők éljátékosa, Tipary Lajos sakkmester volt a vesztes. Aztán Navarovszky László, a későbbi szövetségi kapitány ellen döntetlenre játszottam, ő vitt el a Famunkások Sportegyesületébe. 1950-ben bevonultam, a Honvéd játékosa lettem, s bár közben más csapatokban is sakkoztam, 43 évig itt edzősködtem. 1961-től játékosként is ide tartoztam, hosszú éveken át az első táblán tartottam a frontot. Tízszeres bajnokcsapat tagjának vallhatom magamat; az évek során Szabó László, Barcza Gedeon, Portisch Lajos és számos más nemzetközi nagymester skalpját is sikerült megszereznem.
– Csak a szépre emlékezik?
– Azért nem. 1956-ban például már a Május 1. Ruhagyárban voltam szállítási csoportvezető, mert hogy én a legtöbb sakkozóval szemben nyugdíjazásomig mindig nyolcórás munkaköröket töltöttem be. A forradalom alatt és után sokat járt a szám, hét napra be is vittek a börtönbe. Ha a Néphadsereg című lap szerkesztőségében nem lettem volna nélkülözhetetlen, talán évekig is bent maradok. Így viszont lapzártakor nagyon magas helyről intézkedtek, én pedig kijöhettem.
– Versenyzői pályafutásának legjobb időszaka ezután kezdődött.
– Az első nagy ugrást az 1957-ben megszerzett sakkmesteri cím jelentette. 1968 és 1982 között számos alkalommal szerepelhettem a magyar válogatottban. FIDE mesteri címem van, levelezési sakkozóként kétszeres (1977, 1982) olimpiai ezüstérmes csapat tagja vagyok. 1976-ban ítélték nekem a mesteredzői címet. Arra különösen büszke vagyok, hogy az 1994-ben először odaítélt Maróczy Géza-díjat Szabó László és Bilek István nagymesterekkel együtt kaptam meg.
– Mit tekint fő érdemének?
– Rengeteg tehetséget sikerült megnyernem a sakkozásnak, közülük csak hármat emelnék ki: Vadász Lászlót, Almási Zoltánt és Pintér Józsefet. Harmincegy év alatt 101 játékost segítettem a sakkmesteri cím megszerzéséig. Ami pedig az írást illeti, különösen a Harcászat a 64 mezőn – ez a könyv Ezüstgerely díjban részesült – és az egyedülálló mini könyv, a Világunk 64 mezőn megírásának örülök.
– A Magyar Sakkélet életének külön nagy fejezetét képezi.
– Tizenhét évig voltam szerkesztő, főszerkesztő, tíz sakkolimpiáról tudósítottam, 1996-tól 2002-ig önerőből tartottam életben az ötvenkét évfolyamot megért lapot.
– Mit jelent önnek a sakkozás?
– Miként eddig, továbbra is az életem jelentős részét kitölti. Sajnálom, hogy Kaszparov reménytelen vállalkozásra, a politikára adta a fejét, mert még ma is ő lehetne a legjobb a világon. Figyelem a fiatal magyar tehetségeket is, akik közül Berkes Ferencben látom a legtöbb lehetőséget.
– Mikor játszott utoljára versenypartit?
– A 2007/2008-as szezonban a Vízügy csapatában egyszer rábeszéltek. Nyertem, mégse folytatom.